Morgan Rice - Szeretve

Pedig látta. Már régóta őt figyelte.

A férfi lassan felkelt, és leült mellé. Olyan közel volt, hogy szinte érezte az energiáját. Erőteljes volt. A szíve hevesebben kezdett el verni.

Caleb gyengéden átfuttatta az ujjait a lány haján, helyreigazítván néhány kósza tincset a homlokán. Aztán végigsimította kezét a szeme sarkán, majd le az arcán.

Caitlin a padlót bámulta, mintha a deszkák repedéseit vizsgálná, pedig csak félt a férfi szemébe nézni. Érezte az ő átható tekintetét.

– Ne aggódj – mondta Caleb, és a lágy, mély hangja egyszeriben teljesen megnyugtatta a lányt. – Meg fogjuk találni az apád. Együtt megtaláljuk.

De nem ez volt az, amiért aggódott. Miatta aggódott. Caleb miatt. Hogy mikor hagyja el őt.

Ha szembefordult volna vele, most azon gondolkodna, hogy vajon megcsókolja-e őt. Majd’ meghalt, hogy érezze az ajkai érintését.

De félt odafordítani a fejét.

Mintha órák teltek volna el mire összeszedte a bátorságát, hogy odaforduljon.

De addigra Caleb már elfordult. Hátával a szénabálának támaszkodva, a tűz fényével megvilágítva, szelíd mosollyal az arcán aludt el.

Caitlin közelebb csúszott hozzá és hátradőlt, a feje csak centikre volt Caleb vállától. Csaknem összeértek.

És ez majdnem elég volt neki.

Caitlin elhúzta a pajta ajtaját, és hunyorogva nézett a hó borította világra. Hirtelen erős fájdalmat érzett a szemében, ahogy a fehér napfény visszatükröződött mindenről. A kezét a szeme elé kellett tennie, úgy elviselhetőbb volt.

Caleb kilépett mellé, miután befejezte a saját kezének és nyakának eltakarását egy vékony, átlátszó anyaggal. Olyan volt, mint a celofán, de mintha beleolvadt volna a bőrébe, ahogy magára tekerte az anyagot. Meg sem tudta mondani, hogy rajta van.

– Mi ez?

– Bőrtakaró fólia – mondta, és lefelé nézett, amint gondosan újra és újra betakarta a karját és a vállát. – Ez az, amit lehetővé teszi a számunkra, hogy kimenjünk a napfénybe. Ellenkező esetben a bőrünk megég. – Végigmérte a lányt. – Neked nem kell – még.

– Honnan tudod? – kérdezte.

– Hidd el – mondta vigyorogva. – Te is tudnád.

Benyúlt a zsebébe, és előhúzott egy kis doboz szemcseppet; hátradőlt, és tett néhány cseppet mindkét szemébe. Megfordult, és ránézett.

Bizonyára tudta, hogy fájlalta a szemét, mert finoman a lány homlokára tette a kezét.

– Dőlj hátra – mondta.

Caitlin hátradőlt.

– Most nyisd ki a szemed.

Amint kinyitotta, a férfi odahajolt, és belecseppentett mindkét szemébe.

Csípte, mint az őrült, ezért Caitlin lehunyta a szemét, és lehajtotta a fejét.

– Aúúú – mondta a szemeit dörzsölgetve. – Ha haragszol rám, mondd csak meg. – Vigyorgott. – Sajnálom. Először éget, de aztán meg lehet szokni. Az érzékenységed néhány másodpercen belül eltűnik.

Caitlin pislogott, és a szemét dörzsölte. Mikor a szeme már jól volt, felnézett. Igaza volt: minden fájdalom eltűnt belőle.

– A legtöbbünk még mindig nem merészkedik ki napsütés idején, ha nem muszáj. Mindannyian gyengébbek vagyunk napközben. De néha, meg kell tennünk.

Ránézett a lányra.

– Ez az iskola, ahova jár… – kezdte mondani. – Messze van?

– Csak egy rövid sétára – mondta, majd megfogta a karját, és átvezette a havas pázsiton. – Az Oakville középiskola. Ez volt az én iskolám is még néhány héttel ezelőtt. Az egyik barátomnak tudnia kell, hogy hol van.

*

Az Oakville Középiskola pontosan úgy nézett ki, mint amire Caitlin emlékezett. Különös érzés volt ide visszajönni. Felnézett az épületre, mintha csak vakáción lett volna, és most térne vissza a normális életbe. Egy rövid másodpercre még azt is elképzelte, hogy az elmúlt hetek eseményei csak őrült álmok voltak. Hagyta magát álmodozni, hogy minden teljesen normális, épp amilyen volt. Jó érzés volt.

