Morgan Rice - Szeretve

De úgy látszik, hogy ez most nem fog megtörténni. Legalábbis, ahogy most látta. A dolgok rosszabbra fordultak. Érezte, hogy az energia ebben a pajtában túl sötét. Túl erőszakos. Érezte, hogy lassan elveszti a kontrollt. Caleb nyugtató keze ellenére sem tudta megállítani azt a feltörő valamit.

– Beszéljünk itt – mondta Sam.

A barátai egyre csak vihogtak.

– Miért nem lazítasz? – mondta az egyik srác a lánynak. – Annyira feszült vagy. Gyere, ülj le. Szippants egyet.

A fiú egy vízipipát tartott feléje.

Caitlin megfordult, és rámeredt.

– Miért nem dugod fel azt a szipkát a seggedbe? – hallotta Caitlin a saját hangját az összeszorított fogai közt.

– Na, ne hagyd már! – kiáltotta az egyikük, majd egyéb kellemetlenkedő megjegyzések jöttek a fiúcsoport felől.

A fiú, aki felajánlotta neki a szívócsövet – egy nagy, izmos srác, akit még a focicsapatból ismert –, elvörösödött.

– Mit mondtál nekem, te ribanc? – mondta felállva.

Caitlin ránézett. Sokkal magasabb volt, mint amire emlékezett, legalább két méter magas. Érezte, hogy Caleb szorosabban fogja a vállát. Nem tudta, hogy ez most azért volt, hogy lenyugtassa őt, vagy azért, mert ő lett sokkal ingerültebb.

A szobában drasztikusan emelkedett a feszültség.

Közben a rottweiler közelebb osont hozzá. Most már csak egy méterre volt. És morgott, mint egy őrült.

– Jimbo, pihenj – mondta Sam a nagy kölyöknek.

Ez volt a védelmező Sam. Nem számít milyen, védelmezte őt.

– Olyan ő, mint púp a hátamon, de nem gondolta komolyan. Még mindig a nővérem. Szóval csak nyugi.

– Én úgy értettem – kiabálta Caitlin, dühösebben, mint valaha. – Azt hiszitek, hogy olyan menők vagytok? Belevittétek a kisöcsémet? Ti mindnyájan egy csapat vesztes vagytok. Semmire sem juttok. Ha el akarjátok szórakozni az életeteket, csak rajta, de ne rángassátok bele Samet!

Jimbo erre még dühösebb lett, és tett néhány fenyegető lépést Caitlin felé.

– Nocsak, ki beszél! Tanító néni! Anyucika! Meg akarja mondani nekünk, hogy mit csináljunk!

Mindegyik nevetett.

– Miért nem te és a köcsög barátod jöttök ide hozzám?!

Jimbo közelebb lépett, felemelte a kezét, és hatalmas mancsával meglökte Caitlin vállát.

Nagy hiba volt.

A harag felrobbant Caitlin bensőjében, túl azon a ponton, amit még irányíthatott volna. Abban a pillanatban, amikor Jimbo ujja megérintette, egy villámgyors mozdulattal felnyúlt, megragadta a csuklóját, és hátracsavarta. Jimbo csuklója hangos reccsenéssel tört el.

Magasra emelte a csuklóját a fiú háta mögött, és arccal előre a földre lökte.

Kevesebb, mint egy másodperc múlva már a földön volt, tehetetlenül. Caitlin odalépett, és rátette a lábát a tarkójára, szilárdan nyomva a fiút a padlóhoz.

Jimbo üvöltött a fájdalomtól.

– Jézus Krisztus, a csuklóm, a csuklóm! Kibaszott kurva! Eltörte a csuklómat!

Sam felállt, és – akárcsak a többiek – döbbenten bámult. Igazán meglepődött. Hogyan tudott a kicsi nővére földre vinni egy ilyen hatalmas fickót, és olyan gyorsan – fogalma sem volt.

– Kérj bocsánatot – mordult Caitlin Jimbóra.

Még a saját hangja is megdöbbentette. Egészen a torka mélyéről szólt. Mintha egy állat mondta volt.

– Sajnálom. Sajnálom, sajnálom! – kiabálta Jim nyöszörögve.

Caitlin el akarta engedni, hogy hadd menjen, legyen túl rajta, de egy része nem tudta megtenni. A harag túl hirtelen lett úrrá rajta, és túl erős volt. Egyszerűen nem tudta elengedni. Még mindig forrt benne a düh. Meg akarta ölni ezt a fiút. Ez már túl volt a józan ész határán, de mégis meg akarta tenni.

