Michael Lackner - Visszatérés

2. fejezet

A visszatérés

Az augusztusi nap ezerrel tűzött be Peter irodájába. Peter az ablakánál állva a várost bámulta, amikor megcsörrent az asztalán levő telefonja.

- A szállítmány megérkezett – jelentette az irodaház portaszolgálata.

Peter letette a telefonkagylót, és felvette az amerikai menedzserek menő pozícióját. Leült a forgószékébe, lábát az asztalra rakta, egy fogpiszkálót helyezett el a fogai között. Két perc múlva kopogtak az ajtaján.

- Igen – reagált hangosan Peter.

Jack lépett be az ajtón. A közel huszonnégy órás út során – amennyire lehetett – ismét embert faragtak belőle. Rongyok helyett sötétkék póló és egy farmernadrág volt rajta, haját és szakállát levágták, csupán az arca jelezte az elmúlt évek viszontagságait. Felpüffedt arca, véres és még mindig zavaros tekintete mutatta, hogy egy idült alkoholista áll Peter szobájában.

- Nagyon szarul nézel ki – köszöntette Peter, rápillantva a belépőre. A valamikor sportos, jó erőnlétben lévő férfi csontsoványra fogyott, s bár a negyvenes éveinek elején járt, ránézésre inkább tűnt hatvannak.

- Ezért hívtál, hogy ezt megállapítsd? – morogta Jack, szintén mellőzve a köszönés formaságait.

- Ja, csupán kíváncsi voltam, hová süllyedhet egy ember, aki valaha szakmája legjobbjának számított, de nem bírta elviselni, hogy időnként vannak korlátok a munkánkban, amelyeket tudomásul kell vennünk, s melyekkel együtt kell élnünk.

- Neked köszönhetően süllyedtem oda, ahonnan most jöttem. Amúgy, van egy olyan testrészünk, amit gerincnek hívnak. Nem tudom, hallottad-e ezt a szót valaha is? – vágott vissza Jack, és tett egy lépést az ajtó felé, egyértelműen jelezve: nincs ínyére a beszélgetés.

- Jól van, jól van, felejtsük el a múltat. Szükségünk van rád, ezért hívtalak – váltott hangnemet Peter. – Kérlek, foglalj helyet! Iszol valamit?

- Whiskyt szódával vagy inkább jéggel – vigyorgott Jack, helyet foglalva az íróasztal mellett levő széken.

- Kettő kávét és kettő narancslevet kérek – szólt Peter a telefonba az asszisztensének.

- Úgy látszik, már angolul sem beszélnek New Yorkban – morgott Jack. – Miért hívtál? – tért a lényegre hirtelen.

- Gondolom, újságot sem olvastál, netet sem néztél mostanában, nem tudsz semmit az elmúlt időszak eseményeiről – mondta Peter.

- Ez most kérdés vagy megállapítás?

- Megállapítás. Az elmúlt nyolc hónapban tizenkettő olyan merénylet történt az országban, amely egy összefüggő terrorista akciósorozat részének tűnik. Ennek során több mint száz ember halt meg, és a sérültek száma is meghaladja a háromszázat. A legtöbb esetben egyértelmű az összefüggés a merényletek között, de van három kakukktojás, melyek esetén nem látjuk az egyértelmű kapcsolatot a többi merénylettel, de azt kizárni sem tudjuk.

- Gondolom, ezeket a CIA hajtotta végre – vágott közbe Jack, emlékeztetve Petert a 2003-as storyra.

- Egyértelműen nem – rázta meg a fejét Peter.

- Mert?

- Mert a CIA kérte, hogy találjunk meg téged, és vonjunk be az ügybe.

- Aha – bólintott Jack. – Biztos kíváncsiak arra, hogy képes vagyok-e kétszer is rájuk bizonyítani aljasságukat.

- Folytatnám, ha nem gond – Peter nem akarta, hogy a régi sebek feltépődjenek, és a beszélgetés rossz irányba forduljon.

- Akartalak is kérni rá! – válaszolta pimaszul Jack.

- Közeleg szeptember 11-e tizenötödik évfordulója. Van olyan feltételezés, mely szerint ezek az akciók esetleg összefüggésben vannak az al-Káida akkori merényletével, és az évfordulón minden korábbinál nagyobb durranásra készülnek.

- Mi az alapja a feltételezésnek? – kérdezett közbe Jack.

