Juliette Benzoni - A templomosok kincse

A helyiség üres volt. Nem volt benne semmi, kivéve egy terméskő gyűrűt a földön, melyhez közelebb lépve a két templomos látta, hogy kút, de nem közönséges kút.

Kövezett belseje, melyben nem volt víz, mintegy tizenöt láb mélyre nyúlt, és nem sokkal; a perem alatt két vaskapaszkodó látszott.

– Itt kell lemenni – mondta Raoul testvér.

Két társa kérdéseit meg sem várva az egyik sötét sarokból elővett egy kötéllétrát és egy gyertyás lámpást, melyet meggyújtott és a nyakába akasztott. A létra végén található karikát beakasztotta a vaskampókba, és máris megindult lefelé a két lovag nyugtalan pillantásától kísérve. A létra hosszabb volt, mint a kút mélysége, és a kötél odalent kis csomóba gyűlt.

– Mit fog ott csinálni? – suttogta Hervé d'Aulnay, mire Olivier könnyű

vállrándítással felelt – Ó, Istenem! – hallatszott hirtelen a társa döbbent hangja.

Ahogy Raoul testvér elérte a kút mélyét, és minden eddiginél erősebben megkapaszkodott létrájában, a kő megbillent a lába alatt, és ő eltűnt a sötétben, de közben egy mozdulattal megállította a kőlapot, mely olyan vastag volt, akár egy malomkő.

Nem ment túl messzire, és úgy látták, egy lépcsőféleségen áll.

– Most maguk jönnek! – kiáltotta. – Fogom a létrát…

– Tiéd az elsőbbség! – mosolygott Hervé félrehúzódva Olivier előtt, aki néhány másodperc alatt odalent volt és csatlakozott Raoulhoz a lépcsőn, melynek hosszát a lámpás gyenge fényében nem lehetett felbecsülni. A templomos ház vezetője megvárta, hogy Hervé is utolérje őket, majd utasította a fiatalokat, hogy ne mozduljanak onnan, ahol vannak, ő maga pedig megindult lefelé. Látták, hogy a lépcső aljára érve meggyújt három fáklyát a szemközti falon.

– Most jöjjenek, és nézzék! – mondta azután.

Ahogy leértek, arcukra kiült az elragadtatás, ajkuk áhítatos sóhajra nyílt. Amikor belekezdtek a rájuk bízott küldetés teljesítésébe, csak annyit tudtak, hogy egy szent tárgyat kell elhozniuk, de nem tudták pontosan, mit. Mesés volt az eléjük táruló látvány: egy faragott kőasztalon egy foglalatféleség állt, vagy inkább szarkofág, hisz az oldalai nem voltak átlátszóak, hanem fából, úgy mondták, cédrusból faragták és teljes egészében arannyal fedték őket. A láda négy sarkát hármas, kitárt szárnyú, mesterien kidolgozott karmú szeráfok őrizték. A fáklyák fényében felragyogtak a láda aranyába és az angyalok szárnyaiba foglalt drágakövek. Olivier azonnal tudta, mi tárul a szeme elé, hisz ez az idők kezdetéről származó kincs része volt családja hagyományainak.

– A frigyláda! – suttogta. – Tehát itt pihen!

– Igen, Adam Pellicorne testvér itt helyezte el, ebben a számára készített kriptában az egyik tó alatt.

Valóban kripta volt, erőteljes oszlopokkal, melyek a román építészet legtisztább hagyományait követték. A falakat élénk színű festések borították bibliai jelenetekkel, virágokkal és fantasztikus állatokkal, melyek az előző évszázad festőinek kedvenc motívumai voltak. A láda körül kovácsoltvas kandeláberekben nagy sárga viaszgyertyák álltak, melyeket Raoul testvér meggyújtott: Isten szavainak lakhelye felragyogott, és mintha lebegett volna állványa felett, mintha csak hirtelen hagyná, hogy a dicsőséges aranyfény magával ragadja egészen az ég isteni végtelenségébe. A lovagok elkápráztatva térdre ereszkedtek és imádkozni kezdtek. Hervé hangosan, Olivier némán, hisz természettől fogva hallgatag volt. Sokan félreértették. Arrogánsnak mondták, amikor csak komoly volt, számítónak, amikor megfontolt, megvetőnek azért, ahogy felvetette szépen metszett vonású, szőke fejét, világos szemében elmélkedő

tekintettel, melyben néha, ha a helyzet úgy hozta, vad villámok cikáztak. Bár csendben bírálták, hangosan senki sem merte volna kimondani előtte a kifogásokat, hisz tudták, hogy félelmetes a harcban, vékonysága ellenére erős a felépítése, és fáradhatatlan a kardforgatásban. Emellett pontos, de nem magamutogató volt vallásos kötelezettségeiben, szorgalmasan tanult, s a hosszas ciprusi tartózkodás alatt sok időt töltött egy nagyon emelkedett testvérrel, aminek hatására vonzani kezdte az emberi szenvedés enyhítésének művészete, így követte az időn át Thibaut ősét, a kitaszított templomost, az elfeledett torony remetéjét, akinek minden titkát felfedte az erdő. A nőkkel szemben bizalmatlan volt, egyiküket sem szerette – kivéve az édesanyját, akiért rajongott –, és hívásaikra szürkészöld szeme jéghideg, megvető pillantásával felelt…

