Morgan Rice - Szeretve

Caitlin meglepődött. Nem a szavaktól, hanem a nevetéstől. Lágy volt, elegáns, és simán beleolvadt a szobába. Mint minden más, ez is titokzatos volt körülötte.

Miközben a poharat a szájához emelte, a férfi szemébe nézett, remélve, hogy a férfi is belenéz az ő szemébe.

Úgy tett.

Aztán mindketten egyszerre fordították el tekintetüket. Caitlin érezte, hogy szíve gyorsabban ver.

Caleb visszament a helyére, a szénabálára, hátradőlt, és a lányt nézte. Most úgy tűnt, hogy ő tanulmányozza őt. A lány ettől feszélyezve érezte magát.

Önkéntelenül is végigszaladt a keze a ruháján, és azt kívánta, bárcsak volna rajta valami csinosabb holmi. Az elméje száguldott, megpróbálta felidézni, mi az, amit felvett. Valahol útközben – már nem tudott visszaemlékezni, hogy hol – megálltak egy-egy rövid ideig néhány városban, és valahol bement az egyetlen boltba – az Üdvhadsereg boltjába –, ami nyitva volt, és talált egy váltás ruhát.

Rémülten nézett le a ruhájára, és alig ismerte fel önmagát. Egy szakadt, kopott farmert viselt, egy számára is túl nagy cipőt, és egy pulóvert a póló felett. Ezen felül, van egy borsólila kabátja, amiről egy gomb hiányzik, és szintén túl nagy rajta. De legalább meleg. És most éppen erre volt szüksége.

Egy kicsit szégyellte a ruháját. Miért kell, hogy Caleb így lássa? Ilyen az ő szerencséje; első alkalommal találkozik egy férfivel, akit igazán kedvel, és még csak esélye sincs, hogy rendbe szedje magát. Nem volt fürdőhelyiség a pajtában, és még ha lett volna is, még smink sem volt nála. Zavarában elfordította róla a tekintetét.

– Sokáig aludtam? – kérdezte Caitlin.

– Nem hiszem. Magamtól ébredtem fel – mondta Caleb hátradőlve, kezét átfuttatva a haján. – Én korán táplálkoztam ma este. Ez kifogott rajtam.

Caitlin a férfire nézett.

– Magyarázd el nekem – kérte.

A férfi kérdőn nézett rá.

– A táplálkozást – tette hozzá a lány. – Mint például, hogyan működik? Te … embereket ölsz?

– Nem, soha – mondta.

A helyiségre csend borult, ahogy Caleb összeszedte a gondolatait.

– Mint minden a vámpírfajban, ez is bonyolult – mondta. – Attól függ, hogy milyen típusú vámpír vagy, és melyik klánba tartozol. Az esetemben, én csak állatokból táplálkozom. Szarvasból, többnyire. Ezek túlnépesedett állatok, és egyébként is, az emberek szintén vadásznak rájuk, még csak nem is az evés miatt.

Az arckifejezése komorrá változott.

– De más klánok nem ilyen kegyesek. Ők embereken élnek. Általában nemkívánatosakon.

– Nemkívánatos embereken?

– Hajléktalanok, elhagyatottak, prostituáltak … azok, akiket nem vesznek észre, ha eltűnnek. Így ment ez mindig is. Nem akarják felhívni a figyelmet a fajra.

Ezért tartjuk úgy, hogy a klánom – az én vámpírfajtám – egy tiszta vérű, míg más fajták tisztátalanok. Amiből táplálkozol … annak az energiája jár át téged.

Caitlin csak ült, és gondolkodott.

– És mi van velem? – kérdezte.

Caleb értetlenül nézett rá.

– Miért akarok néha táplálkozni, máskor pedig nem?

A férfi összevonta szemöldökét.

– Nem tudom biztosan. Számodra más a helyzet. Te egy félvér vagy. Ez egy nagyon ritka dolog… Csak azt tudom, hogy most jött el a te időd. Mások, egyik napról a másikra változnak át. Számodra ez egy folyamat. Időbe telhet, hogy elrendeződjön benned, hogy átmenj azokon a változásokon, amiken át kell esned.

Caitlin visszagondolt, és eszébe jutott az éhségérzete, ahogyan az úrrá lett rajta a semmiből. Hogy nem tudott semmi másra sem gondolni, csak a táplálkozásra. Szörnyű volt. Félt, hogy újra megtörténik.

– De honnan tudhatom, hogy mikor fog újra megtörténni?

Caleb ránézett.

– Nem tudhatod.

