János Erdélyi - Népdalok és mondák (3. kötet)

Barna kis lány udvara,
Kövicscsel van kirakva,
Legény, ne járj éjtszaka,
Ébredezik a gazda.

Megfogja a hajadat,
Rimánkodhatsz ott magad.
Barna kis lány, eredj ki,
Vár a rózsád oda ki.

Nem gondolom, hogy várna,
Gyenge szívem dobogna.

Kapum előtt jár a posta,
Levelemet még sem hozta,
Hogy a rózsám él-e, hal-e
Vagy jó egészségben van-e?

Se nem élek, se nem halok,
Mert csak rólad gondolkozok.

Édes anyám rózsafája,
Engem nyitott egyik ága.
Bár engem se nyitott volna,
Maradtam volna bimbóban.

Elmehetsz már én mellettem,
Szeretőt tarthatsz felőlem,
Ne félj, hogy megirigyeljem,
Soha szemedre se vetem.

Édes anyám mondta nekem,
Minek a szerető nekem?
Felgondolom gyengeségem,
Tudni sem kéne azt nékem.

Erdő, erdő, oh be szép zöld erdő!
Közepiben két szál gyenge vessző;
Gulya, ménes legel benne,
Barna rózsám az őrzője.
Hej rózsa, rózsa,
Rózsa, barna rózsa!

Kaszás csillag jár fel a réteken,
Nem házasodom meg én e télen;
Megvár engem az a rózsa,
Ki két orczámat csókolja,
Hej rózsa, rózsa,
Rózsa, barna rózsa!

Ugyan rózsám, mit vétettem én neked,
Hogy ugy megszomorítottad szívemet?
Sírok bús gerlicze módra,
Nem felelek minden szódra,
Ne hagyj el, galambom,
Nagy árvaságomra.

Esik eső, bugyborékol,
Szól a kakas, kukorékol,
Oh, be csalárd az a kakas,
Éjfélre szól, hajnal hasad.

Hajnal hasad, csillag ragyog,
A rózsámnál még sem vagyok,
Bizonyságom a kapufél,
Hogy mindig ott ér az éjfél.

Elszakadt a buza töve,
Nincsen a legénynek szeme;
Ha szeme vón, szégyenlene,
Kettőt, hármat nem szeretne.
Megérhetné egy rózsával,
Vagy én velem vagy egy mással.

Piros a konkoly virága,
A szép legény mindig rózsa;
Megházasodik, elhervad,
Legénységétől elmarad.

Hegytetőn terem a bokor,
A legényeké a pokol;
Magas fán terem a zöld ág,
A lányoké a mennyország.

Ne higy akkor a legénynek,
Mikor azt mondja: szeretlek;
Mikor kezed a kezébe,
Akkor is más van eszébe.

Szépen ragyog a hajnali csillag,
Szeretőm ablakom alatt ballag,
Édes anyám, ereszsz ki hozzája,
Gyenge szivem megszakad utána.

Rózsi lányom, kicsiny vagy szeretni,
Ráérsz még te főkötőt feltenni,
Hidd el, fiam, addig tart világod,
Mig a legény kérni jár utánad.

Rózsi lelkem, jer az ablakodra,
Hogy teszek egy csókot ajakadra,
Ezer búval van életem tele,
Egyszerre mind temessem el vele.

Hallod, anyám, millyen szépen hí ki,
Koszorút is kötöttem már neki,
Olly jól illik kerek kalapjára,
Mint a csókja lányod orczájára.

Rózsi lányom, ne higy a legénynek,
Addig szeret, mig nem tart övének,
Hogyha egyszer fejed bekötötte,
Veréssel kezdődik szeretete.

Hiszen apám kendet is megverte,
Ugy-e, anyám? mégis csak szerette,
Ha kend megvolt, én is csak megleszek,
Azért biz én csak hozzája megyek.

Rózsi lelkem, te enyém, én tiéd,
Megesküszünk majd pünköst ünnepén,
Hidd el, rózsám, olly jó leszek hozzád,
Mint tulajdon édes apád, anyád.

Hallod anyám, mit fogad a lelkem,
Hiszed immár gyönyör lesz életem.
Édes anyám, ereszsz ki hozzája,
Gyenge szivem meghasad utána.

Szerettelek, rózsám, nagyon,
De már annak vége vagyon.
Vége vagyon már mindennek,
Hosszu utaim végének.

Tudod, rózsám, mit fogadtál,
Mikor kis kertben sétáltál?
Rózsabokor mellé álltál,
Virágot is onnan adtál.

Elmegyek én szeretőmhöz,
Felköltöm én mély álmábul.
Ébredj, rózsám, mély álmodbul,
Hadd bucsuzzam városodtul.

Elmennél-e, itt hagynál-e?
Vagy hogy szived nem fájna-e?
Ha kő volna, meghasadna,
Öveg volna, elpattanna.

Irigylették, ha rád néztem,
Bánták, ha veled beszéltem,
Vagy ha házadba bémentem,
És a felé nézegettem.

Verje isten azt a szivet,
A ki kettőt, hármat szeret,
Nám én csak egyet szeretek,
Mégis eleget szenvedek.

Én istenem, add azt érnem,
Kit szeretek, azzal élnem.
Ha azt nem engeded érnem,
Nem is kivánom életem.

Már mi nálunk igy köszönnek:
Adjon isten engem kendnek!
Én pedig ezt igy fogadom!
Köszönöm, édes galambom.

Már mi nálunk az a szokás,
Nem is leány, ha nem ragyás,
Illik neki rettenetes,
Ha egy kissé himlőhelyes.

Ugy meg vagyok határozva,
Mint a csikó kantározva.
Szabadságom be van zárva,
Mint a madár kalitkába.

Megégett a réten a nád,
Mindig szerettem a barnát.
Megégett a cserfatőke,
Szebb a barna, mint a szőke.

Amott egy kis patak csereg,
A mellett csókoltalak meg,
Mig csak az ki nem apad,
Hív leszel, azt fogadtad.

Szép a fülemile madár,
Be régen nem láttalak már.
Vennék egy olly pántlikát,
A millyet senki sem lát.

Hajladoz a széltől a nád,
Hajlandó a szivem hozzád.
De ha elhagysz valaha,
Meghalok bánatomba.

Jó ízű a ma sült lepény,
Nincsen náladnál szebb legény.
Illik a szádra a csók,
Mint a szegletbe a pók.

Ne szomorkodj, légy vig,
Nem lesz ez mindég így.
Ki megszomorított,
Meg is vigasztal még.

Rab vagyok, rab vagyok,
Szabadulást várok.
A jó isten tudja,
Mikor szabadúlok.

Légy erős szivedben,
Szomorú ügyedben,
Hidd el, a jó isten
Nem hágy ez inségben.

Én is, hogy szerettem,
Mennyi kínt szenvedtem!
S mikor nem is véltem,
Boldoggá lett éltem.