Ursula Le Guin - A legtávolibb part

— A varázslók, úgy érted?

— Igen. — Hangja megbicsaklott, látszott, hogy többször is már-már kimondta a szót. De mégsem jött ki a száján. — Az erős férfiak… — ismételte meg még egypárszor. — És még nekik… még nekik is föl kell adniok. Fizetniök kell.

Ezzel elkomorodott, mintha a „fizetni” szó fölébresztette volna emlékezetét, és fölfogná, hogy egyszerűen mesél, ahelyett hogy áruba bocsátana tudását. Többé egy szót sem lehetett jószerével kihúzni belőle, még a „visszaút” tétova emlegetéséről sem, amit Karvaly láthatóan fontosnak talált, s ezért a mágus hamarosan talpra állt.

— Jól van hát, félválaszok nem válaszok, és ugyanilyen a fizetés is. — És egy bűvészmutatvány ügyességével egy aranyat vetett a Nyúl mögött lapuló szalmazsákra.

Nyúl fölkapta a pénzdarabot, és kapkodó fejmozdulatokkal Karvalyra és Arrenre vetette tekintetét. Amint a helyzet megváltozott, szorongása is engedett, és reménytelenül kapkodott a megfelelő szavak után.

— Ma este — nyögte ki végül. — Várjatok! Ma este. Van elég ködgyökerem!

— Nincs rá szükségem!

— Megmutatom nektek… megmutatom nektek az utat. Még ma este. Elvezetlek oda. Elmegyek veletek oda, mivel ti… hiszen te… — Reménytelenül kereste a megfelelő szót, mire Karvaly közbevágott:

— Mivel én mágus vagyok.

— Igen! Így hát elmehetünk oda. Arra a helyre, amit álmomban kaptam. Megálmodtam. Értitek? Elviszlek oda. Eljöttök velem… oda… ahol megnyílik az út!

Karvaly szilárdan, a mondatokat fontolgatva állt a homályos szoba közepén.

— Meglehet — szólalt meg végül. — Ha visszatérünk, sötétedésre itt kell lennünk. — Ezután Arrenhez fordult, aki nyomban szélesre tárta az ajtót. Alig várta, hogy már kívül lehessen.

A Nyúl szobája után a nyirkos, sötét utca virágoskertnek tűnt a szemében. A legrövidebb úton igyekeztek vissza a felsővárosba, egy keskeny kőlépcsőn a mohával benőtt házfalak között. Arren úgy szuszogott, akár egy oroszlánfóka.

— Húúh! Ugyanoda akarunk visszamenni?

— No, igen, hacsak nem tudhatunk meg valamit kicsit könnyebben. Úgy tűnik, a barátunk jókora csapdát állított nekünk.

— De hát nem tudsz védekezni a tolvajok és ilyesfélék ellen?

— Védekezni? — kérdezte Karvaly. — Ugyan, mire gondolsz? Gondolod tán, hogy varázsigékbe burkolva járom a világot, mint egy vénasszony, aki a reumától retteg? Erre nincs elég időm! Elrejtem az igazi arcom, hogy elrejthessem az igazi vágyunkat. Ennyi az egész. Egymásra gondot viselhetünk, de az a helyzet, hogy a veszélyeket nem úszhatjuk meg egykönnyen.

— Hát persze hogy nem — felelte Arren keményen, dühösen, önérzetében sértetten. — Nem is számítottam erre!

— Így van jól — jelentette ki a mágus mereven s mégis jó kedéllyel, hogy Arren kedve ne menjen el. A fiú meglepődött saját felindulásán, sohasem gondolt volna arra, hogy ilyen keményen szóljon a főmágushoz.

De most ez az alak nem is a fővarázsló volt, ez a Kánya, a turcsi orrával, szögletes, borostás képével, aki hol ilyen, hol olyan hangon szólal meg, aki valamiféle fölfoghatatlan idegen!

— Mondd, te értetted, amit mondott neked? — kérdezte Arren, mivel rettegett tőle, hogy vissza kell mennie abba a sötét szobába a bűzölgő csermely fölött. — Ez az egész zagyvaság mit jelent az életről és a halálról meg arról, hogy levágják a fejét, és mégis visszajön?

— Nem tudom, mindez jelent-é valamit. Én csupán egy varázslóval akartam beszélni, aki elveszítette az erejét. Ő maga azt mondja, hogy nem is veszítette el, hanem odaadta… eladta valakinek. De milyen áron? Életet az életért — mondja ő. Meg: erőt az erőért. Nem! Képtelen vagyok megérteni őt, de mégis érdemes rá figyelni.

