Terry Pratchett - Egyenjogú rítusok

— Á! — mondta. — Ez megmagyarázza a botot. Próbáltam ám kitalálni, hogy miről beszéltek a méhek. Nocsak, nocsak. Add ide a kezed, gyermek!

Esk odatartotta a kezét. Hilta ujjait olyan sűrűn borították el a gyűrűk, hogy olyan volt, mintha egy zsák dióba dugta volna.

Néne szálegyenesen ült, rosszallást sugározva, mikor Hilta elkezdte tanulmányozni Esk tenyerét.

— Igazán nem hinném, hogy ez szükséges — nyilatkozta szigorúan. — Nem magunk közt.

— De te is csinálsz ilyet, Néne — közölte Esk —, a faluban. Láttalak. Meg teáscsészét. Meg kártyát.

Néne kényelmetlenül fészkelődött.

— Na igen — morogta. — Az egész más. Te csak tartod a kezük és az emberek saját maguknak jövendőt mondanak. De semmi szükség arra, hogy nekiálljunk hinni benne, mind bajba kerülnénk, ha mindent elhinnénk .

— A Mindenkori Hatalmasságoknak számos fura tulajdonsága akad, s meghökkentő és sokféle módon tudatják kívánságaik ebben a tűzfénykörben, amelyet természeti világnak nevezünk — kántálta ünnepélyesen Hilta. Eskre kacsintott.

— Nahát, igazán! — csattant föl Néne.

— De komolyan — mondta Hilta. — Ez igaz.

— Hmf.

— Látom, hosszú utazásban lesz részed — jósolta Hilta.

— Fogok találkozni egy magas, sötéthajú idegennel is? — kérdezte Esk, tenyerét vizsgálgatva. — Néne mindig ezt mondja az asszonyoknak, azt mondja, hogy…

— Nem — válaszolta Hilta, míg Néne csak horkantott egyet. — De nagyon különös utazás lesz. Hosszú utat fogsz megtenni, és közben ugyanazon a helyen maradsz. És az irány is nagyon fura lesz. Felfedezőút lesz.

— És ezt mind a tenyeremből olvasod ki?

— Nos, főleg csak tippelek — felelte Hilta, hátradőlve és a teáskannáért nyúlva (a vezérdobos, aki már félúton volt a visszamászásban, rázuhant a keményen gürcölő cintányérosokra). Nagyon megfontoltan Eskre nézett, és hozzátette:

— Varázslónő, he?

— Néne elvisz a Láthatatlan Egyetemre — hencegett Esk.

Hilta megemelte szemöldökét.

— Tudod, hol van?

Néne összeráncolta homlokát.

— Nem egész pontosan — ismerte be. — Abban reménykedtem, hogy te tudsz részletesebb útbaigazítást adni, mivelhogy jobban ismered a téglákat meg ilyesmiket.

— Azt mondják, számtalan ajtaja van, de azok az ajtajai, amik ezen a világon vannak, Ankh-Morporkban találhatóak — világosította föl Hilta. Néne értetlenül bámult. — A Körköröstengernél — egészítette ki Hilta. Néne udvariasan érdeklődő arckifejezése makacsul nem tágított. — Ötszáz mérföldnyire — fejezte be Hilta.

— Ó! — mondta Néne.

Fölállt, s lesöpört egy képzeletbeli porszemet a ruhájáról.

— Hát akkor jobb lesz, ha indulunk — tette hozzá.

Hilta fölnevetett. Esknek eléggé tetszett a kacaj hangzása. Néne sose kacagott, csupán megengedte, hogy a szája sarka fölfelé kunkorodjék, de Hilta úgy nevetett, mint aki keményen elgondolkozott az Életről, és megértette a tréfát.

— Inkább vágjatok neki holnap — javasolta. — Van otthon bőven hely, nálam maradhattok, és holnap világosban utazhattok.

— Nem akarunk a terhedre lenni — szabadkozott Néne.

— Hülyeség. Miért nem néztek körül addig, amíg összepakolom a standot?

Óhulán volt a bevásárlóközpontja a környező, szélesen szétterülő vidéknek, és a vásárnap nem ért véget napnyugtával. Helyette minden boltban és bódéban föllobbantak a fáklyák, és a kocsmák nyitott ajtaján fény áramlott ki. Még a templomok is színes lámpásokat tettek ki, hogy odavonzzák az éjjeli híveket.

