Morgan Rice - Szeretve

Persze jelentenie kellett volna Rexiusnak, a klán vezetőjének, de ez csak technikai kérdés volt. Igazság szerint ő akart lenni a vezető. A saját klánja több ezer vámpírja – és valamennyi vámpír a szomszédos klánban –, neki kellene, hogy feleljen. Erősebb lenne, mint valaha is volt.

Kyle már tudta, hogyan szabadítaná ki a pestist: egy hajórakomány a Penn pályaudvarhoz, egy a Grand Centralhoz, és egy a Times Square-re. Mindez tökéletesen időzítve, a csúcsforgalom idején. Ez igazán gördülékennyé tenné a dolgokat. Úgy becsülte, hogy néhány napon belül fél Manhattan fertőzött lenne, és egy másik héten belül egész Manhattan. Ez a járvány gyorsan terjed, és ahogy ők módosították, a levegőben fog terjedni.

A szánalmas emberek persze majd lezárják a várost. Lezárják a hidakat és az alagutakat. Leállítják a légiközlekedést és hajóforgalmat. És ez volt az, amit akart. Bezárják magukat abba a rémületbe, ami az emberek között törne ki. Bezárva, pestisben haldokolva, Kyle és sok ezernyi csatlósa olyan vámpírháborút szabadítana rájuk, amilyet az emberi faj még nem látott. Napokon belül eltörölnének minden New York-it.

És akkor a város az övék lesz. Nem csak a föld alatt, hanem a föld felett is. Ez lesz a kezdet, és a sziréna jelzése felszólítja az összes klánt a többi városban, és minden országban, hogy kövessék a példát. Heteken belül Amerika az övék lenne, ha nem az egész világ. És Kyle lesz az, aki az egészet elindította. Ő lesz az, akire emlékezni fognak. Az egyetlen, aki örökre a föld felszínére emelte a vámpírokat.

Természetesen ők mindig megtalálnák a hasznát az emberiség maradékának. Leigáznák azokat, akit túlélnék, és hatalmas állattenyésztő telepeken tárolnák őket. Kyle ezt igazán élvezné. Meggyőződne arról, hogy mindenki kövér és zsíros legyen, és bármikor, amikor a fajának kedve támad táplálkozni, egy végtelen lehetőség közül választhatnának. Tökéletesen kidolgozott terv. Igen, az emberek jó rabszolgák lesznek. És ínycsiklandozó eleség, ha megfelelően tápláltak.

Kyle-nak még a nyála is kicsordult a gondolatra. Nagyszerű idők vártak rá. És semmi nem állhat az útjába.

Semmi, azazhogy, kivéve azt az átkozott Fehér klánt, akik betelepültek a Cloisters alá. Igen, ők a homokszem a gépezetben. De semmi jelentősebb. Egyszer majd megtalálja azt a borzalmas lányt, Caitlint, és azt a renegát, áruló Calebet, és elvezetik őt a kardhoz. És akkor a Fehér klán védtelen lesz. Semmi sem marad, ami az útjukba állhat.

Kyle majd’ felrobbant a dühtől amint arra az ostoba kislányra gondolt, aki elmenekült a kezei közül. Bolondot csinált belőle.

Ráfordult a Wall Streetre, és egy járókelőt – egy nagydarab embert – a rossz szerencséje vitte az útjába. Ahogy útjaik találkoztak, Kyle teljes erőből nekiütközött a vállával. A férfi hátraesett, és hatalmasat csattant egy falon.

– Hé, haver, mi a probléma?! – üvöltött rá a vasalt öltönybe öltözött férfi.

De Kyle csak gúnyosan mosolygott rá, mire a férfi arckifejezése megváltozott. Egy két méter magas, széles vállú, hatalmas izmokkal rendelkező embernek Kyle nem volt olyan, aki kihívást jelentett volna. A férfi, mérete ellenére mégis gyorsan megfordult, és továbbment. Jobban járt.

Kyle egy kicsit jobban érezte magát, hogy nekiment annak az embernek, de a dühe még mindig lángolt. Egyszer úgyis elkapja azt a lányt. És majd lassan végez vele.

De most nem ennek volt itt az ideje. Ki kellett szellőztesse a fejét. Volt ennél fontosabb dolga is, amire figyelnie kellett. A hajórakományra. Ott, a rakparton.

Vett egy mély levegőt, és lassan elmosolyodott. A rakomány csak egy háztömbnyire van.

Ez lesz az ő karácsonya.

