Terry Pratchett - Piramisok

Azt mondják, a hadvezérek mindig készen állnak az utolsó háború újravívására. Ugyan sok ezer év telt el az utolsó háború óta Tsort és Ephebe között, ám a hadvezéreknek jó emlékezőtehetsége van, s ezúttal fölkészülten érkeztek.

A vonal mindkét oldalán lassan alakot öltöttek a falovak.

— Távozott — mondta Pteklaszp IIb, a törmelékkupacról visszacsúszva.

— Már ideje volt — jegyezte meg az apja. — Segíts összegöngyölni a bátyád! Biztos vagy benne, hogy attól nem lesz semmi baja?

— Hát, ha óvatosan csináljuk, nem haladhat az Időben, azaz abban, ami nekünk a szélesség. Szóval, ha számára megállt az idő, semmi sem sebezheti meg őt.

Pteklaszp a régi szép időkre gondolt, amikor a piramisépítés csupán a tömbök egymásra halmozásából állt és csak azt nem volt szabad elfelejteni, hogy egyre kevesebbet tegyél rá, ahogy fölfelé haladsz. Most meg azt jelenti, hogy ne gyűrd össze az egyik fiad.

— Jó — felelte kétkedve. — Akkor induljunk! — Apránként felküzdötte magát a romhalmazra, s a teteje fölött kidugta fejét pont akkor, amikor a holtak előőrse befordult a legközelebbi kevésbé jelentős piramis sarkánál.

Az első gondolata ez volt: hát ez az, jönnek reklamálni.

Megtett minden tőle telhetőt. Nem volt mindig könnyű megmaradni a költségvetésen belül. Lehet, hogy nem minden szemöldökfa volt pont olyan, mint a terveken, lehet, hogy a belső vakolás minősége néha selejtes, de…

Azt nem lehet, hogy mindegyik reklamáljon. Ilyen sokan közülük biztos nem.

Pteklaszp IIb fölmászott mellé. Eltátotta a száját.

— Honnan jönnek ilyen sokan? — kérdezte.

— Te vagy a szakértő. Majd te megmondod nekem.

— Ezek halottak ?

Pteklaszp alaposan szemügyre vette a közelgő menetelők némelyikét.

— Ha nem azok, akkor közülük néhány rettenetesen beteg — jelentette ki.

— Szeleljünk el!

— Hová? Föl a piramisra?

A Nagy Piramis mögöttük tornyosult, lüktetésével betöltötve a légkört. Pteklaszp fölbámult rá.

— Mi fog történni ma éjjel? — tudakolta.

— Mi?

— Hát, megint meg fogja… csinálni, akármi is volt, amit csinált?

IIb rámeredt. — Nem t'om.

— Nem tudnád kideríteni?

— Csak kivárhatjuk. Még abban sem vagyok biztos, hogy mit csinált most .

— Örülni fogunk neki?

— Nem hinném, apa. Ó, jaj!

— Most meg mi van?

— Odanézz!

A menetelő holtak felé tartva, úgy húzódva Kumi mögött, mint az üstökös után a csóvája, jöttek a papok.

A lovon belül fülledt és sötét volt. Valamint nagy volt a zsúfoltság.

Izzadva várakoztak.

Az ifjú Autoptész azt dadogta: — Most mi lesz, őrmester?

Az őrmester puhatolózva megmozdította lábát. A légkör klausztrofóbiát okozott volna még egy szardíniának is.

— Nos, fiam. Tudod, meg fognak találni minket és annyira imponálni fog nekik, hogy el fognak vonszolni minket egész a városukba, s aztán, amikor besötétedik, kirontunk és kardélre hányjuk őket. Vagy kardélt hányunk rájuk. Vagy egyik, vagy másik. És aztán fölprédáljuk a várost, fölperzseljük a falakat, és behintjük sóval a földet. Nem emlékszel, fiam, megmutattam neked pénteken.

— Ó!

Vagy húsz homlokról csörgött a verejték. Egy csomó katona próbált levelet írni haza, stílusuk húzgálva a viaszban, ami közel járt az olvadáshoz.

— És aztán mi fog történni, őrmester?

— Hát, fiam, aztán hősként térünk haza.

— Ó!

Az idősebb katonák közönyösen ültek a fafalakra bámulva. Autoptész kényelmetlenül fészkelődön; még mindig aggasztotta valami.

— Mami azt mondta, hogy vagy a pajzsommal menjek haza, vagy rajta — mondta.

— Remek, fiam. Ez a beszéd.

