János Erdélyi - Népdalok és mondák (3. kötet)

Kinek nincsen szeretője, babája,
Menjen ki a zöld erdőre magába,
Irja fel a falevélre bujába,
Hogy nincs neki tiszta inge, gatyája.

Arra mennek haza felé a lányok,
Szomorun tekintgessenek reájok.
Majd megszánja a legszebbik közűlök
Ha pedig nem, fogjon egyet belőlök.

Jaj be fázom egy ümögbe,
Takarj, rózsám, a szürödbe;
A szürömnek nagy az ára,
Nem takarlak be hiába.

Hogy ha tudnád mért szeretlek,
Avagy pedig mért kedvellek?
Elhidd, hogy hozzám eljönnél,
Talán ugyan megölelnél.

Szemed neked szép mosolygó,
Ajakad is csókra való,
Termeted is hozzám való,
Épen te vagy nekem való.

Szebb vagy te az Dianánál,
Piros orczád a rózsánál,
Kedvesebb vagy az aranynál,
Bárcsak engem megcsókolnál.

A ki ez éneket hallja;
Én elhiszem, azt gondolja:
Jaj, be jól van ennek dolga,
Bár én nekem is ugy volna!

Kis kertemben kinyilt szép dupla viola,
Galambomnak kikerül belőle bokréta,
Ha kikerül, kötök neki,
Kalapjára tűzöm neki,
De csak úgy, ha lehet.

Kihajtom én arra alá mind a hat ökrömet,
Leterítem legszebb gyöpre czifra szép szűrömet;
Oda várom galambomat,
Az én kedves angyalomat,
De csak úgy ha lehet.

Akkor szép a vad tüskefa, ha zöldellik,
Akkor szép a barna leány, ha öltözik,
Kezkenőjét kötözgeti,
Szőke legény ölelgeti,
De csak úgy, ha lehet.

Hamis a szemed,
Hamis a szived,
Hamis te néked
Minden csep véred.

Jusson eszedbe,
Ki volt kedvedbe,
Lám én is voltam
A te szivedbe.

Gerlicze turbékol a jegenyén,
Kincsem háza előtt busúlok én:
Be kár hogy ablaka olly igen szük,
Hogy egymást benne nem ölelhetjük.

Én be nem mehetek, ő pedig ki,
Észrevesz az utczán még valaki,
Csak csókot sem adhat s vehet ajkam,
A rámaszálkákba akad hajam.

Rothadjon el a fád, gonosz ablak,
Vagy minden szerestül kiszakasztlak,
Mért tiltád el tőlem szeretőmet,
Hogy ne ölelhessem, s ő engemet!

Repülj madár, ha lehet,
Vidd el ezt a levelet,
Mondd meg az én szeretőmnek:
Ne sirasson engemet.

Sirtam én már eleget,
De nem sirok már tőbbet,
Ugy is tudom, kis angyalom,
Hogy nem leszek a tied.

Ez a falu de be vagyon kerítve,
Kincsem, rózsám, hogy mégysz ki belőle?
Be vagy te a szívembe kerítve,
De ki soha nem is mégysz ám belőle.

Tulsó soron most nyilik ki a rózsa,
Még ide is illatozik a szaga,
Leszakasztom azt a szélső levelét,
Nem felejtem ugy el galambom nevét.

Kis kertembe retket vetek,
Ollyan legényt nem szeretek,
Kire apja, anyja vigyáz,
Mert ott a szerelem hibáz.

Eljárkálhatsz már előttem,
Szeretőt is tarthasz tőlem,
Nem mondja már többet a szám:
Jere be, gyenge violám!

Elmenj innen, ne fütyörészsz,
Kis kertemben ne törd a rést,
Mert hiába töröd a rést,
Engem ugyan te el nem véssz.

Megizentem az édes anyámnak,
Készítse el az én gyöngy ruhámat,
Piros czipőt fekete sarokra,
Fejér szoknyát hat felhajtásosra.

Megizentem az édes anyámnak,
Készítse el az én bokrétámat,
Két szélire szálas rozmaringot,
Közepibe bokros búbánatot.

Szomoru udvar ez nekem,
Ajtót sem nyitnak itt nekem,
Nem is nyitnak itt egyébnek,
Csak a szolgalegényeknek.

Mit tehetek már én arról,
Hogy a nap alulról borúl.
Napok, holdak elborulnak,
Vig napjaim mind elmulnak.

Kedves rózsám, ha elhagytál,
A beszéddel alább hagyjál.
A nyelvedet zabolázd meg,
Engem rózsám, ne gyalázz meg.

Fonjál rózsám, fonjál
Két, három orsóra,
Csak a mi elég lesz
Két szemborítóra.

Megfonom, könyemmel
Ki is fehérítem,
Ugy se soká élek,
Szememre terítem.

Elment, elbucsúzott,
Duna felé tartott,
Jaj egeknek ura,
Talán belé ugrott!

Telki Pista kötött bokrétája,
Három napig állott a pohárba.
Ugyan, rózsám, minek is kötötted,
Mikor én a tiéd nem lehetek.

Nincsen nekem jobb tanyám,
Mint a rózsám udvarán;
Leterítem a subám,
Oda várom a rózsám.

Micsoda lárma ez
Abba zöld erdőbe?
Talán a galambom
Lovat lop belőle?

Csörög a békója
Tán be vagyon hajtva.
Kössétek, vigyétek,
Hadd fizessen érte;
Mert a piros hajnal
Tilalomba érte.

Tilalom, tilalom,
Karancs-keszi malom,
Nékem is tilalom,
A kedves galambom,
Meg nem csókolhatom,
A mikor akarom.

Ne nézz rám haragos szemmel,
Ne idegenedj tőlem el.
Ej, mert ha engem elszalasztasz,
Ej, illyen rózsát hol szakasztasz.

Jaj, ha elmégy tőlem, kedves,
Kérlek hoszú utat ne vess.
Ej, mert most is az a keserves,
Ej, hogy messze vagy tőlem, kedves.

Oh be esik, oh be borul,
Oh be fázom bal oldalról;
Oh be fázik az a karom,
Kivel rózsámat takarom.

Elindulok hosszu utra,
Kiről, rózsám, ne várj vissza;
Hosszu utnak mennyi pora,
Szívemnek annyi bánatja.

Árok előtt nőtt czédrusfa,
Nem vétettem neked soha,
Ha én vétettem valaha,
Megbocsáss nekem, rózsafa.

Ékes madár, be elhagyál,
Békeséges utakon járj;
Csendes folyóvizet igyál,
Rózsám, rólam gondolkozzál.

Én nem bánom, élj kedvedre,
Csakhogy meg ne bánd végtére,
Nem élsz még mindig kedvedre,
Még bú is szállhat szívedre.