Karvaly elgondolkodó nyugodtsága még inkább felborzolta Arren szégyenérzetét. Megszeppentnek és idegesnek érezte magát, akár egy gyerek. A szánalmas Nyúl egészen megigézte, de miután elszállt a varázslat, csupán fájdalmas undort érzett, mintha valami romlott dolgot kellett volna lenyelnie. Úgy döntött, hogy meg sem szólal, amíg meg nem zabolázza az indulatát. A következő pillanatban elvétette a lépést a síkos, kopott lépcsőn, és arra ébredt, hogy ujjait a csúszós, hideg kövek közé mélyeszti.

— Hogy a fene egye meg ezt a mocskos várost! — tört ki belőle a harag. Mire a mágus csöndesen csak ennyit mondott:

— Erre semmi szükség, azt hiszem!

Ront városában tényleg volt valami baj. Valami lógott a levegőben, úgyhogy az ember azt gondolhatta, valami átok ül rajta. De mindez mégsem valami gonoszság nyílt jelenlétét mutatta, sőt inkább valaminek a hiányát, minden erő meggyengülését, valamilyen fertőző betegségét, amely bárki belépőt nyomban megtámadhat. Még a délutáni napsütés is valahogyan beteges volt: túl nagy volt a fülledtség márciushoz képest. Az utcákon és tereken nyüzsgött az élet, és zajlott az üzlet, de az egészben mégsem volt rend vagy haladás. A portéka semmit érő volt, az árak magasak, és a piac egyáltalán nem volt biztonságos, sem a betérő vásárlók, sem az eladók számára, mivel a város tele volt tolvajokkal és rablóbandákkal. Az utcákon kevés asszony mutatkozott, s akik megjelentek, mindig csak csoportosan jártak. Ebben a városban nem volt sem törvény, sem kormány. Az emberekkel beszélgetve Karvaly és Arren hamarosan kideríthette, hogy ennek a városnak valójában nincs sem tanácsa, sem polgármestere. Az a néhány ember, aki még kormányozhatta volna a várost, régen meghalt, egyesek nyugalomba vonultak, megint másokat pedig egyszerűen megöltek. A város egyes negyedeit más-más főnökök kormányozták. A parti őrök kezében volt a kikötő, ők pedig csak a saját zsebükkel törődtek. És más sem volt különb.

Az egész városnak többé nem volt semmiféle központja. A mindenféle szamárságokkal foglalkozó emberek tevékenységének nyilvánvalóan nem volt semmi célja. A mesterembereken látszott, hogy semmi kedvük tisztességesen dolgozni, sőt még a rablók is csak azért raboltak, mert nem értettek semmi máshoz. Kitárulkozott előttük a hatalmas kikötőváros minden nagyszerűsége és ragyogása, legalábbis a fölszínen, de minden sarkon ott kuporogtak a ködgyökérevők! Mozdulatlanul! A felszín alatt pedig a dolgok nem tűntek valóságosnak: sem az arcok, sem a hangok, sem pedig az illatok. Időről időre megváltoztak az árnyak, mialatt a hosszú, meleg délutánban Karvaly és Arren végigsétáltak az utcákon, és szóba elegyedtek ezzel vagy azzal. Lassan elmosódott minden. A csíkos ernyők, a szutykos karók, a színes falak, a sanyarú létezés minden villódzása megszűnt, a városnak puszta, üres vázát hagyva maga után, egy álomvárost, üresen és kongón a homályos napsütésben.

Ez a beteges nappali álom csak akkor tört meg egy rövid időre, amikor fölkapaszkodtak pihenni a város egyik legmagasabb pontjára. „Nem valami szerencsés helyen járunk” — mondta Karvaly alig pár órával ezelőtt. Most pedig, hosszú és céltalan csavargás és ismeretlenekkel folytatott értelmetlen beszélgetés után fáradtnak és elkeseredettnek látszott. Álruhája is mintha megkopott volna kissé: a tengeri kalmár hamis arcán némi keménység és sötét árny tükröződött. Arren képtelen volt megszabadulni reggeli ingerültségétől. Letelepedtek most a dombtetőn, a kemény talajon, néhány nyiladozó, pirosas barkáit bontogató szomorúfűz árnyékában. Innen nem láthattak mást a városból, mint a tenger felé lassan ereszkedő, lépcsőzetes, pirosló cseréptetőket. Az öböl szélesen kitárta, kékesen villogtatta hosszú csápjait a tavaszi párában, egészen a látóhatár távoli pereméig. De nem volt sehol szabott határ, kemény szélvonal. Üldögéltek csak ott egy darabig, a végtelen, kék térbe bámulva. Arren tudata kitárult, készen a világ üdvözlésére és befogadására.