János Erdélyi - Népdalok és mondák (3. kötet)

Kopogtasd meg ablakomat,
Majd kinyitom az ajtómat,
Meg is vetem az ágyamat,
Rá fektetem galambomat.

Nem mind arany, a mi fénylik
Nem gyémánt, a mi tündöklik,
Nem szeretőd az mindegyik,
A ki szivből hizelkedik.

Hiába kelsz, hiába jársz,
Hiába taposod a sárt,
Mert én rózsám, gyenge vagyok,
Nem is kendhez való vagyok.

Megérem még azt az időt,
Sirva mégy el kapum előtt,
Megöleled kapufáját,
Ugy siratod a gazdáját!

Elmehetsz már házam előtt,
Nem vigyázlak mint ezelőtt.
Szólok hozzád egy vagy kettőt,
De azt sem ugy mint ezelőtt.

Elmehetsz már a kert alatt,
Nem kérdik hogy ki lánya vagy;
Ha kérdik is, csak azt kérdik,
Hány szeretőd lesz még őszig?

Elmehetsz már én előttem,
Szeretőt is tarthatsz tőlem;
Meg is csókolhatd én tőlem,
Szemedre sem vetem, szivem.

De szépen megy a hajó a vizen, a vizen,
De szépen szól a kis madár a réten, a réten,
Szállj le, szállj le te kis madár, a földre,
Vidd el az én levelemet messzire.

Makó alatt van egy kis ház magába, magába,
Abba van az én galambom rabságba, rabságba,
Irok neki vigasztaló levelet,
Én is elmék, kedves babám, ha lehet!

Szépen szól a kolozsvári czimbalom, czimbalom,
Esztendőre biztat kedves galambom, galambom,
Esztendőrül esztendőre angyalom,
Áldjon meg a jó isten, azt kivánom.

Sír a leány a kocsiba,
Mikor viszik más faluba;
Sirhat is az, mert van miért,
Az ő szülötte földeért.

Sirhat az az édes anya,
Kinek katona a fia,
De még jobban az az anya,
Kinek eladó a lánya.

Szerettelek, kedves babám, a nyáron,
Fáradoztam tizenhárom határon;
Hol erdőben, hol mezőben, hol sáron;
Nem hagylak el, mig élek a világon.

Kedves babám, ha azt tudnád, a mit én,
Jaj de igaz szivű leány vagyok én,
Álnoksággal megcsaltad a szivemet,
A jó isten ugy áldjon meg tégedet.

Már ha elmégy, kedves babám, kivánom
Hogy az ut előtted rózsává váljon,
Még a fű is édes almát teremjen,
Az én szivem téged el ne felejtsen!

Ne szomorkodj, légy vig,
Nem lesz az mindig igy,
Ki megszomorított,
Meg is vigasztal még.

Rab vagyok, rab vagyok,
Szabadulást várok;
A jó isten tudja,
Mikor szabadúlok.

Ha rabot volnék is,
Csak tied is lennék,
Virágos kertedbe
Gyomlálód lehetnék.

Ne szeress, ne szeress,
Mert nekem nem kellesz,
Elmult az az idő,
Mellyben voltál kedves.

Az egek is tudják
Szomoru szivemet,
Mert ők is hallgatják
Jajos beszédemet.

Mig ezt az unalmas
Föld hátát taposom,
Emlékezetedet
Könnyeimmel mosom.

Ha megszünik a bú
Szivemet gyötreni,
Még a halál sem fog
Onnét kitörleni.

A mit én mondottam,
Azt fogadtam ma is,
Hogy téged szeretlek
A koporsómban is.

Ha Petriből elmégysz,
Soha vissza ne nézz,
Talán a szivednek
Nem lesz ollyan nehéz.

Petriből elmentem,
Visszatekintettem,
Szomoru szivemnek
Nagyobb bút szereztem.

Szerelem, szerelem!
Ugyan hol lellek fel?
Kősziklán nem termesz,
A mezőn sem vetnek.

Ha az a szerelem
Kősziklán teremne,
Nem egy kisasszonynak
Keze lába törne.

Ha a mezőn vetni,
Mint búzát lehetne,
Sok nyalka urficska
Szántó vető lenne.

Túl a hegyen, Tótországon
Ül a madár egy zöld ágon,
Tőrt vetettem a lábára,
De elrepült nem sokára.

Repdess madár, repdess szivem,
Tied vagyok, te légy hivem,
Siess vissza kebelembe,
Mert visellek hiv szivembe.

Im ha elszállt, hadd repüljön,
Csak a szive meg ne hüljön,
Hogy tavaszra visszatérjen,
Szivem czélját úgy elérjem.

Csak ne volna az irigység!
Szeretni nagy gyönyörűség.
Mert a ki szeret, kétszer él;
Jaj de minden irigytől fél.

Akár élek, akár halok
Tőled, kincsem, meg nem válok.
Én is ollyan barna vagyok,
Épen hozzád való vagyok.

Most akadtam egy hajóra, de jóra,
Evező nélkül valóra, hajóra.
Magam vagyok evezője,
Barna rózsám szeretője, haja ha.

Nem jó erdős helyen lakni, haja ha!
Mert sok ölfát kell ott vágni, haja ha!
Ha elvágom a lábomat,
Nem láthatom galambomat, haja ha!

Esik eső karikára, haja ha!
Az én rózsám kalapjára, haja ha!
Azért esik karikára,
Hogy én vagyok a rózsája, haja ha!

Esik eső a fenyvesen, haja ha!
Ne kapj rózsám, a nemesen, haja ha!
Inkább kapjál a paraszton,
A kupeczes kalaposon, haja ha!

Az én rózsám a kocsmába, haja ha!
Lobogós ing, gatya rajta, haja ha!
Érte mennék, eső esik,
Majd szégyenli, ha elesik, haja ha!

Megemésztett engem a bú,
Mint a levágott fát a szú;
Engem ugyan megemésztett
A titkon való szeretet.

Jó szeretni, de titkosan,
Nem mindenkor világosan.
A ki szeret világosan,
Szenvedi gyalázatosan.

A kit a szerelem megfog,
Nem kell annak semmi dolog.
Engem a szerelem fogott,
Kell a kutyának a dolog.

Terjed a kökényfa ága,
Keservesen sír az árva,
Bár csak isten adta volna,
Hogy egy árva se lett volna.

Végig mentem a kő hidon,
Szembe jött rám az én hugom,
Nem a hugom: a galambom,
Kinek orczáját csókolom.

Én istenem, hogy tud élni,
Melly madár nem tud repülni,
Az a legény házasodni,
Ki csak most tanul szeretni.

Ez az utcza tekervényes,
Mi nálunk a lányok kényes,
Nappal a legényt megszólja,
Estve pedig megcsókolja.

Én istenem, add meg nekem,
Szabad világomat érnem,
Hozd fel a régi napomat,
Add vissza a galambomat.