Hilta úgy mozgott a tömegben, mint karcsú kígyó a száraz fűben, egész standja valamint árukészlete egy meglepően kicsi köteggé redukálódva a hátán, s ékszerei úgy kattogtak, akár egy zsáknyi flamenco táncos. Néne mögötte bicegett, a lába sajgott a szokatlan macskakövön járástól.

És Esk eltévedt.

Ez némi erőfeszítésébe került, de végül sikerült. Oly módon, hogy bebukott két bódé közé, aztán végigloholt egy oldalsó sikátoron. Néne értesítette, méghozzá hosszasan, a városokban ólálkodó elmondhatatlan dolgokról, ami egyébként azt mutatja, hogy az öregasszony nem értette meg tökéletesen a kobakológiát, ugyanis Esk mostanra eltökélte, hogy ezekből egyről-kettőről majd a saját szemével fog meggyőződni.

Valójában, mivel Óhulán meglehetősen barbár és civilizálatlan, sötétedés után csupán egy kis tolvajlás zajlik, némi amatőr cserekereskedelem a paráználkodás terén, valamint ivászat egész addig, míg össze nem esel, vagy dalra nem fakadsz, vagy mindkettő.

A szabvány poétikai előírások szerint az ember úgy kell keresztülhaladjon a vásáron, „miként hófehér hattyú szeli a habokat estelente az öblön által” [1] Utalás egy angol népdalra, She Moved Through the Fair, amit többek között Van Morrison is lemezre énekelt (a ford. megjegyzése) . , ám bizonyos gyakorlati nehézségek miatt Esk beletörődött, hogy úgy vág keresztül a tömegen, mint egy pöttöm dodzsem, testtől testnek ütközve, miközben a bot vége egy jarddal feje fölött himbálózik. Ez azt okozta, hogy néhány fej utána fordult, s nem csak azért, mert a fütykös főbe kólintotta őket; némelykor előfordult, hogy varázslók utaztak át a városon, s ez volt az első alkalom, hogy bárki is egy négy láb magas, hosszú hajú mágust látott.

Ha valaki jobban odafigyelt volna, különös eseményeknek lehetett volna tanúja, ahogy a lány mendegélt.

Például ott volt a fickó a három lefordított bögrével, aki meginvitált egy kisebb csődületet, hogy fedezzék föl vele együtt az esélyek és valószínűségek izgalmas világát egy száraz borsószem viszonylatában. A pasas halványan tudatában volt az apró alaknak, aki néhány pillanatig komolyan szemlélte őt, és aztán egy zsák borsó ömlött ki minden bögréből, amit a férfi megemelt. Másodperceken belül térdig állt a hüvelyesekben. Ennél sokkal mélyebben volt bajban — váratlanul egy csomó pénzzel tartozott mindenkinek.

Aztán volt ott egy kicsiny, nyomorúságos majom, ami évek óta egy lánc végén sasszézott tétován, mialatt tulajdonosa valami szörnyűségeset játszott az orgonáján. A majom hirtelen megpördült, kis, vörös szeme összeszűkült, alaposan megharapta gazdája lábát, eltépte láncát, és elmenekült a háztetőkön az éjszakai bevételek bádogdobozával egyetemben. A krónika hallgat arról, hogy mire költötte a pénzt.

Egy közeli standon egy doboz marcipánkacsa életre kelt, és elsuhant a kofa mellett, hogy boldogan hápogva landoljon a folyón (ahol, hajnalra, mindegyik szétolvadt: ennyit a természetes kiválasztódásról).

Maga a bódé elsomfordált egy sikátorba, és sose látták többé.

Esk a költők dacára valójában úgy haladt át a vásáron, ahogy a gyújtogató a kaszálón vagy ahogy egy neutron pattog ide-oda a reaktorban, és a hipotetikus megfigyelő a gyerek véletlenszerű mozgását könnyen kinyomozhatta volna a hisztéria- és erőszakkitörések nyomon követésével. De, mint minden jó katalizátor, a lány nem keveredett bele az általa megindított folyamatokba, és arra az időre, mire az összes nemhipotetikus, lehetséges megfigyelő képes lett levenni a szemét az eseményekről, Esket már máshová taszigálták.

Már kezdett elfáradni. Noha Mállotviksz Néne elvi alapokon jóvá hagyta az éjszakákat, a válogatás nélküli gyertyaégetést egyáltalán nem helyeselte — ha valamit el kellett olvasnia sötétedés után, általában meggyőzte a baglyot, hogy jöjjön, üljön oda széke háttámlájára, és a madár szemével olvasott. Így Esktől elvárta, hogy napnyugtával lefeküdjön, és az már rég elmúlt.