Juliette Benzoni - A templomosok kincse

Miután megérkeztek hozzá a kimerítően lassú lovaglás után, Olivier átnyújtott neki egy hét pecséttel lezárt levelet, melynek tartalmát nem ismerte. Raoul testvér térdre ereszkedett az átvételéhez, majd hátrébb húzódott, hogy elolvassa, a küldötteket pedig két testvérére bízta: kaptak enni és pihenhettek. A vendégek csak a kis kápolnában látták viszont az esti misén, és reggel vezette el őket a gondosan elrejtett kriptába…

Hosszan imádkoztak, megdermesztette őket a tisztelet és a homályos félelem az idők hajnaláról származó szent tárggyal szemben, melynek számára egykor mára elveszett templomokat emeltek, s melynek elvesztését még most is siratja a zsidó nép, hisz mindig is saját tulajdonának tekintette. Mintha Isten szava, Isten törvénye, melyet Isten láthatatlan keze írt, csak egyetlen néphez szólt volna, amikor az egész világ várt tőle segítséget és reményt.

Végül Hervé keresztet vetett, felállt és megszólalt. Kettőjük nevében, ahogyan gyakran tette, biztosan tudva, hogy Olivier nem veszi át a szót:

– Hatalmas megtiszteltetés számunkra – mondta –, hogy ránk bízzák a legnagyobb ereklyét, de nem látom, hogyan vihetnénk ki ebből a zárt kriptából. Azt sem értem, hogyan tudták behozni ide: olyan szűk a pincelejárat…

– A láda köré épült a helyiség, azután eltorlaszolták, de higgyék el nekem, ki lehet vinni anélkül, hogy sérülést szenvedne. Ugyanakkor engedjék meg, hogy ezt a titkot megtartsam. Elég, ha annyit tudnak, hogy holnap napkeltekor elviszem magukat arra a helyre, ahol magukhoz vehetik. Akkor kapnak újabb utasításokat is, de minden készen lesz, és csak indulniuk kell…

Olivier is felállt, és nyakát nyújtogatva a boltívet vizsgálgatta az egyik sarokban, ahol kerek mélyedés látszott.

– Ez mi? – kérdezte.

– Az utolsó menedék arra az esetre, ha valamiféle hatalmas veszedelem megfosztana minket a kincs védelmezésétől. Ez a kripta, ahogyan láthatják, agyagba vájódott, melyen nem hatol át a víz, de ha beindítom a vezérlő szerkezetet, ami valójában egy dugó, a tó vize beomlik ide, és mindent eláraszt.

– Úgy érti, a tó alatt vagyunk?

– Pontosan.

– Akkor nem értem, miért kell elvinni erről a remek rejtekhelyről a felbecsülhetetlen kincset, és kitenni az utak szeszélyének egészen Provence-ig, ha jól értettem?

A hallgatag Olivier régen nem tartott már ekkora beszédet, és Hervé félig meglepetten, félig szórakozva hallgatta. Igaz, a téma alkalmas volt rá, hogy bárkit izgalomra gyújtson. Kezét ruhaujjába rejtve Raoul testvér egy percig lehajtott fejjel hallgatott.

– Mert – szólalt meg végül – megváltoztak az idők. Előjelek és látomások törtek Clément testvérre, és tudja, hogy bármennyire sűrű is az erdőnk – a templom bölcsője!

–, módszeresen, aprólékosan átkutatják majd, és ha felfedezik a kincset, mielőtt időnk maradna beindítani a szerkezetet, nagy baj kerekedhet. Azzal vádolhatnak, hogy a judaizmushoz húzunk. Ami halálos lenne számunkra! Clément testvér úgy gondolja, addig kell cselekedni, amíg nem késő.

Olivier bólintott, bizonyára megelégedett a válasszal, Hervével azonban más volt a helyzet, ő tovább kérdezett:

– Hogy lehet, hogy Clément testvér, bármennyire magas posztot tölt is be a rendben, meghoz egy ilyen horderejű döntést, amikor tudja, hogy a nagymester, Jacques de Molay majdnem egy éve elhagyta Ciprust és Franciaországba tart, hogy találkozzon Fülöp királyunkkal és őszentsége Kelemen pápával?

– Éppen ezért. A nagymester Limassolban él, és nem sokat törődik a franciaországi templommal, hacsak azért nem, hogy a lehető legtöbb segítséget megszerezze tőle egy újabb keresztes hadjárathoz.