Sam hatalmas fejfájásra ébredt. Az egyik szemét kinyitva rájött, hogy a pajta padlójára ájult, a szalma közé. Hideg volt. Egyik barátja sem vette a fáradtságot, hogy felszítsa a tüzet az éjszaka előtt. Úgy látszik, mindenki kiütötte magát.

Rosszabb volt, hogy forgott vele a szoba. Felemelte a fejét, hogy kihúzzon egy szalmaszálat a szájából, és rettenetes fájdalmat érzett a halántékában. Furcsa helyzetben aludt, és ahogy a nyakát forgatta, fájdalmai voltak. Megdörzsölte a szemét, hogy kitisztuljon a tekintete, de nem lett jobb. Tényleg túlzásba esett tegnap este. Emlékezett a vízipipára. Aztán a sör, majd egy kis Southern Comfort likőr, majd még több sör. Akkor hányt. Aztán még néhány szippantás a vízipipából, hogy megkönnyebbüljön a gyomra. Aztán filmszakadás valamikor az éjszaka folyamán. Mikor vagy hol, erre nem igazán tudott visszaemlékezni.

Éhes volt, de ugyanakkor hányingere is volt. Úgy érezte, mintha meg tudna enni egy rakás palacsintát vagy egy tucat tojást, de rögtön ki is adná magából miután befalta az egészet. De leginkább most megint hányni akart.

Megpróbálta összerakni magában a tegnapi est részleteit. Emlékezett Caitlinre. Arra, hogy nem tudott neki megbocsátani. És ez nagyon felkavarta őt. Meg a felbukkanása a pajtában. Hogy úgy elintézte Jimbót. És a kutya. Mi a fene volt itt? Tényleg megtörtént mindez?

Amikor felnézett, akkor látta meg a lyukat a pajta oldalában, amit a kutya teste tört ki. Érezte a beáramló hideg levegőt Akkor tehát ez tényleg megtörtént. Nem tudta mire vélni a dolgot. De ki volt Caitlinnel az a srác? Az a fickó pont olyan volt, mint egy középhátvéd az amerikai fociban. De olyan sápadt volt, mint a fal. Mintha a Mátrixból lépett volna elő. Igazából meg sem tudta volna mondani, hogy hány éves volt. A legfurcsább dolog mégis az volt, hogy valahonnan ismerős volt a számára.

Körülnézett a pajtában. A haverjai a legkülönfélébb helyekre ájultak be, legtöbbjük horkolva aludt. Felvette az óráját a padlóról, 11 órát mutatott. Már jó ideje alhattak.

Átment a pajtán, és megragadott egy üveg vizet. Már éppen inni készült belőle, mikor meglátta, hogy tele van cigarettacsikkel. Letette és keresett egy másik üveget. A szeme sarkából meglátott a padlón félig teli vizeskancsót. Megragadta, és megitta majdnem a felét.

Kicsit jobban lett tőle. De a torka még mindig száraz volt. Vett egy mély lélegzetet, és az egyik kezét a halántékára tette. A szoba még mindig forgott vele. Büdös volt itt bent. Ki kell, hogy menjen.

Átvágott a szobán, és félretolta a pajta ajtaját. A hideg reggeli levegő felfrissítette. Az ég szerencsére felhős volt, de még mindig túl fényes ahhoz képest, hogy ő csak most jött ki a sötét pajtából. De közel sem olyan rossz, mint lehetett volna. Hunyorgott. Már megint esik a hó. Remek. Még több hó lesz.

Sam szerette a havat. Különösen akkor, amikor esett, mert akkor nem kellett iskolába mennie. Emlékezett, hogy Caitlinnel mindig felmentek a domb tetejére, és egy fél napot végigszánkáztak.

Bár mostanában legtöbbször lógott az iskolából, így most nem igazán volt különbség. Az iskola csak púp volt a hátán.

Benyúlt a zsebébe, és előhúzott egy gyűrött csomag cigarettát. Betett egy szálat a szájába, és rágyújtott.

Tudta, hogy nem kellene cigarettáznia, de minden haverja dohányzott, ezért folyamatosan nyomás alatt volt. Végül azt mondta, miért is ne? Így hát rászokott néhány héttel ezelőtt. Pedig nem kellett volna. Azóta sokkal többet köhög, és már a mellkasa is fáj. Tudja, hogy ez meg fogja ölni. De egyébként sosem gondolta volna, hogy sokáig fog élni. De nem érdekelte. Valahol, a lelke mélyén, azt sem hitte, hogy a 20-at betölti.