– Caitlin!? – kiáltott rá Sam. A lány hallotta a félelmet a hangjában. – Kérlek!

De Caitlin nem tudta elengedni. Tényleg meg akarta ölni a fiút.

Abban a pillanatban egy vicsorgást hallott, és a szeme sarkából látta a kutyát. A rottweiler már a levegőben volt, és a fogaival Caitlin nyakát vette célba.

Caitlin azonnal reagált. Elengedte Jimbót, és egy mozdulattal elkapta a kutyát a levegőben. Alányúlt, megragadta ez ebet a hasánál, és továbblendítette.

A kutya olyan erővel repült a levegőben, hogy átszállt az egész pajtán. A kutya üvöltése a deszkák törésének hangjával keveredett, ahogy a pajta falát áttörve kirepült az udvarra.

A helyiségben mindenki Caitlinre bámult. Nem tudták feldolgozni azt, aminek épp az imént voltak a szemtanúi. Ez nyilvánvalóan túl volt minden emberi erő és gyorsaság felett, és nem találtak rá magyarázatot. Mindannyian ott álltak, és a szájukat tátva bámultak.

Caitlinen eluralkodtak az érzelmek. A harag. A szomorúság. Nem tudta, mit érez, és többé már önmagában sem bízott. Nem tudott beszélni. Ki kellett jutnia onnan. Tudta, hogy Sam nem fog vele tartani. Ő most már más ember volt.

És ő úgyszintén.

Caitlin és Caleb lassan sétált a folyó partján. A Hudson ezen oldala elhanyagolt volt, tele elhagyott gyárakkal és üzemanyag tárolókkal, amiket már nem használtak. Minden lepusztult, de legalább békés volt. A folyón hatalmas jégdarabok úsztak lefelé, amelyek lassan szétváltak a márciusi napon. A finom repedések zaja megtöltötte a levegőt. Olyan furcsa módon tükrözték vissza a fényt, hogy túlviláginak tűntek amint a lassú pára felemelkedett a víz felszínéről. Caitlinnek kedve lett volna lesétálni egy ilyen hatalmas jégtáblára, és hagyni, hogy elvigye bárhová, amerre tartott.

Csendben sétáltak, mindketten a saját világukba voltak elmerülve. Caitlin zavarban volt, hogy olyan szembetűnő módon adta ki a dühét Caleb előtt. Szégyellte, hogy olyan erőszakos volt, és nem tudta irányítani a cselekedeteit.

Az öccse miatt is szégyenkezett, hogy úgy viselkedett, és olyan csibészekkel lógott. Ő még soha nem látta így viselkedni ez előtt. Zavarban volt, hogy Calebet kitette ennek. Aligha jó út, hogy megismerkedjen a családjával. A legrosszabbat gondolhatja róla. Ez bántotta őt, jobban, mint bármi.

És ami a legrosszabb, nem tudta merre induljanak el innen. Sam volt a legjobb reményt arra, hogy megtalálják az apját. Nem volt más ötlete. Ha lett volna, már saját maga megtalálta volna, évekkel ezelőtt. Nem tudta, mit mondhatna Calebnek. Vajon most elhagyja? Hát persze. Neki már semmi haszna nem volt, és Calebnek meg kell találnia a kardot. Miért tenné, hogy mégis vele marad?

Ahogy csendben sétáltak, úgy érezte egyre idegesebb lesz, amint arra gondol, hogy Caleb csak a megfelelő időt várja, hogy a szavait megválogatva elmondja neki, hogy el kell mennie. Mint mindenki más az életében.

– Nagyon sajnálom – mondta végül, halkan –, ahogy ott viselkedtem. Sajnálom, hogy elvesztettem az irányítást.

– Ne sajnáld. Semmi rosszat nem tettél. Még tanulod. És te nagyon erős vagy.

– És azt is sajnálom, hogy a bátyám így viselkedett.

Caleb elmosolyodott.

– Ha van valami, amit megtanultam az évszázadok során, azt, hogy nem tudod irányítani a családodat.

Csendben folytatták az útjukat. Caleb a folyót nézte.

– Na és? – kérdezte a lány végül. – Most mi lesz?

A férfi megállt, és ránézett.

– El fogsz menni? – kérdezte bizonytalanul Caitlin.

Caleb a gondolataiba mélyedt.

– El tudsz képzelni bármely más helyet, ahol az apád lehet? Bárki mást, aki ismerte őt? Akármit?

Caitlin már megpróbálta. Semmit nem talált. Abszolút semmit. Megrázta a fejét.