Terry Pratchett - Egyenjogú rítusok

Esk fölnézett rá, arca az elborzadás maszkja.

— Éreztem, ahogy megszűnök!

— Igen, igen. Most már minden jól van — mormolta Néne.

— Te ezt nem érted! Még a nevemre se voltam képes viszszaemlékezni! — sikoltotta Esk.

— De most emlékszel.

Esk habozott és ellenőrizte.

— Igen — mondta. — Hát hogyne. Most már.

— Szóval nem történt semmi baj.

— De…

Néne fölsóhajtott.

— Megtanultál valamit — jelentette ki, és úgy gondolta, biztonságos egy kis szigorúságot elegyíteni hangjába. — Azt mondják, egy kevés tudás veszélyes, de feleannyira se rossz, mint a nagy adag tudatlanság.

— De mi történt ?

— Azt hitted, hogy a Kölcsönvevés nem elég. Azt hitted, hogy remek dolog lesz ellopni más testét. De most már tudnod kell, hogy a test olyan, mint egy… mint egy édes kocsonyás puding. Formát húz a tartalomra, érted? Nem lehetséges, hogy egy kislány tudata létezzen egy sas testében. Mindenesetre nem sokáig.

— Sassá váltam ?

— Igen.

— Egyáltalán nem én voltam?

Néne egy ideig elgondolkodott. Mindig szünetet kellett tartson, amikor a beszélgetés Eskkel túlvezette őt a tisztességes emberek szókincsének határain.

— Nem — szólalt meg végül —, nem abban az értelemben, ahogy te gondolod. Csak egy sas, esetleg néha fura álmokkal. Mint ahogy szoktad álmodni azt, hogy repülsz, talán a madár emlékezett volna járásra meg beszédre.

— Örgh.

— De már vége az egésznek — nyugtatta Néne, megajándékozva a gyereket egy vékony mosollyal. — Újra saját magad vagy, és a sas is visszakapta a tudatát. A nagy bükkön ücsörög az árnyékszék mellett; szeretném, ha kitennél neki némi ennivalót.

Esk visszaült a sarkára, s elnézett egy pontra Néne feje mellett.

— Voltak ott nagyon különös izék — jegyezte meg könnyed modorban. Néne megpördült.

— Úgy értem, egy afféle álomban láttam az izéket — folytatta Esk. Az öregasszony döbbenete olyannyira látható volt, hogy tétovázni kezdett, megijedve, hogy valami rosszat mondott.

— Miféle izék? — kérdezte Néne.

— Afféle nagydarab lények, mindenféle formájúak. Csak üldögéltek.

— Sötét volt? Úgy értem, ezek az Izék sötétben voltak?

— Azt hiszem, voltak csillagok. Néne?

Mállotviksz Néne a falat bámulta.

— Néne? — ismételte meg Esk.

— Mmf? Igen? Ó — Néne megrázta magát. — Igen. Értem. És most azt szeretném, ha lemennél és fognád a szalonnát, ami a kamrában van, és kitennéd a madárnak, megértetted? Az is jó ötlet lenne, ha megköszönnéd neki. Sose tudhatja az ember.

Amikor Esk visszajött, Néne kenyérszeleteket vajazott. A kislány odahúzta a hokedlit az asztalhoz, de az öregasszony felé intett a kenyérvágó késsel.

— Kezdjük a lényeggel! Állj föl! Nézz rám!

Esk csodálkozva megtette. Néne belevágta a kést a kenyérvágó deszkába, s megcsóválta fejét.

— A francba! — mondta, csak úgy bele a világba. — Fogalmam sincs róla, hogy ők hogy szokták csinálni, ahogy én ismerem a varázslókat, biztos, van valami szertartás, mindig komplikálják a dolgokat…

— Hogy érted?

Néne oda se fütyült rá, csak odament a kredenc melletti sötétsarokhoz.

— Valószínűleg fél lábbal egy vödörnyi hideg zabkásában kéne állnod, fél kesztyűben meg minden ilyesmi — mondta a magáét. — Egyáltalán nem akartam ezt megtenni, de Ők rákényszerítenek.

— Miről beszélsz, Néne?

Az öreg boszorka kirántotta a varázsbotot kellemes árnyékából, s tétován Esk felé lengette.

— Itt van. A tied. Vedd el! Csak abban reménykedem, hogy helyesen cselekszem.

