Poul Anderson - A nagy keresztes hadjárat

— Hát itt volnánk! — vigyorgott Sir Roger.

Különös, ijesztő látványt nyújtott csibészesen villogó tekintete, miközben mindenki más nagyokat nyelve próbálta leküzdeni a félelmét. A mind ez ideig oly kellemes levegőben orrfacsaró verejtékszag terjengett. Az emberek rettegését azonban legyőzte az a büszke tudat, hogy magával a pokolbéli ördöggel veszik fel a harcot.

— Parvus testvér! Kérdezd meg a fogolytól, hol vagyunk pontosan!

Branithar kérdésemre egy gombnyomással válaszolt. A következő pillanatban egy ez ideig üres képernyőn térkép jelent meg.

— Itt vagyunk, ennek a keresztnek a középpontjában — mondta. — Minél tovább repülünk, a térkép annál többet fog megmutatni a bolygóból.

Összehasonlítottam a képernyőn látható és a kezemben levő térképet, s jelentettem Sir Rogernek, hogy a Ganturath nevezetű erőd úgy százmérföldnyire lehet tőlünk, észak-északkeleti irányban.

Branithar, aki valamennyire már értett angolul, bólintott.

— Ganturath nem is olyan jelentős bázis — mondta latin tudását fitogtatva. — Igaz ugyan, hogy nagy számú űrhajó és egyéb légi jármű állomásozik a területén. A lenti tüzérség könnyűszerrel megsemmisítheti ezt a hajót, az esetleges támadó lövedékek pedig… a védőpajzs miatt… el sem érhetik őket. Legjobb lesz, ha megadjátok magatokat.

Szó szerint tolmácsoltam Branithar szavait.

— Talán ez a legokosabb, amit tehetünk — fűztem hozzá a véleményemet.

— Micsoda?! — üvöltötte Sir Roger. — Hogy egy angol harc nélkül csak úgy megadja magát?!

— De hát mi lesz az asszonyokkal és a gyerekekkel?

— Én nem vagyok gazdag ember — mondta Sir Roger. — Nincs annyi pénzem, hogy váltságdíjat fizethessek értük. — Miközben vadul kiabált, nekiütközött a pilótaülésnek, páncélba öltöztetett robusztus alakja nehézkesen huppant bele. A kezével véletlenül megérintett egy kallantyút.

Az alsó képernyőn láttam, amint a föld hirtelen meglódul alattunk. A folyók és a hegyek, amik fölött átrepültünk, kinézetre ugyanolyanok voltak, mint a mieink, ám a növényzet a megszokott zöld szín helyett számomra ijesztő, kékes árnyként telepedett a tájra. A környék látszólag lakatlan volt, bár időnként feltűnt egy-egy gömb alakú ház, óriási termőföldekkel övezve, ahol kizárólag gépek dolgoztak. Ezeken túl azonban megint csak erdőket lehetett látni — sűrű, sötét erdőket. Az első gondolatom az volt, hogy ezek az óriási megműveletlen földek valószínűleg királyi vadászterületek, ám eszembe jutott, hogy Branithar nem egyszer hangoztatta, hogy az ő népe mennyire nem bírja a zsúfoltságot.

Különös hang törte meg a csendet, amiben azonnal felismertem a kék bőrűek nyelvének durva hangzását. Mindannyian talpra ugrottunk, keresztet vetettünk, és a hang irányába fordítottuk tekintetünket. A hang egy kis fekete dobozból jött, amit a főfalakra erősítettek.

— Micsoda! — Red John vészjóslóan kihúzta a tőrét. — Van még más kék bőrű is ezen hajón?! Adjatok nekem egy feszítővasat, hadd lássam el a baját!

Branithar nyilván megértette, mit mondott, mert hirtelen nagy hahotázásban tört ki.

— Ez a hang messziről jön. Ugyanolyan hullámokban terjed, mint a fény, csak valamivel hosszabbakban — mondta.

— Beszélj érthetőbben! — parancsoltam rá.

— A Ganturath bázis megfigyelője köszöntött bennünket.

Sir Roger bólintott.

— Ezek a levegőből jövő hangok mások, mint amiket megszoktunk, mondta. — Mit akart tőlünk?

— Igaz, hogy csak néhány szót értettem abból, amit mondott, de a lényege körülbelül az volt, hogy a megfigyelő azonosítást kért a hajó legénységétől. Ha jól értettem, az történt, hogy nem a felderítőgépek számára kijelölt pályára álltunk rá, hanem egy tiltott zóna fölé repültünk.