– De soha nem akarok embert ölni – mondta. – Soha.

– Nem kell. Táplálkozz az állatokból.

– De mi van, ha ez történik, és én valahol rossz helyen vagyok?

– Meg kell tanulnod irányítani. Csak gyakorlat kérdése. És akaraterő. Ez nem könnyű. De lehetséges. Irányítható. Ez az, amin minden vámpír keresztülmegy.

Caitlin azon gondolkodott, milyen lehet elfogni egy állatot, és táplálkozni belőle. Tudta, hogy már gyorsabb, mint valaha is volt, de nem tudta, hogy eléggé gyors-e. És azt sem tudná, hogy mit csináljon, ha éppenséggel elkapna egy szarvast.

A férfira nézett.

– Megtanítasz engem? – kérdezte őt reménykedve.

– A táplálkozás szent dolog a mi fajunkban. Ez mindig egyedül történik – mondta halkan és bocsánatkérően. – Kivéve…

Elhallgatott.

– Kivéve? – kérdezte Caitlin.

– A házassági szertartást. Ami összeköti a férjet és a feleséget.

A férfi félrefordult, és a lány látta, hogy arckifejezése megváltozik. Érezte amint a vér az arcába tolult, és hirtelen nagyon melege lett.

Nem faggatta tovább. Most nem volt éhségérzete, és tudta mit kell tennie, ha rátör. Remélte, hogy akkor majd mellette lesz.

Különben is, valahol mélyen, nem is igazán érdekelte a táplálkozás, sem a vámpírok, sem a kard, egyáltalán semmi. Valójában csak róla akart tudni. Vagyis, hogy igazából, hogyan is érez iránta. Olyan sok mindent akart tőle megkérdezni. Miért tettél mindent kockára értem? Csak azért, hogy megtaláld a kardot? Vagy valami másért? Ha megtaláltad a kardod, akkor is velem maradsz? Annak ellenére, hogy a kapcsolat tiltott az emberrel, mégis átlépnéd a határt miattam?

De félt feltenni ezeket a kérdéseket. Ezért inkább, csak annyit mondott:

– Remélem, megtaláljuk a kardod.

Béna, gondolta magáról. Ez volt a legtöbb? Nem tudnád végre venni a bátorságot, és kimondani azt, amire gondolsz?

De a férfi energiája túl erős volt, és amikor ő körülötte volt, megnehezítette, hogy tisztán gondolkodjon.

– Ahogy én is – felelte. – Ez nem egy átlagos fegyver. Ez egy, a fajtánk által évszázadok óta áhított tárgy. Úgy hírlik, hogy ez a török kard a legnemesebb példány, amit valaha készítettek egy olyan fémből, ami megöl minden vámpírt. Ezzel, mi legyőzhetetlenek lennénk. Nélküle…

Elhallgatott, láthatóan már a következmények elhangzásától is tartott.

Caitlin azt kívánta, bárcsak itt lenne Sam, és segítene elvezetni őket az apjához. Újra végigtekintett a pajtán, de semmilyen friss nyomát sem látta az öccsének. Megint azt kívánta, hogy bárcsak ne vesztette volna el a telefonját az úton. Sokkal könnyebbé tenné az életét.

– Sam mindig itt lógott – mondta. – Biztos voltam benne, hogy itt lesz. Tudom, hogy visszajött ebbe a városba – ebben biztos vagyok. Sehova máshova nem menne. Holnap majd elmegyünk az iskolába, és beszélek a barátaimmal. Akkor majd kiderül.

Caleb bólintott.

– Azt hiszed, tudja, hol az apád? – kérdezte.

– Én … nem tudom – felelte. – De tudom, hogy ő sokkal többet tud róla, mint én. Örökké megpróbálta megtalálni őt. Ha bárki tud valamit, akkor ő, az.

Caitlin visszagondolt azokra az időkre, amikor Sam mindig kereste az apját; mutatta az új nyomokat, majd rendre csalódott bennük. Egész éjszakákon át a lány ágyának szélén üldögélt. A vágya, hogy megtalálja az apjukat olyan elsöprő volt, mintha egy élő dolog lett volna a bensőjében. A lány is érezte ezt, de nem annyira, mint ő. Bizonyos szempontból, Sam csalódottságát nehezebb volt végignéznie.

Caitlin az elcseszett gyermekkorukra gondolt, hogy mi mindent elmulasztottak, és hirtelen elöntötték az érzések. Egy könnycsepp formálódott a szeme sarkában, de zavarában gyorsan letörölte, remélve, hogy Caleb nem látta.