A királyságban Clément testvérnek nagyobb a szava. Ő az, aki mindent tud!

– No de miért éppen Provence? Miért olyan messze?

– Ebben a kérdésben nem kaptam magyarázatot – felelte szárazon az „őrző”. – Csak parancsokat, mint maguk is, és teljesítem őket. Holnap megtudják, ha nem is pontos úti céljukat, legalább azt, merre menjenek.

A témát ezzel lezárva felfelé indultak. Ideje volt a kápolnába vonulni, ahol kezdődött az egyik nappali mise… Fejük felett törékeny hangon zúgott egy harang, és mivel Raoul testvér magára hagyta a két barátot, hogy felöltse templomi ruháját, Hervé odasúgta Olivier-nak:

– No de mégis miért éppen Provence, és nem az egyik erődünk a tengerparton?

Olivier feléje forduló tekintetében vidámság csillogott:

– Provence-nak is vannak tengerpartjai, barátom, és komoly erődjei. Nem tudtad?

– Nem igazán…

– Ráadásul II. Nápolyi Károly király birtoka, aki egyben Anjou hercege… és Jeruzsálem királya, ahonnan a frigyláda származik. Bár közel áll a francia koronához, kesztyűs kézzel illik bánni vele. Most imádkozzunk!

Most az egyszer azonban Olivier nem találta meg az imában kételyei megnyugtatását és megszokott áhítatát Isten felé. Bármennyire mélyen vallásos volt is, a rá váró feladat lesújtotta. Hogyan szelje át Franciaországot, Burgundiát, a pápai államokat és Provence-t – vajon meddig kell mennie? –, a két angyal őrizte ládával anélkül, hogy figyelmet keltene, és főleg felélesztené az emberek fanatizmusát? A frigyláda a Bibliából ered, de nem az Evangéliumokból. Ez drámai kavarodást és veszedelmes mozgolódást kelthet. Az emberek biztosan látni, sőt talán érinteni akarnák a kőtáblákat, melyeket Mózes hozott le a Sínai-hegyről. Saját magán is felmérhette a hatást, hisz égett a vágytól, hogy szemügyre vegye, megérintse Isten írását! Megszokta, hogy uralkodik magán, és abban a gondolatban keresett vigasztalást, hogy Szent Bernát kilenc templomosának is sikerült titokban tartania az ereklyét, később pedig Adam Pellicorne gyakorlatilag egyedül hozta el Jeruzsálemből. A táblákat a római háborúk idején a főpap elővigyázatosságból kivette a ládából. Megnyugtató volt a tudat. A csitító gondolatok ellenére aznap éjjel nem sikerült elaludnia. Aulnay-nak sem. Csak elbóbiskoltak kissé, s a hajnali misére szólító harangra máris kiugrottak az ágyukból: akár utaznak, akár a saját parancsnokságukon vannak, a rend szabályzata áthághatatlanul vonatkozik minden fiára.

A hajnali mise után Raoul testvér a szobájába hívta őket.

– Minden készen áll – jelentette ki –, és elvezetem magukat oda, ahol a szekér és a rakománya várakozik.

Hervé szájából azonnal felszakadt a kérdés:

– Kihozta a ládát? Hogyan?

A testvér fáradt arcát röpke mosoly ragyogta be:

– Engedje meg, hogy legalább ezt az egy titkot megőrizzem! Most hallgassák meg a mondandómat: a magukra váró szekér, melyet két erős ló vontat, egyik testvérünk koporsóját viszi Digne-be. Martin de Fenstrelét, aki nemrég halt meg a bonlieu-i parancsnokságon, de provence-i származású, és mivel a szentatya jó barátja volt, különös kegyként a szülőföldjén nyugodhat.

A szerény, nyers fa asztalhoz fordult, melyen a rendház számításait végezte, és felvett egy kis tekercset:

– Ez egy igazolás Etienne testvér, a parancsnokunk aláírásával, aki magukra bízza a holttestet és az alkimistaeszközeit. Martin testvér, aki igen öreg volt, már régóta a Nagy Művön dolgozott. Ha jól értettem az üzenetét, ezt az iratot nem sokkal a maguk indulása előtt kérték ki Párizsból. Tehát mi ketten eljátszottuk szerepünket ebben a fontos ügyben. Most maguk következnek. Rövid szakaszokban utaznak majd, és csak a templomos házakban állnak meg: épp elég áll a magukra váró út mentén – Istennek hála –, hogy semmi gondjuk ne legyen.