Terry Pratchett - Piramisok

— Okos fiú. Okos fiú — dicsérte a király.

— Gern!

Mindketten döbbenten néztek Dilre.

— Jól tetszik lenni, mester? — kérdezte Gern. — Teljesen el tetszett sápadni.

— A f… — dadogta Dil, mereven a rettegéstől.

— A micsoda, mester?

— A f… nézd a f…

— Le kéne pihenjen — jelentette ki a király. — Ismerem a fajtáját. Művésztípus. Túlfeszített.

Dil nagy levegőt vett.

— Nézz már a nyavalyás fáklyára, Gern! — üvöltötte.

Odanéztek.

Különösebb felhajtás nélkül, fekete hamvát száraz szalmává változtatva, a fáklya visszafelé égett.

Az Ősi Királyság elterült Teppik előtt, és valószerűtlen volt.

Ránézett Te Szemétre, ami pofáját egy út menti patakba dugta és olyan hangokat adott ki, mint az utolsó csöpp a turmixos pohárban [27] Tudod. Az, amelyiket nem tudod elérni a szívószállal. Te Szemét épp elég valóságosnak látszott. Nincs semmi, ami annyira szolidnak látszana, mint egy teve. Ám a tájnak bizonytalan látszata volt, mintha még nem döntötte volna el teljesen, ott legyen, vagy sem.

Kivéve a Nagy Piramist. Úgy guggolt középtávol, mint a pillangót táblára szögező tű. Szerét ejtette, hogy szerfelett szilárdnak lássék, mintha magába szívta volna az összes szilárdságot a tájból.

Hát, most itt van. Akárhol is van az itt.

Hogyan lehet megölni egy piramist?

És mi történik, ha megtetted?

Abból a föltételezésből indult ki, hogy minden visszapattan a helyére. Vissza az Ősi Királyság újraforgatott időmedencéjébe.

Egy darabig az isteneket figyelte, azon tűnődve, mi a fenék lehetnek, de most már nem számított. Semmivel se tűntek valóságosabbnak a földnél, amin jártak, saját fölfoghatatlan küldetésük után. A világ nem több álomnál. Teppik képtelennek érezte magát a meglepődésre. Ha hét kövér tehén jött volna arra, rájuk se pillantott volna kétszer.

Újra fölmászott a nyeregbe és Te Szeméten tevegelt, enyhén lötyögve, végig az úton. A földeknek mindkét oldalon letarolt kinézete volt.

A nap végül süllyedni kezdett; az este és az éjszaka istenei fölülkerekedtek a nappali isteneken, de hosszú küzdelem volt, és, amikor az ember végiggondolta mindazt, ami szerencsétlennel most történni fog — istennők falják föl, áthajóznak vele a világ alatt, és így tovább —, komoly esély látszott arra, hogy többé nem kerül a szemük elé.

Senki sem volt látható, amikor belovagolt az istállóba. Te Szemét higgadtan odalépdelt állásához és finomkodva megrángatott egy szénaköteget. Korábban kigondolt valami érdekeset a bivariáns disztribúcióról.

Teppik megveregette az állat horpaszát, újabb porfelleget keltve, aztán fölsétált a széles lépcsőn magába a palotába. Még mindig sehol egy őr, sehol egy szolga. Sehol egy élő lélek.

Úgy surrant a saját palotájába, mint egy nappali betörő, és útját Dil műhelye felé vette. Az üres volt, és úgy nézett ki, mintha nemrégiben itt járt volna egy sajátságos ízlésvilágú tolvaj. A trónterem konyhaszagú volt, és a látszat szerint a szakácsok sietve menekültek el.

Dzselébéjbi királyainak aranymaszkja, kissé elformátlanodottra görbülve, egy sarokba gurult. Teppik fölvette, és puszta gyanakvásból, megkarcolta egyik késével. Az arany levált, föltárva egy ezüstös-szürkés csillanást.

Ezt sejtette. Egyszerűen nem volt ennyi arany az országban. A maszk olyan nehéznek érződött, mint az ólom, hát mert az is. Eltűnődött, volt-e valaha teljesen aranyból, és melyik ős tette, és hogy hány piramist fizettek ki belőle. Biztos egynek vagy másnak jelentős jelképe. Talán nem is valaminek. Csak úgy önmagában szimbolikus.

