Terry Pratchett - Egyenjogú rítusok

Ebédidőre megérkeztek Óhulán egyetlen külvárosába (a város túl kicsi volt ahhoz, hogy több is legyen neki, és egyébként is a peremváros csak egy kocsmából és egy maroknyi villából állt, amelyek olyan emberekhez tartoztak, akik nem bírták a városi élet hajszáját), s néhány perccel később a szekér letette őket a város fő, mi több, egyetlen, terén.

Kiderült, hogy vásárnap van.

Mállotviksz Néne tétován álldogált a macskaköveken, szorosan markolva Esk vállát, míg a tömeg kavargott körülöttük. Hallott arról, hogy szeméremsértő dolgok eshetnek meg vidéki vászoncselédekkel, akik frissiben érkeznek a nagyvárosba, és úgy szorongatta ridiküljét, hogy egész elfehéredtek az ujjpercei. Ha történetesen egy idegen férfi csak annyit merészelt volna, hogy odabiccent neki, ugyancsak megkapta volna a magáét.

Esk szeme csillogott. A tér a zajok, színek és szagok mozaikrejtvénye volt. Egyik oldalán álltak a Korong követelőzőbb isteneinek templomai, s felőlük földöntúli parfümök lebegtek ki, hogy csatlakozzanak a kereskedelem bűzéhez az illatok szövevényes rongyszőnyegében. Voltak ott csábító ritkaságokkal teli bódék is, és Esk égett a vágytól, hogy tanulmányozhassa őket.

Néne hagyta, hogy a sokaság magával sodorja őket. A standok őt is töprengésre késztették. Körbekukucskált, bár egyetlen pillanatig sem hagyta éberséget ellanyhulni a zsebmetszők, földrengések és érzékiséggel seftelők ellen, amíg aztán észre nem vett valami bizonytalanul ismerőset.

Állt ott egy apró, fedeles bódé, fekete posztóval bevont és dohos, amit beszorítottak egy szűkös helyre két ház között. Bár nem volt szembeszökő, azért láthatólag igen komoly forgalmat bonyolított le. Vevői főként asszonyok voltak, minden életkorból, noha Néne néhány férfit is látott köztük. De egy dologban ugyanúgy viselkedett mindegyik vásárló. Egyik sem közelítette meg a bódét nyíltan. Mindegyik valahogy csaknem elsétált mellette, aztán hirtelen bebuktak árnyat vető ponyvája alá. Egy pillanattal később előbukkantak újra, kezük elrántva egy zacskótól vagy zsebtől, olyan hatásosan szállva versenybe a világ Legnemtörődömebb Sétálója címért, hogy a néző esetleg tényleg kétségbe vonta, amit előzőleg látott.

Egész döbbenetes volt, hogy egy bódé, aminek létét olyan sok ember nem veszi tudomásul, ennyire népszerű legyen.

— Mi lehet benne? — érdeklődött Esk. — Mit vesz mindenki?

— Orvosságot — szögezte le szigorúan Néne.

— Akkor a városokban rengeteg a beteg ember — bólogatott gyászosan Esk.

Odabenn, a bódé bársonyos árnyékok tömkelegéből állt, és a gyógynövények illata annyira tömény volt, hogy palackozni lehetett volna. Néne szakértő ujjal böködött meg néhány szárított levélköteget. Esk elhúzódott tőle, s megpróbálta elolvasni a macskakaparást az előtte lévő palackok címkéjén. Alapos ismerője volt Néne készítményeinek, de itt semmit sem tudott azonosítani. Az elnevezések egész mulatságosak voltak, például Tigrisolaj, Hajadonfohász meg Férjek Segedelme, és a dugók egyikének-másikának olyan volt a szaga, mint Néne mosókonyhájáé, mikor titkos párlatait készítette.

Egy alak moccant a bódé homályos mélyén és egy barna, ráncos kéz siklott rá könnyedén Eskére.

— Segíthetek, kisasszonyka? — kérdezte egy recsegő hang, fügeszörp tónusban. — Jövendőt szeretne mondatni, vagy a jövőjét szeretné megváltoztatni, esetleg?

— A gyerek velem van — csattant föl Néne megpördülve —, és cserbenhagyott a látásod, Hilta Bakkosító, ha nem tudod ránézvést megmondani, mennyi idős.

Az alak Esk előtt előrehajolt.

— Eszme Mállotviksz? — kérdezte.

— Az bizony — válaszolta Néne. — Még mindig égzengéscseppeket és filléres álmokat árulsz, Hilta? Hogy megy a bolt?