Hervé d'Aulnay szöges ellentéte volt. Ugyanolyan magas volt, mint ő, de kétszer olyan széles erőteljes vállával és fatörzsnyi, csupa izom lábszárával. A grandmoulini Aulnay család legkisebb fia általános csodálatot keltett széles, finom vonású arcával és sűrű, gesztenyebarna hajával. Mogyorószín volt a szeme, s élénk, vidám lángok táncoltak benne, összhangban a nyájas arc megszokott kifejezésével, melyben azonban jobb volt nem feltétel nélkül megbízni, hisz előfordult, hogy a kedves Hervére hatalmas dühroham tört, melynek következményei katasztrofálisak lehettek. Általában gyengéd volt és jóságos, de a harc pillanatában szent düh vett erőt rajta, akár az egykori normannokon, a jeges északról érkezett tengeri királyokon, melyben intelligens hadigépezetté alakult, készen mindent elsöpörni útjából. Bármenynyire különbözőek voltak is, a két fiú barátságot kötött Marseille-ben, a Faucon nevű hajón, mely Akrába vitte őket.

Ugyanaz volt ugyanis az ideáljuk, mindketten kardjukat Isten dicsőségére előreszegezve kívánták járni útjukat, érte akartak élni és meghalni, akár egy csata viharában, akár egy erdő mélyén egy sírok szegélyezte zarándokúton… Egymásra találtak, felismerve, hogy mindig is egy nyelvet beszélnek majd, bár egyikük északról, másikuk délről érkezett. A Templom testvérisége még közelebb hozta őket egymáshoz.

Ekkoriban a lovagok már nem ketten ettek egy tálból és nem osztoztak ketten egy lovon, mint a kezdetekkor, a szent szegénység idejében, de továbbra is az volt a szabály, hogy kettesével kell járniuk. Testvérek lettek, jobban, mintha családi szálak fűzték volna össze őket, és különbözőségük tökéletesen kiegészítette egymást. Olivier, az egyedüli, tehát magányos gyermek számára rendkívüli volt ez a tapasztalat, szinte reveláció erejével hatott, s a maga zárkózott módján gyengéden szívébe rejtette.

A templomos házak kebelében, akár Akrában, akár a ciprusi Limassolban az utolsó csata után, most pedig Párizsban, ahol Clément de Salerne, aki a francia látogató lett, miközben megtartotta Provence felügyeletét, elhíresült félelmetes párosuk. Rájuk bízták a kényes küldetéseket, a nehéz kíséreteket, mert hacsak nem történik valami egészen rendkívüli, tudhatták, hogy jó véghez viszik.

Így kerültek ezen a csípős tavaszon, az 1307. évben ebbe a Nyugati erdő szívében elrejtőzve álló házba, hogy elhozzanak egy szent tárgyat, melyről eddig a pillanatig nem tudták, mi az: a legnagyobb titokban Provence-ba kellett vinni, egy olyan helyre, melynek hollétét majd később közlik velük. Idáig azonban nem volt könnyű az út: a Clément testvér megrajzolta aprólékos térkép nélkül bizonyára nem is értek volna célba. Hogyan igazodhattak volna el ebben a sűrű, elvarázsolt erdőben, melyet tucatnyi mocsaras peremű tó szabdalt, a fák és bokrok végtelenjében, ahol mindössze három út

– a troyes-i, a Belle Epine-i és a Fontaine aux Oiseaux-i – volt ismert? Balszerencse várt azokra a szerencsétlenekre, akik találomra megindultak valamelyik sehová, hacsak nem zsákutcákba vagy szakadékokba vezető ösvényen, különösen a nagy őszi és tavaszi esők idején: nem lehetett biztos, hogy élve visszatalálnak. Pedig ebben a titokzatos erdőben, mely a Troyes-ból Bárba vezető úttól északra terült el, Szent Bernát szerzetesei, akiknek clairvaux-i apátsága a szomszédban állt, kifinomult úthálózatot hoztak létre, melynek az volt a célja, hogy távol tartsa a kíváncsiskodókat és védelmezze a templomos házakat, melyeket összekötött, hisz ez az erdő volt maga a rend bölcsője. Hugues de Payns-nek, az alapítónak és első nagymesternek, aki egy nap Palesztinába utazott nyolc másik lovaggal, a családi birtoka itt állt az erdőszélen. Az a ház, melyhez a két barát érkezett, a sűrűben emelkedett: a Templom Erdei Háza volt a neve, de mindössze hét szerzetes élt itt horgászásból és vadászatból. Hét szigorúan tonzúrázott szerzetes, akiknek fekete csuhája favágásban és fegyverforgatásban edzett testet rejtett. Hét néma őrszem, Raoul testvér irányítása alatt.