Neil Gaiman - Amerikai istenek

Amikor elhajtott Hinzelmann háza előtt, látta, hogy a füstoszlop lángtengerré változott. Szirénavijjogást hallott.

Déli irányba, az ötvenegyes út felé tartott. Még várt rá a legvégső találkozó. De előtte még megáll Madisonban, egy utolsó búcsúra.

Samantha Fekete Varjú azt szerette a legjobban, amikor ő zárhatta be éjszakára a kávézót. Végtelenül megnyugtató cselekvéssorozat volt: azt az érzést keltette, hogy ezzel visszahozza a rendet a világba. Ilyenkor betette az Indigo Girls egyik cédéjét, és saját tempójában, saját módján végezte el az esti takarítást. Először kipucolta a kávéfőzőt. Ezután tett még néhány kört, megnézte, vajon minden szanaszét heverő bögre és tányér visszakerült-e a helyére a konyhába, illetve a nap végére mindig széthagyott újságok kupaca most is takarosan feltornyozva, összekötözve várja-e az újrahasznosítást a bejárat mellett.

Imádta ezt a kávézót. Egy antikváriumokkal szegélyezett utcában bújt meg, és több egymásba nyíló tekervényes, hosszú szobából állt, ahol fotelek, székek és alacsony asztalkák sorakoztak egymás mellett.

Letakarta a megmaradt túrós lepényt és betette éjszakára a nagy hűtőbe, aztán fogott egy rongyot és eltüntette a megmaradt morzsákat. Szeretett egyedül lenni.

Az ablak felől hallatszó kopogtatás rántotta vissza a valóságba. Az ajtóhoz sétált, kinyitotta és beengedett egy nagyjából vele egykorú lányt, akinek copfba fogott bíborvörös haja volt. Natalie-nak hívták.

— Hello — mondta Natalie. Lábujjhegyre állt, és kedves csókot lehelt Sam szája sarkába. Egy ilyen csókkal nagyon sok mindent el lehet mondani. — Végeztél?

— Majdnem.

— Nem akarsz moziba jönni?

— Dehogynem. Jó lenne. Viszont még van vagy öt percem itt. Ülj le egy kicsit, nézz bele a The Onion ba.

— Ezt a számot már láttam. — A lány leült az egyik ajtó melletti székre és addig turkált a kihajított újságok kupacában, amíg valami érdekesre nem bukkant, aztán olvasott, amíg Sam kiszedte a maradék pénzt a kasszából és betette a széfbe.

Egy hete feküdtek le egymással először. Sam gyakran gondolkodott azon, vajon ez lehet-e az a kapcsolat, amire egész életében várt. Ilyenkor mindig emlékeztette magát, hogy csak a hormonok és az agyában lejátszódó vegyi folyamatok miatt olyan boldog, akárhányszor Natalie-t meglátja, és talán ez így is volt — de ettől függetlenül mindig elmosolyodott, amikor találkoztak, és boldognak, elégedettnek érezte magát, ha együtt voltak.

— Ebben az újságban — szólalt meg Natalie — már megint van egy olyan cikk. „Amerika megváltozik?”

— És? Megváltozik?

— Azt nem írják. Azt mondják, talán, de nem tudják, hogyan és miért, és talán az egész nem is igaz.

Sam szélesen elmosolyodott.

— Hát — mondta —, ezzel kimerítettek minden lehetőséget, nem?

— Azt hiszem. — Natalie a homlokát ráncolva visszabújt az újságba. Sam kimosta és összehajtogatta a törlőrongyot.

— Szerintem csak arról van szó, hogy a kormány meg minden más ide vagy oda, hirtelen mindenki teljesen jól érzi magát. Lehet, hogy idén korábban megjött a tavasz. Hosszú tél volt és én nem bánom, hogy vége.

— Én sem. — Szünet. — A cikk szerint az emberek furcsa álmokról számolnak be mostanában. Nekem viszont nem voltak igazán fura álmaim az utóbbi időben. Mármint az átlagosnál furábbak.

Sam körülnézett, vajon nem feledkezett-e meg valamiről. Nem. Jó munkát végzett. Leoldozta a kötényét és felakasztotta a fogasra. Amikor visszajött, elkezdte lekapcsolgatni a lámpákat.

— Mostanában volt néhány különös álmom — Jegyezte meg. — Sőt, kezdtek annyira különösek lenni, hogy már naplót írok róluk. Amikor felébredek, lejegyzetelem az egészet. De aztán elolvasom őket és nincsen semmi értelmük.

