Ursula Le Guin - Más szelek szárnyán

Így hát Tenarnak dadust, tanítót és társalkodónőt kellett játszania mindkettejük mellett, két rémült lány mellett, akik nem tudják, hogyan használhatnák hatalmukat. Miközben ő maga nem akart már semmiféle hatalmat, kivéve a szabadságot, hogy hazatérhessen oda, ahová tartozik, és segíthessen Kóbornak a kertben.

Azt kívánta, bárcsak nevelhetnének otthon olyan fehér rózsákat is, mint ezek itt. Illatuk megédesítette az éjszakai levegőt. De a Bukófal túl szeles volt ezeknek, és nyáron a nap túl erősen sütött. És talán a kecskék lelegelnék a virágokat.

Végül bement és a keleti szárnyon átvágva visszatért szállásának helyiségeihez, melyeken Tehanuval osztozott. Minthogy késő volt, lánya már aludt. Gyöngyszemnél nem nagyobb lángocska égett a pöttöm alabástrom lámpában. A szobák falai csendesen és árnyakkal telten magasodtak fölé. Elfújta a lámpát, lefeküdt, és hamarosan álomba süppedt.

Egy keskeny, magas mennyezetű kőfolyosón sétált. Kezében ott pislákolt az alabástrom lámpás. Halovány fényköre karnyújtásnyira a sötétségbe veszett előtte is, mögötte is. Egy terem ajtajához érkezett, amely a folyosó végén nyílt. Odabenn embereket látott, madárszárnyakkal. Némelyiküknek madár—, sólyom- vagy keselyűfeje volt. Mozdulatlanul álltak vagy ültek, nem néztek őrá vagy egymásra, szemüket vörös és fehér körök vették körül. Szárnyaik nagy fekete kabátokként csüngtek mögöttük. Tenar tudta, hogy nem képesek repülni. Oly gyászosak voltak, oly reményvesztettek, és a helyiség levegője oly állott, hogy küzdeni kezdett saját testével, meg akart fordulni és elrohanni, de moccanni sem bírt; és a bénultság ellen harcolva felriadt.

Melengető árnyékok vették körül, az ablakon beragyogtak a csillagok, rózsaillat lengedezett és a város lágyan mozgolódott, Tehanu halkan szuszogott alvás közben.

Tenar felült, hogy kirázza fejéből az álom foszlányait. A festett szobát látta a sírok labirintusából, ahol először találkozott Kóborral szemtől szemben, úgy negyven esztendeje. Álmában életre keltek a falfestmények, de ez nem igazi élet volt. Mozdulatlan, végtelen élőholt lét mindazok számára fenntartva, akik nem születhettek meg újra; akiket a Névtelenek elátkoztak; a hitetlenek, a nyugatiak, a varázslók számára.

Halálod után újjászületsz. Ez volt az a biztos tudás, amelynek fényében felnevelték. Gyermekként vitték el a sírokhoz, hogy Arha, a felemésztett legyen, és azt mondták neki, hogy az összes ember közül egyedül ő születik újjá önmagaként, életről-életre. Valaha képes volt megőrizni ebbéli hitét, különösen amikor még a sírok papnője volt, de azóta már teljesen elfordult a Névtelenektől. Azt azonban biztosan tudta, amit a kargád földek minden lakója tudott, hogy amikor meghal, akkor új testben fog visszatérni. Egy lámpa fénye kihuny majd, de ugyanabban a pillanatban élete szikrája újra felcsillan valahol máshol, egy nő méhében vagy egy halikrában vagy egy szél-hordozta fűmagban, hogy visszatérjen a létezésbe, elfeledve a régi mivoltát, felkészülten az újra, élet jön élet után, örökkön-örökké.

Csak a föld által, az Ősi Erők által száműzöttek, az archik földek sötét varázslói nem születhettek újjá. Amikor ők meghalnak — mondják a kargok — nem egyesülnek újfent az élő világgal, hanem a fél-létezés sivár vidékére kerülnek. Szárnyakkal, de repülésre képtelenül, nem madárként és nem emberként, és ezt remény nélkül kell elviselniük. Hogy szerette ecsetelni a papnő Kosszil az istenkirály e kérkedő ellenségeinek szörnyű sorsát: lelkük arra ítéltetik, hogy száműzve legyen a fény világából, örökkétig!

De az a túlvilág, amelyről Kóbor beszélt neki, ahová szerinte az ő népe megy, a hideg por és árnyak változatlan vidéke — talán kevésbé sivár vagy szörnyűséges?

