János Erdélyi - Népdalok és mondák (3. kötet)

Nem meszsze van az én rózsám tanyája,
Ide látszik annak az almafája;
Rá szállott egy fehér galamb bújába,
Kedves babám, itt hagylak nem sokára.

Szeretnék én páva lenni,
Pávaruhába öltözni,
Szomszéd asszony menye lenni,
A fiának párja lenni!

Estve kezdem pej paripám nyergelni,
Hajnalig tart a rózsámtól bucsúzni;
Elbucsúzok, kedves rózsám, örökre;
Nem kacsingatsz világos kék szemembe.

Vizi malom, őröld meg a buzámat,
Azzal sem fárasztom pej paripámat,
Van hat ökröm, befogom a szekérbe,
Ugy állok a vizi malom elébe.

Nem forog már a jászkiséri malom,
Mig én azt jól körül nem igazgatom;
Nem alhatik az én kedves galambom,
Mig én őtet körül nem csókolgatom.

Csak azért szeretek falu végin lakni,
Hogy az én galambom arra jár itatni.

Arra jár itatni, magát fitogatni,
Magát fitogatni, a lovát ugratni.

Mig a lova iszik, lehet vele szólni,
Piros két orczáját meg lehet csókolni.

Eszem a te istenedet,
Mért nem szeretsz te engemet?
Ha szeretsz is, nem ér semmit,
Nem szeretek már én senkit.

Kimentem én a kis kertbe,
Arczczal borultam a földre,
Még se láttam a kit kéne,
Kit a szivem kedvelene.

Már én többet éjtszaka nem járok,
Mert megtudják hogy szeretőt tartok,
Rászokott a szemem az intésre,
Gyenge karom az ölelgetésre.

Már ezután kis kalapot veszek,
És melléje rozmaringot teszek,
Szagos leszek a merre én járok,
Annál jobban szeretnek a lányok.

Vezseny felé látok eget,
Ott látok egy bús fölleget;
Ha Vezseny felé fordulok,
Talpig gyászba beborulok.

Álnok hitü, de megcsaltál,
De kedves szeretőm voltál!
Azt kivánom hogy az halál
Ragadjon el, ha rád talál.

Eddig rózsám, enyém voltál
Csalárd szived nyugszik másnál,
Jobb-e hát más mint én voltam?
Pedig érted majd megholtam.

Nem tudtam volna gondolni
Hogy egy álnok meg fog csalni,
De megcsalt egy gonosz lélek,
Már ezután mindig félek.

Búsul a gerlicze madár,
Minden erdő szélin leszáll,
Hát a szegény szolgalegény,
Mikor utra indul szegény?

Búsuljon már, ki nem élhet,
Búsuljon a kutya többet,
Bolond volnék, ha busulnék,
Ha szeretőd nem tartanék.

Tartottam is egy kis barnát,
Kiért szólt az egész világ.
Egész világ rólam beszél,
De azt mind elfujja a szél.

Szól a világ mit hajtok rá,
Ugy ég a tűz, ha tesznek rá.
Tettek is rá, tesznek is rá,
Ugy-e babám, ne hajtsunk rá.

Megmondtam, hogy lányt ne szeress,
Ha menyecskére szert tehetsz,
Nem egyébre való a lány,
Csak járatni maga után.

Nem is erdő, kibe fa nincs,
Nem is falu, kibe lány nincs;
Ha leányok nem volnának,
A kutyák sem ugatnának.

Ide kékellik a Mátra,
Rózsa nyilik oldalába,
A ki aztat leszakasztja,
Kedves rózsám neve rajta.

Kékellik a liliomszál,
Rabod vagyok, mert megfogtál;
De ne ugy bánj mint raboddal,
Hanem ugy mint galamboddal.

Szép a csikó, ha szépen fölnyergelik,
Szép a leány, ha szépen felöltözik,
Ha elmegyen a templomba előttem,
A lelkem is majd kirepül belőlem.

Minden bokor a szállásom,
Csak a botom a pajtásom,
Minden falu édes hazám,
Minden asszony édes anyám.

Nincsen nekem édes anyám,
Ki szánó szemet vessen rám,
Idegenből lett mostohám,
Az is mindig haragszik rám.

Azt gondolod, rózsám, bánom,
Hogy te tőled meg kell válnom?
Én előttem az csak álom –
Van szeretőm kettő, három.

Egerben a fűszál mind bánatnak hajlik,
Az én kedves rózsám rólam gondolkozik:
Rab vagyok, rab vagyok, szabadulást várok,
A jó isten tudja mikor szabadúlok.

Akkor leszen, rózsám, hazajövetelem,
Mikor kapufélfád piros rózsát terem;
Azt pedig jól tudod, hogy soha sem terem,
Igy hát nem lesz nekem hazajövetelem.

Kivánod-e rózsám, szabadulásomat?
Vagy jobban kivánod csendes halálomat?
Csak azért kivánom csendes halálodat,
Rabsággal töltöd el fiatalságodat.

Elmengyek, elmengyek, messze földre mengyek,
Ennek a falunak lakosa nem leszek.

Ha elmégy, ha elmégy, csak hozzám igaz légy,
Igaz szereteted hamisra ne fordítsd.

Kisérj el galambom, csak a kapuig is
Azután elmegyek magam egyedül is.

Búval és bánattal élem világomat,
Búval is terítik az én asztalomat.

Ha nem szeretsz rózsám, csináltass koporsót,
Annak oldalára egy keserves jajszót.

Ird fel a nevemet kalapod szélire,
Hogy mikor leveszed, hadd jussak eszedbe.

Hogy tudott kend, rózsám, ide jönni, ide jönni,
Árkot kellett kendnek itt ugrani, itt ugrani;
Ha a lába ki fog ficzamodni, ficzamodni,
Ki fog kenden, rózsám, szánakozni, szánakozni?
Szánakoznék rózsám, de nem merek, de nem merek,
Barna szeretőm van, attól félek, attól félek.

Fekete pántlikám fujdogálja a szél,
Köszönöm, galambom, hogy eddig szerettél;
Arról sem tehetek hogy már megvetettél,
A sok irigy miatt elidegenedtél.

Az igaz szeretet azt hozza magával,
Hogy minden érje meg maga galambjával;
De te meg nem érted, az enyim elvetted,
Verje meg az isten a te álnok szived!

Este későn ne járj hozzám,
Mert nagy vigyázat van reám;
Ha eljösz is, lassan járjál,
Ablakomon hallgatózzál.