— Még annál is jobban, most, hogy látlak — felelte az alak. — Mi hozott le a hegyekből, Eszme? És ez a gyermek… a segéded, esetleg?

— Kérem, mi az, amit árulni tetszik? — firtatta Esk. Az alak kuncogott.

— Ó, dolgokat, amik megszüntetik a nem kívánatos dolgokat, és elősegítik a kívánatosokat — mondta. — Hadd zárjak be, kedveseim, és máris tiétek vagyok.

Az alak sürögve-forogva elfurakodott Esk mellett, és begombolta a ponyvát a bódé elején. Aztán hátul széthúzta a függönyöket, hogy beengedje a délutáni napsütést.

— Magam ki nem állhatom a sötétet meg az áporodottságot — magyarázta Hilta Bakkosító —, de a vevőim elvárják. Tudjátok, hogy van ez.

— Igen — bólintott Esk megfontoltan. — Kobakológia.

Hilta — kis termetű, kövérkés asszonyság, aki óriási kalapot viselt, amin gyümölcsök pompálltak — a lányról Nénére pillantott, és vigyorgott.

— Ez a sora, bizony — értett egyet. — Kértek egy kis teát?

Ismeretlen gyógynövények báláin ültek a házfalak közt a bódé által elkülönített privát szögletben, és valami illatos zöldet ittak meglepően törékeny csészékből. Nénétől eltérően, aki úgy öltözködött, mint egy roppant tiszteletre méltó varjú, Hilta Bakkosító csupa csipke meg sál meg szín meg fülbevaló volt, és olyan sok karkötő is, hogy ha csak megmoccant a karja, úgy hangzott, mint amikor egy teljes ütős szekció lezuhan egy szikláról. De Esk azért észrevette a hasonlóságot.

Nehéz lett volna megfogalmazni. Az ember el sem tudná képzelni, hogy hajbókoljanak bárki előtt.

— Na — mondta Néne —, és hogy megy sorod? Milyen az életed?

A másik boszorkány vállat vont, kiváltva ezzel a szerencsétlen dobosok visszacsúszását, pont mikor már majdnem visszamásztak.

— Olyan, mint a kapkodó szerető, sebbel-lobbal… — kezdte, és váratlanul elhallgatott, Néne Esk felé vetett, jelentőségteljes pillantása láttán.

— Nem rossz, nem rossz — korrigált sietve. — Az önkormányzat megpróbált egyszer-kétszer kiebrudalni, tudod, de mindnek van felesége, és valahogy sose sikerült nekik igazán. Azt mondják, nem vagyok elég tisztes fajta, de én meg azt mondom, hogy bizony ebben a városban rengeteg család lenne nagyobb meg szegényebb Madám Bakkosító Csombormenta Óvszere híján. Tudom én, ki jár a boltomba, bizony ám! Emlékszem rá, ki vesz kanászcseppeket meg TutiHatás Balzsamot, úgy bizony. Nem rossz élet. És hogy mennek a dolgok odafenn abban a furanevű faludban?

— Lusta Dög — mondta segítőkészen Esk. Fölvett egy apró agyagedényt a pultról, s megszaglászta tartalmát.

— Elég jól — ismerte el Néne. — A természet szolgálóleányai iránt mindig nagy a kereslet.

Esk újfent beleszagolt a porba, ami csombormentának tűnt, valami olyannal összekeverve, amit nem tudott azonosítani, aztán gondosan visszatette a tetejét. Míg a két asszony megosztozott a pletykákon egy afféle nőies rejtnyelven, teli cinkos összekacsintással meg ki nem mondott jelzőkkel, ő megvizsgálta a többi kiállított egzotikus bájitalt. Vagyis inkább nem is voltak kiállítva. Valami fura módon úgy látszott, hogy mindegyiket furfangosan félig-meddig eldugták, mintha Hilta nem is akarná olyan nagyon eladni őket.

— Egyet se ismerek föl ezek közül — jegyezte meg, félig önmagának. — Mit adnak ezek az embereknek?

— Szabadságot — felelte Hilta, akinek kitűnő volt a hallása. Visszafordult Nénéhez. — Mennyit tanítottál meg neki?

— Annyit nem — válaszolta Néne. — Van neki ereje, de hogy miféle, abban nem vagyok biztos. Varázslói hatalom, még az is lehet.

Hilta nagyon lassan megfordult, és alaposan szemügyre vette Esket.