- Konkrétan semmi. Megérzés, intuíció – Peter nem akarta bevallani, hogy ez kizárólag az ő érzése, mert egyéként semmilyen jel nem utalt erre. A nyomozás eddig eredménye szerint a merénylők nem kapcsolódtak az iszlám fanatizmushoz, a célpontoknak nem volt köze egyetlen vallási létesítményhez sem, az áldozatok is véletlenszerűen képviselték Amerika lakosságának összetételét, a támadásoknak nem volt behatárolható célcsoportja.

- Szóval ez a te kizárólagos megérzésed – állapította meg Jack, melyre Peter csupán egy grimasszal reagált.

- Itt egy laptop – nyúlt a fiókjába Peter, s tette Jack elé. – Ezen minden rajta van, amit eddig tudunk, ami bizonyítékot összeszedtünk. Fotók, videók, szemtanúk vallomása, az áldozatok adatai, a nyomozás eddigi eredménye. Menj haza, és nézd át.

Haza? – nézett meglepetten Jack Peterre. – Nekem olyan nincs, de ezt te is tudod.

- Kint van egy ember, aki rád vár, és elvisz az ideiglenes otthonodba, amíg nem szerzel egy megfelelő lakást magadnak. Neked jelenleg nincs semmi más dolgod, mint éjjel-nappal dolgozni az ügyön. Nincs sok időnk.

Jack elvette a laptopot az asztalról. Sejtette, hogy nagy szarban lehetnek a szolgálatoknál, ha visszahívták őt erre a munkára. Biztos volt benne, hogy nincs olyan állami ügynökség az országban, aki ne ezen az ügyön dolgozna –éjjel-nappal: szakemberek, ügynökök, profilozók százaival. S mégis egy alkoholista, egy emberi roncs kell nekik. Gyorsan felértékelte önmagát, nem akart üres kézzel távozni.

- Cserébe?

Peter számított erre a kérdésre, de mégis úgy tett, mintha meglepődne.

- Mit akarsz cserébe? Most mentettük meg az életed. Ha nem hozunk haza, heteken belül beledöglöttél volna az önpusztító életmódodba.

- Még nem váltottam életmódot, csak új ruhát vettem fel – vitatkozott Jack.

- Igen, ezt még nem is mondtam. Nincs pia, egy korty sem. Állandó orvosi felügyelet alatt leszel, hogy az alkoholizmusból mielőbb kigyógyulj.

- Bár ezt nem kértem tőletek. Főleg, hogy miattatok lettem alkoholista – nézett Peter szemébe egyenesen Jack –, szóval mit kapok cserébe?

- Egyelőre civilizált életkörülményeket, aztán egy döntési lehetőséget. Vagy mész vissza a mocsárba megdögleni, vagy itt maradhatsz, s folytatod ott az életedet, ahol öt évvel ezelőtt abbahagytad.

Ugyanolyan átkozott sötét barom vagy, mint amilyen régen voltál – reagált Jack, bár messze nem okozott neki akkora problémát a visszatérés lehetősége, mint amennyire igyekezett azt kimutatni. Igazság az, hogy azokban a pillanatokban, amikor józan volt, s ami azért az elmúlt években csak másodpercekben volt mérhető, fel-felvetődött benne a kérdés. Mi értelme az önpusztításnak? Kinek jó ez? Mi elől menekül az alkoholba? Talán itt lesz a lehetőség ezeket a kérdéseket megválaszolni.

Peter nem kívánt reagálni Jack becsmérlő szavaira. Felállt a székéből, kinyújtotta a kezét. – Akkor viszlát! – jelezte, hogy nincs több ideje Jackre. Jack is felállt, elfogadta a kinyújtott kezet, de nem szólt semmit, az ajtóhoz ment, és köszönés nélkül távozott. Az előtérben ott állt egy FBI-ügynök Jackre várva. Jack látványosan figyelemre sem méltatta, helyette rámosolygott Peter szőke titkárnőjére.

- Köszi a whiskyt, de legközelebb több jéggel kérem – mondta a szőke szépségnek, akinek mellmérete jóval meghaladta az agyméretét.

- Bocsánat, Uram – rebegte – de én csak kávét és narancslevet vittem be.

- Nos igen, a bajok itt kezdődtek – válaszolta Jack, egyenesen a lift felé tartva.

Az FBI-ügynök arra számított, hogy Jack odamegy hozzá, de látva, hogy Jack látványosan kerüli, felpattant a székből, és még pont időben beugrott a liftbe Jack mellé. Amikor kiszálltak a felvonóból a földszinten, Jack továbbra is levegőnek nézte az ügynököt, határozott léptekkel elindult a kijárat felé. Az ügynök igyekezett megelőzni őt.