János Erdélyi - Népdalok és mondák (3. kötet)

Hazám! hazám! édes hazám!
Bár csak határod láthatnám!
Látom füstjét, de csak alig.
Hogy az égen lengedezik.
Édes anyám, gyujts gyertyára,
Haza érek vacsorára.
Forralj nekem édes tejet,
Morzsolj belé zsemlyebelet.
Hogy egyem egy vig vacsorát,
A mit édes anyám csinált.

Az a madár micsa madár,
Ki kertembe szólani jár?
Én istenem, hogy tud élni,
Mikor ő nem tud beszélni!
Én jól tudok beszéleni,
Mégis alig tudok élni.

Tótfaluban jártam az estve,
Azt is az én rózsám megleste.
Még ma mindig hányta szememre:
Hol voltál te rózsám, az estve?

Nem ültem én ott is sokáig,
Éjfél után három óráig.
Nem csináltam én ott egyebet,
Vállára tettem két kezemet.

Megöleltem karcsu derekát,
Megcsókoltam piros ajakát;
Édes rózsám, kérlek tégedet,
Ne pirongass azért engemet.

Mert majd sokat sirok, busúlok,
Meghasad a szivem, meghalok.

Ha nem tudod rózsám, hol lakom,
Jere velem, majd megmutatom.
Kicsin az én lakom, nem nagy vár,
Téged a szerelem oda vár.

Ezt a kerek erdőt járom én,
Ezt a barna kis lányt várom én.
Ez a barna kis lány ibolya,
Én vagyok a vigasztalója.

Ne küldj rózsám, a mezőre,
Mert elsül az orczám bőre;
S ha elvesztem szép szinemet,
Nem csókolsz szívből engemet.

Ne küldj rózsám, a templomba,
Ha nem követsz engem nyomba.
Mert ha szemem felemelem,
Sok legény néz szembe velem,

Ne küldj rózsám, a vásárba,
Sok eladó van ott nyárba,
Ha engem is annak néznek,
Hát ha tőled eligéznek?

„Menj el, rózsám, a mezőre,
Ha elsül is orczád bőre,
Ugy is barna szép képedet,
Csókolom a jó lelkedet.

Menj el rózsám, a templomba,
Követlek én téged nyomba.
S ha a szemed felemeled,
A választást bennem leled.

Menj el rózsám, a vásárba,
S ne ereszkedj mindjárt árba,
Minden lépteden én nézlek,
S mások elől eligézlek.“

Elment az én rózsám
Idegen országra;
Azt izente vissza
Hogy menjek utána.

Ha én aztat tudnám:
Mellyik uton ment el,
Azt én felszántanám
Aranyos ekével.

Azt én be is vetném
Apró szemű gyöngygyel,
El is boronálnám
Sűrü könyeimmel.

Azt én meggyászolnám
Délig feketével,
Délután pediglen
Patyolat fehérrel.

Sárga sinór, selyem sujtás,
Hová megyünk estve pajtás?
„Ide fel a guzsalyasig,
Ott mulatunk jó hajnalig.“

Hej! pajtás hej! liktáriom!
Szeretetnél jobb az álom;
Mert az álom nyugodalom,
A szeretet szívfájdalom.

A guzsalyas messze innen,
Ne fáradjunk oda ingyen.
A leányoknak hívsége
Vékony, mint a fonal vége.

Fáj a szivem szivedért,
A te két szép szemedért.
Azért se mindegyikért,
Csak az én édesemért.

A te szemed fekete,
Az én szivem belepte.
A te szemed tiszta kék,
Az én szívem érte ég.

Kertem alatt foly a Tisza,
A vize szép s elég tiszta,
Eredj kis lány, hozz belőle,
Hadd muljék a szomjam tőle.

Tisza vize nem zavaros,
Az én rózsám szép takaros.
Nem adnám a félvilágért,
Nem senkinek birtokáért.

Be szépen szól a muzsika,
Mi lesz belőlünk valaha?
Lesz belőlünk árva madár,
Minden falu szélin leszáll.

Be szépen szól a klarinét,
De szeretem a csaplárnét;
Megöl az a nézésével,
Megcsal a szép szemeivel.

Haragszik rám a szomszédom,
Hogy ugy nem mondom: galambom.
Ne haragudj rám szomszédom,
Majd ugy mondom: hogy galambom!

Bodor füst száll erdőbe,
Még ma eső lesz belőle.
Megázik a virágszálom,
Virágszálom, szép angyalom.

Hej, de messze van a vágás,
Ott virágzik a szép hajtás.
Szeretsz-e soká galambom?
Hej nem tudom, hej nem tudom.

Gyócs ingem, gyócs gatyám mi haszna nekem már,
Ha a szívem belül fekete gyászban jár.

Nem megyek el már a kapud előtt többet,
Nem látom, a kinél nem szült anya szebbet.

Nem mondják már nekem, gyere be violám,
Gyere be violám, csókold meg az orczám.

Én is megcsókolom vasárnap délután,
Vasárnap délután, kétszer egymás után.

Kinra születtem én, búra nevelkedtem,
Beborúlt örökre az ég is felettem.

Servus, Bacchus urunk!
Légy mostan mi velünk,
Kit most mint borgazdát,
Akképen tisztelünk.
Tudod, nyáron által
Hogy mi sok port nyelünk,
A mint szárad torkunk,
Aként kapanyelünk.

A te jó kulcsárod,
A hiv Ganymedes
Mondja, hogy pinczédben
Van sok jó bor, édes.
Hogy megihatja azt
Akármelly negédes,
Sőt ha jól felhörpent,
Akkor szós, beszédes.

Kérünk, tegyed velünk
Mostan tehát aztat,
Töltesd kulcsároddal
Tele poharunkat,
Áztasd meg elepedt
És szomjú torkunkat,
Hív szolgálatodra
Ajánljuk magunkat.

Im vigyük a hév nyár megérlelt zsengéjét,
Mellytől óvá az ur csapkodó vesszőjét,
Vegyük hát jó szívvel jó izű gyümölcsét,
Csákánynyal, kapával ástuk, véstük tövét.

Adjunk dicséretet jótevő urunknak,
Hogy megadá izét s erejét borunknak,
Mellyel vidámságot szerzünk mi magunknak,
S vigságot okozunk felebarátinknak.