De amikor felpillantott, és Calebet látta maga mellett állni, tudta, hogy semmi sem normális. Ha volt valami bizarrabb, mint ide visszajönni, az a visszatérés Calebbel az oldalán. Igazán fura volt, ahogy belépett a régi iskolájába ezzel a gyönyörű, széles vállú, 190 cm-nél is magasabb, hosszúkás hajú férfival az oldalán, aki egy nyakat átölelő magas galléros fekete bőr viharkabátot viselt. Mintha csak egy tizenéves lányok közt népszerű magazin címoldaláról lépett volna ki.

Caitlin elképzelte, milyen reakció lesz, ha a többi lány meglátja vele. Elmosolyodott a gondolatra. Soha nem volt különösebben népszerű, és természetesen a srácok sem szenteltek sok figyelmet neki. Nem volt népszerűtlen – volt néhány jó barátja –, de aligha volt a középpontjában a legnépszerűbb klikkeknek. Úgy tippelte, átlagos volt. Még így is eszébe jutott az érzés, ahogy egyes népszerű lányok megvetették őt, akik mind úgy tűntek, mintha összetartoznának, fennhordott orral sétálva végig a folyosókon, figyelmen kívül hagyva mindenkit, akit nem tartottak olyan tökéletesnek, mint ők maguk.

Most talán majd észreveszik.

Felmentek az iskola lépcsőjén, és beléptek a széles kétszárnyú ajtón. Caitlin rápillantott nagy órára: 8 óra 30 perc. Tökéletes. Az első órát csak most fogják elhagyni, és hamarosan megtelnek a folyosók. Ekkor kevésbé lesznek feltűnőek. És nem kell majd aggódniuk a biztonságiak vagy a folyosói engedélyek miatt.

Mintegy végszóra, a csengő megszólalt, és másodperceken belül a csarnokok elkezdnek megtelni.

Az oakville-i iskolában az volt a jó, hogy egy világ választotta el a rettenetes New York City középiskolától. Itt akkor is volt elegendő hely a folyosókon, ha mindenki ott volt. Nagy üvegablakok sorakoznak a falakon, amik beengedték a fényt és az ég látványát, és fákat láthattál amerre csak mentél. Ez már majdnem elég ahhoz, hogy hiányozzon. De csak majdnem.

Caitlinnek elege lett az iskolából. Gyakorlatilag csak néhány hónapra volt az érettségitől, de úgy érezte, hogy többet tanult az elmúlt néhány hétben, mintha még néhány hónapig bent ülne az osztályteremben, és kapna egy hivatalos diplomát. Szeretett tanulni, de akkor is ugyanolyan boldog lesz, ha soha nem megy vissza.

Ahogy végigmentek a folyosón, Caitlin ismerős arcokat keresett. Útjuk során többnyire másodikosokkal és harmadikosokkal találkoztak, és nem vett észre senkit a végzős osztályokból. De ahogy mások mellett elmentek, meglepődött azon a reakción, amit minden egyes lány arcán látott: szó szerint Calebre meredtek. Nem volt egy olyan lány sem, aki megpróbálta volna elrejteni, vagy akár csak képes lett volna másfelé nézni. Hihetetlen volt. Mintha csak Justin Bieberrel ment volna végig a folyosón.

Amikor Caitlin megfordult, látta, hogy a lányok mind megálltak, és őket nézik. Többen egymásnak suttogtak.

Ő Calebre nézett, és azon tűnődött, hogy ő is észrevette-e ezt. De ha igen, akkor sem mutatta jelét, és bizonyára nem is érdekelte.

– Caitlin? – jött egy döbbent hang.

Caitlin megfordult. Luisa volt ott, az egyik régi barátnője.

– Ó, Istenem! – tette hozzá Luisa izgatottan, és karját széles ölelésre vetette. Barátságosan megölelték egymást. Jó érzés volt egy ismerős arcot látnia.

– Mi történt veled? – kérdezte Luisa egy izgatott tempójú beszéddel, épp úgy, ahogy mindig is beszélt. A spanyol akcentusa azonnal kiszűrődött, mivel csak néhány éve költözött ide Puerto Ricóból. – Annyira össze vagyok zavarodva! Azt hittem, elköltöztél!? Küldtem üzenetet, és az IM-en is írtam neked, de soha nem válaszoltál…