Megválaszolhatatlan kérdések zúgtak fejében; többé nem volt karg, mivel elárulta a szent helyet — akkor talán neki is a kiszáradt földekre kell mennie, amikor meghal? Kóbor is oda jut? És ott elmennek egymás mellett, gondolatok és érzések nélkül? Ez nem volt lehetséges. És mi van, ha a férfit odaküldi sorsa, ő pedig újjászületik, és egymástól való elszakadásuk így örökkön tart majd?

Egyáltalán nem kellene ilyesmivel gondolnia. Tisztán látszott, hogy miért álmodott a festett teremmel, ennyi esztendővel azután, hogy mindezt maga mögött hagyta. Minden bizonnyal azért, mert látta a nagykövetet, és mert újra kargul beszélt, természetesen. De nem nyugodhatott, annyira felzaklatta az álom. Nem akart visszatérni ifjúkora rémálmaihoz. Vissza akart menni a Bukófalnál álló házba, Kóbor mellett akart feküdni, a nyugati hálófülkéből akarta hallani Tehanu éji szuszogását. Amikor aludt, Kóbor oly csendesen feküdt, mint egy darab kő; de Tehanu torkán nyomot hagyott a tűz, így légzésében mindig volt egy kis reszelősség, és Tenar ezt hallgatta, erre figyelt éjről-éjre, évről-évre. Az élet hangja volt ez, a visszatérő életé, ez a kedves hang, ez az árnyalatnyit rekedtes lélegzetvétel.

A szuszogást hallgatva végül ismét elaludt. Ha álmodott is valamit, az csupán a szellőről és az új reggel égreköltöző színeiről szólhatott.

Éger igen korán ébredt. Kis társa egész éjjel nyugtalan volt, így ő sem pihenhette ki magát. Végül örömmel kelt fel, lépett az ablakhoz és ült le álmosan a párkányra, hogy az öböl hajnali egére felkapaszkodó fényeket figyelje, a kifutó halászhajókat és az alacsony ködből előderengő vitorlákat nézze, és hallgassa az új napra készülődő város nyüzsgő mormolását. Mikor azon kezdett gondolkodni, hogy esetleg ki kellene merészkednie a palotába, hogy ki kellene találnia, mit tegyen most, kopogtattak az ajtaján. Egy férfi tálcát hozott friss gyümölcsökkel és egy köcsög friss tejjel, és egy kis tálban húst a cicának. — Az ötödik kikiáltott órában a király színe elé vezetem — informálta Égert ünnepélyesen, majd jóval kevesebb formalitással mondta el, hogyan juthat le a palotakertekbe, ha sétára vágyna.

Természetesen Éger is tudta, hogy hat óra telik el éjféltől délig, és másik hat déltől éjfélig, de sohasem hallott még kikiáltott óráról, és szívesen érdeklődött volna, mit is jelent ez.

Hamarosan megkapta a választ, hogy Enyhelyen négy harsonás áll ki a palota legmagasabb tornyának — amelynek csúcsát egy hős kardjának karcsú acélpengéje díszítette — legmagasabban lévő erkélyére, és a negyedik és ötödik órában, dél előtt és délben, és az első, a második és a harmadik órában, dél után is megfújják hangszereiket, egyikük nyugat, egyikük kelet, egyikük észak és egyikük dél felé. Így a palota lakói és a kereskedők és az öböl hajósai mind a megbeszélt órára tudják időzíteni találkozóikat. Éger a kertekben sétálva találkozott egy fiúval, aki elmagyarázta mindezt. Alacsony, vékony fiú volt, túl hosszú tunikában. Elmondta, hogy a harsonások tudják, mikor kell megfújni hangszereiket, mert a toronyban nagy homokórák állanak, és ott van Áth Ingája is, amely magasan a toronyban függ, és ha egy óra kezdetén meglendítik, akkor pontosan a következő óra kezdetén áll meg. És azt is elmondta, hogy a harsonások által játszott szólamok mind részei a Vandór-Akbé elmélkedései nek, amely művet még Maharion király írt, mikor visszatért Magadorról. Minden órában más-más részt játszanak el, és csak délben zengik el az egészet. És ha ott akarsz lenni valahol egy bizonyos órában, akkor tartsd a szemed a balkonon, mert a harsonások mindig néhány perccel korábban jönnek ki, és ha a nap süt, akkor fénye megcsillan és megvillan az ezüst harsonákon. A fiú neve Virgács volt és az apjával, a bárkai Métama urasággal jött, hogy egy esztendőt Enyhelyen töltsenek, és a palotában járt iskolába, és még csak kilenc esztendős, és nagyon hiányzik neki édesanyja és nővére.