Igazából a bot átnyújtása a tanítványoknak rendszerint egy roppant lenyűgöző ceremónia, különösképp, ha a botot egy idősebb mágustól öröklik; az ősi tannak megfelelően hosszú és rémisztő a megpróbáltatás, ami magában foglal álarcokat, csuklyákat, kardokat, és félelmetes esküvéseket, hogy az ember nyelve kivágassék, belső részeit vadmadarak csipegessék, hamvaikat a nyolc szélbe szórják és így tovább, ha… Csak azután, hogy néhány órát ilyesmivel töltött, lehet egy tanoncot befogadni a Bölcsek és Fölvilágosodottak testvériségébe.

Ezenkívül van egy hosszú-hosszú beszéd is. Puszta véletlenségből Néne ennek pont a lényegét foglalta össze dióhéjban.

Esk elvette a botot, és alaposan szemügyre vette.

— Nagyon tetszetős — jegyezte meg tétován. — A faragások egész csinosak. Mire való?

— Ülj le. És most az egyszer nagyon figyelj ide. Azon a napon, amikor megszülettél…

— …és nagyjából ennyi.

Esk keményen nézett a botra, aztán Nénére.

— Varázsló kell legyek?

— Igen. Nem. Nem tudom.

— Ez nem válasz, Néne — hányta szemére Esk. — Az vagyok vagy nem vagyok?

— Nő nem lehet varázsló — szögezte le Néne kereken. — Természet ellen való. Ilyen alapon akár nő létedre patkolókovács is lehetnél.

— Igazából én sokszor megfigyeltem apát és nem értem, mién ne…

— Figyelj — vágott közbe Néne sietve —, nem lehet női varázsló ugyanúgy, ahogy férfi boszorka se, mert…

— Hallottam férfi boszorkákról — említette meg Esk szerényen.

— Vajákosok!

— Azt hiszem.

— Úgy értem, nincsenek férfi boszorkányok, csak hülye férfiak — magyarázta némi hévvel Néne. — Ha a férfiak boszorkányok volnának, akkor varázslók lennének. Az egész visszavezethető a… — megkocogtatta a fejét — …kobakológiára. Hogy hogyan működik az agyad. Tudod, a férfiak agya másképp működik, mint a miénk. Az ő varázslatuk csupa szám, meg szöglet, meg él, és hogy mit csinálnak a csillagok, mintha az számítana bármit is. Az egész csak hatalom. Az egész csak… — Néne elhallgatott, és a felszínre hozta kedvenc szavát, amivel kifejezte mindazt, amit megvetett a varázslóságban — …gyommetria.

— Hát akkor minden rendben van — felelte megkönnyebbülve Esk. — Itt maradok és megtanulom a boszorkaságot.

— Á! — sóhajtotta Néne komoran. — Könnyű neked ezt mondani, de nem hiszem, hogy a dolog ilyen egyszerű lesz.

— De te azt mondtad, hogy a férfiak varázslók, a nők boszorkányok, és nem lehetséges fordítva.

— Igaz.

— Na hát akkor — mutatta ki diadalmasan Esk —, meg van oldva minden, nem igaz? Akár akarom, akár nem, muszáj boszorka legyek.

Néne a botra mutatott. Esk vállat vont.

— Ez csak egy vén husáng.

Néne fejét rázta. Esk pislantott egyet.

— Nem?

— Nem.

— És nem lehetek boszorkány?

— Nem tudom, mi lehetsz. Fogd meg a botot!

— Mi?

— Fogd meg a botot! Na már most, a rostélyon megraktam a tüzet. Gyújtsd meg!

— A tűzszerszám… — kezdte Esk.

— Egyszer azt mondtad nekem, hogy van jobb módszer a tűzgyújtásra. Mutasd meg nekem!

Néne fölállt. A konyha félhomályában úgy tűnt, mintha megnőtt volna, mígnem betöltötte az egész teret változékony, foszlányos árnyékokkal, amikből sütött a fenyegetés. Szeme mereven fixírozta Esket.

— Mutasd meg nekem! — parancsolta, és a hangja csupa jég volt.

— De… — tiltakozott Esk kétségbeesetten magához szorítva a nehéz botot, és elhátrált, fölborítva a hokedlit siettében.

— Mutasd meg nekem!

Esk sikoltva megpördült. Tűz csapott ki az ujjaiból, s ívelt át a szobán. A gyújtós olyan erővel robbant föl, hogy a bútor szétrepült a teremben és egy ádáz zöld fénylabda fröcsögött a tűzhelyen.