Belebújt a kabarjába és felvette egyujjas kesztyűjét.

— Foglalkoztam egy kicsit az álmokkal — mondta Natalie. Natalie mindennel foglalkozott egy kicsit, a misztikus önvédelemtől kezdve az indián tisztítókúrákon keresztül a feng shui és a dzsesszbalett művészetéig. — Mesélj róluk. Majd én elmagyarázom, mit jelentenek.

— Oké. — Sam kinyitotta az ajtót és lekapcsolta az utolsó lámpákat is. Kiengedte Natalie-t, aztán ő is kiment és bezárta a kávéház ajtaját. — Néha embereket látok, akik lezuhantak az égből. Néha a föld alatt vagyok és egy bölényfejű nővel beszélgetek. Néha meg egy pasiról álmodom, akit egy hónappal ezelőtt megcsókoltam egy bárban.

Natalie furcsa hangot hallatott.

— Nem felejtettél el elmesélni nekem valamit?

— Talán. De nem az van, amire gondolsz. Ez egy „kopj le”-csók volt.

— Le akartad koptatni a pasit?

— Nem őt, hanem mindenki mást. Szerintem látnod kellett volna.

Natalie cipője hangosan kopogott a járdán. Sam közvetlenül mellette sétált.

— Az övé a kocsim.

— Az a lila izé, amit a nővéredtől hoztál?

— Ja.

— Mi történt a pasival? Miért nem kellett neki a kocsija?

— Nem tudom. Talán börtönben van. Lehet, hogy meghalt.

— Meghalt?

— Azt hiszem — mondta Sam tétovázva. — Pár héttel ezelőtt biztos voltam benne, hogy meghalt. Érzékeken túli érzékelés, tudod. Aztán egyszer csak eszembe jutott, hogy talán mégsem halt meg. Nem tudom. Talán nem vagyok olyan jó az ilyesmiben.

— Meddig marad nálad a kocsi?

— Amíg valaki el nem jön érte. Szerintem ő is ezt akarta volna.

Natalie Samre pillantott, aztán még egyszer szemügyre vette.

— Hát ezt meg honnan szerezted?

— Mit?

— A virágot. Ami a kezedben van, Sam. Honnan van? Már a kávézóban megvolt? Akkor miért nem vettem észre?

Sam lepillantott a kezére. Aztán elvigyorodott.

— De aranyos vagy! Illett volna megköszönnöm, amikor odaadtad — mondta. — Gyönyörűek. Köszönöm szépen. Bár a vörös esetleg jobban illett volna az alkalomhoz, nem gondolod?

Papírba csavart rózsák voltak. Hat darab, mindegyik fehér.

— Nem tőlem kaptad — mondta Natalie összeszorított szájjal. És egyikük sem szólt egy szót sem a moziba vezető úton.

Amikor aznap éjjel hazaértek, Sam egy rögtönzött vázába tette a virágokat. Később bronzszobrot készített róluk, és nem beszélt a dologról senkinek, habár Caroline-nak, aki Natalie után jött, egy részeg éjszakán elmesélte a kísértetrózsák történetét, és Caroline is egyetértett vele, hogy ez egy igazán különös és ijesztő történet, és a lelke mélyén egyetlen szót sem hitt el belőle, szóval rendben is volt a dolog.

Árnyék megállt egy fizetős telefonnál. Felhívta a tudakozót és kapott tőlük egy számot.

Nem, közölték vele. Nincs itt. Még biztosan a kávézóban van.

Árnyék útközben megállt és virágot vett.

Miután megtalálta a kávézót, átment a túloldalra, megállt egy antikvárium ajtajában és várt és nézelődött.

A kávézó nyolckor zárt, és nyolc óra tíz perckor megpillantotta Sam Fekete Varjút, amint kilép az ajtón egy alacsony lány társaságában, akinek copfba fogott haja a piros egyik különleges árnyalatában pompázott. Szorosan fogták egymás kezét, mintha így próbálnák kívül tartani az egész világot, és beszélgettek — vagyis inkább Sam beszélt, a barátnője csak hallgatta. Árnyék kíváncsi volt, miről lehet szó. Sam mosolygott.

A két lány átvágott az úton, és elsétált Árnyék mellett. A copfos lány centikre haladt el mellette, akár meg is érinthette volna, és egyáltalán nem vették észre.