— Nyugtasd meg őket — utasítottam Branithart —, de ne felejtsd el, hogy tudni fogom, ha elárultál minket!

Flegmán vállat vont, mint akit hidegen hagy ez az egész dolog, miközben a homlokán éppúgy gyöngyözött a veríték, mint a miénken.

— Az 587-Z jelzésű felderítő visszatért — mondta. — Sürgős üzenet: a bázis fölött fogunk megállni.

A hang jóváhagyta a jelentést, de figyelmeztetett, hogy ha egy stanthaxnál alacsonyabbra ereszkedünk, akkor megsemmisítenek minket. Az volt az utasítás, hogy maradjunk ott, ahol vagyunk, és várjuk meg, amíg lehoznak minket.

Ekkorra a Ganturath erőd már szabad szemmel is látható volt. A körülbelül háromszáz méter átmérőjű kör alakú építmény területén számos kupola és félhenger formájú építmény emelkedett. Mint később megtudtuk, ezeket acélvázra építették. Jó fél mérföldnyire innen, északi irányban, egy kisebb erődítményt is láttunk. A képernyő nagyítóüvegén keresztül tisztán láthattuk, milyen komoly haditechnikával kell szembenéznünk. Amint megálltunk, a bázis két oldalán sápadt fények villantak fel. Branithar a képernyőre mutatott.

— A védőburok. Minden lövést felfog. Nem tudtok kárt tenni a védelemben. Kész csoda lenne, ha mégis sikerülne eltalálnotok akár egyetlen fegyvert is. Ti viszont annál jobb célpont vagytok.

Lassan körbevett minket néhány fényesen csillogó, tojás alakú repülő. A mi Keresztesünk óriási méreteihez képest azok csak apró szúnyogoknak tűntek. Rajtuk kívül a földről is felemelkedett néhány légi jármű. A védelem jelentős része a közelünkben volt. Sir Roger gondterhelten csóválta szőke fejét.

— Úgy van, ahogy gondoltam — mondta. — A támadó sugarakat képes elhárítani ez a burok, ám egy tárgy, aminek van anyaga, átmegy rajta.

— Pontosan — tolmácsoltam Branithar válaszát. — Még ha netán sikerülne is robbanófejjel egy-két célpontot eltalálnotok, a következő pillanatban a védelem megsemmisítene titeket.

— Aha! — Sir Roger vészjósló tekintettel meredt Branitharra. — Szóval robbanó lövedékek is vannak ezen a hajón. Hogy lehet az, hogy eddig nem szóltál erről?! Erre később még visszatérünk!

Agya lázasan dolgozni kezdett. Odafordult Red Johnhoz és Sir Owainhez.

— Nos — mondta —, ti mindketten láttátok a térképet. Menjetek vissza az embereitekhez, és támadásra készen várjátok a leszállást!

Még egy utolsó pillantást vetettek a képernyőre, a nyugtalanítóan közeledő rakétákat bűvölve, majd elhagyták a helyiséget.

Sir Roger mindenre elszántan megmarkolta az irányítókart. Némi kísérletezés után rájöttünk, hogy ez a különös fegyver szinte automatikusan céloz és lő. Amint az űrkompok megfelelő távolságba értek, Sir Roger tüzelt.

Vakító, pokoli tűzcsóvák csaptak ki a meredező csövekből, s lángba borították az ellenség egyik, túlságosan közel merészkedő gépét. A sugár, izzó pallosként a szemem láttára vágta ketté. A következő pillanatban már egy másik, majd harmadik gép bukfencezett fel a levegőben, hogy aztán szétrobbanjon. Fülsiketítő robbanások hallatszottak. A levegő megtelt kisebb-nagyobb fémdarabokkal.

Sir Roger meg akart bizonyosodni arról, hogy Branithar igazat mondott a bolygó speciális védelmi rendszeréről. A kék bőrű igazat mondott. A sugárnyalábokat kivétel nélkül elnyelte az átlátszó védőburok.

— Tudtam, hogy ez lesz — mordult fel Sir Roger. — Jobb lesz, ha leszállunk, még mielőtt valami komolyabb szerkezetet küldenek ránk. Itt fent könnyű célpont vagyunk a földi légvédelmüknek.

Az utolsó szavakat még ki sem mondta, máris zuhantunk lefelé. Egy lángcsóva eltalálta ugyan a hajótestet, de addigra már egészen alacsonyan voltunk. Vészes gyorsasággal közeledtünk a Ganturath erőd magasba törő építményeihez. Keresztet vetettem, és imádkozni kezdtem.