— De nekünk nem lesz semmi bajunk. Ugye, őrmester?

Az őrmester belemeredt a bűzölgő sötétbe.

Egy idő múlva valaki elkezdett szájharmonikázni.

Pteklaszp félig elfordította fejét a látványról, és egy hang a füle mellett azt kérdezte: — Te vagy a piramisépítő, igaz?

Egy alak csatlakozott hozzájuk fedezékükben, aki feketét viselt, s úgy mozgott, hogy amellett egy macska egyszerre több hangszeren játszó vándorzenésznek hangzott volna.

Pteklaszp, képtelenül a megszólalásra, bólintott. Már elég sokkban volt része egy napra.

— Nos, kapcsoljátok ki! Kapcsoljátok ki most azonnal !

IIb odahajolt.

— Hát te ki vagy? — kérdezte.

— Teppiknek hívnak.

— Mi, mint a királyt?

— Igen. Pont mint a királyt. És most állítsátok le!

— Ez piramis! Az ember nem állíthatja le a piramisokat! — felelte IIb.

— Na jó, akkor villantsátok ki!

— Múlt éjjel megpróbáltuk. — IIb a széttört sisakkőre mutatott. — Terítsd ki Kettő-át, apa!

Teppik megszemlélte a lapos fivért.

— Ez afféle poszter, ugye? — firtatta végül.

IIb lenézett. Teppik látta a mozdulatot és lepillantott; bokáig állt a zöld hajtásokban.

— Sajnálom — mondta. — Úgy látszik, nem tudok szabadulni ettől.

— Rémes lehet — értett egyet IIb kétségbeesetten. — Tudom, hogy milyen, egyszer volt egy szemölcsöm, semmi se használt.

Teppik leguggolt a repedezett kő mellé.

— Ennek az izének — mutatott rá. — Mi a jelentősége? Úgy értem, fémmel van bevonva. Miért?

— A kilobbanáshoz hegyes csúcsra van szükség — válaszolta IIb.

— Ez minden? Aranyból van, nem?

— Elektrumból. Arany-ezüst ötvözet. A sisakkőnek elektrumból kell készülnie.

Teppik lehámozta a fémhártya egy darabját.

— Ez nem tiszta fém — jegyezte meg nyájasan.

— Igen. Nos — mentegetőzött Pteklaszp —, rájöttünk, hogy, ööö, a fólia pont olyan jól működik.

— Nem lehetne valami olcsóbbat használni? Mondjuk acélt?

Pteklaszp gúnyosan elmosolyodott. Nem volt valami jó napja, épelméjűsége már csak ködös emlék, de bizonyos tényeket biztosan tudott.

— Nem tartana tovább egy-két évnél — magyarázta. — A harmat és így tovább következtében. Elveszne a hegy. Nem bírna ki két-háromszáz lobbanásnál többet.

Teppik a piramisra hajtotta fejét. Az hideg volt, és zümmögött. Azt gondolta, ki tud venni, a lüktetés mögött, egy halk, emelkedő hangot.

A piramis fölé tornyosult. IIb elmondhatta volna neki, hogy ez attól van, hogy a falak szöge pontosan 56°, és a rézsűként ismeretes megsemmisítő hatástól a piramis magasabbra látszik meredezni, mint ahogy valójában teszi. Valószínűleg olyan szavakat is használt volna közben, mint térszerűség és virtuális magasság.

A fekete márvány üvegesen sima volt. A kőművesek jó munkát végeztek. A rések minden egyes selymes tábla közt alig voltak elég szélesek ahhoz, hogy beléjük lehessen döfni egy kést De azért elég szélesek.

— És csak egyet? — tudakolta.

Kumi szórakozottan rágta a körmét.

— A tűz — mondta. — Az megállítaná őket. Nagyon gyúlékonyak. Vagy a víz. Valószínűleg föloldódnának.

— Némelyikük piramisokat rombolt — háborgott Juf, a Papirusz Kobrafejű Istene, főpapja.

— Az emberek mindig olyan zsémbesen térnek vissza a halálból — közölte egy másik pap.

Kumi növekvő elképedéssel figyelte a közelgő sereget.

— Hol van Dios? — kérdezte.

A vén főpapot a sokaság élére lökdösték.

— Mit mondjak nekik? — akarta tudni Kumi.

Helytelen lenne azt állítani, hogy Dios mosolygott. Ez nem olyan tevékenység, aminek elvégzését sűrűn kötelességének érezte. Ám szája meggyűrődött a sarkánál és szeme félig lecsukódott.