Az egyik szent macska a trón alatt rejtőzött. Most lelapította fülét és Teppikre fújt, amikor a fiú lehajolt, hogy megsimogassa. Legalább ennyi nem változott meg.

Még mindig sehol senki. Kisétált az erkélyre.

És ott volt a nép, hatalmas, néma tömeg, átbámulva a túlpartra a fakuló, nyomasztó fényben. Miközben Teppik szemlélte, a közelebbi partról elindult a csónakok és dereglyék hajóraja.

Hidakat kellett volna építsünk, gondolta a fiú. De azt mondtuk, hogy az megbéklyózná a folyót.

A mellvéd fölött könnyedén a döngölt földre huppant, és lesétált a tömeg közé.

És akkor hitük teljes ereje belékaszált.

Az lehet, hogy Dzselébéjbi népének ellentmondásos fogalmai vannak az isteneiről, de királyaiba vetett hite évezredek óta rendíthetetlen. Teppik számára ez olyan volt, mintha belegyalogolt volna egy dézsa alkoholba. Érezte, ahogy belé ömlik, míg ujjbegyei pattogni kezdenek, elárasztja a testét, míg az agyába nem lövell, nem a mindenhatóságot hozva, de a mindenhatóság érzését keltve, azt a roppant erős benyomást, hogy ha valójában nem is tud mindent, hamarosan tudni fogja és már egyszer tudta.

Ilyen volt annak idején Ankhban, amikor az istenség horgára kapta. De az csak pislákolás volt. Most ott állt mögötte az igaz hit szilárd ereje.

Lenézett a susogásra maga alatt, s látta, hogy zöld hajtások sarjadnak a száraz homokból a lába körül.

Ördög és pokol, gondolta. Tényleg isten vagyok.

Ez nagyon kínos lehet.

Átfurakodott a sokaságon, míg oda nem ért a folyópartra és ott megállt egy sűrűsödő gabonanyaláb közepén. Ahogy a tömeg kapcsolt, a legközelebb állók térdre hullottak, és az áhítatosan földre rogyó emberek hulláma hullámként terjedt ki Teppikből.

De én nem ezt akartam! Én csak azt akartam, hogy segíthessek a népnek boldogabban élni, a csatornázással. Akartam valamit tenni a lepusztult belvárosi részekkel. Csak meg akartam őket nyugtatni és megkérdezni, élvezik-e az életük. Azt gondoltam, az iskoláztatás talán jó ötlet, hogy aztán ne essenek hasra valaki előtt és imádják még a lába nyomát is, csak mert ért a növényekhez.

És szerettem volna valamit csinálni az építészettel…

Ahogy a fény elszivárgott az égről, mint a kihűlő acél, a piramis valahogy még nagyobb lett, mint korábban. Ha tervezned kéne valamit, ami a tömeg nagyon határozott benyomását kelti, a piramis lenne az. A szürke fényben kivehetetlen alakok tömege vette körül.

Teppik körülnézett a hason fekvő sokaságon, míg meg nem látott valakit a palotaőrség egyenruhájában.

— Te fickó, talpra! — parancsolta.

A férfi rettegő pillantást vetett rá, de félénken függőlegesbe vergődött.

— Mi folyik itt?

— Ó, király, aki ura a…

— Nem hiszem, hogy van időnk erre — mondta Teppik. — Azt tudom, hogy ki vagyok, most azt szeretném megtudni, mi történik.

— Ó, király, láttuk a holtakat járni! A papok elmentek, hogy beszéljenek velük.

— A holtak járnak?

— Igen, ó, király.

— Mi most nem életben levő emberekről beszélünk?

— Igen, ó, király.

— Ó! Hát, köszönöm. Ez nagyon velős volt. Nem túl informatív, ám velős. Akad erre egy csónak?

— A papok mindet elvitték, ó, király.

Teppik láthatta, hogy ez igaz. A palotához közeli mólóknál általában tolongtak a csónakok, de most mind üres volt. Ahogy a vizet bámulta, annak szeme és hosszú orra nőtt, hogy emlékeztesse: a Dzselben úszni annyira keresztülvihető, mint a köd fölszögezése a falra.

Rámeredt a tömegre. Mindenki várakozóan őt figyelte, mély meggyőződéssel, hogy ő majd tudja, mi a következő teendő.

Visszafordult a folyóhoz, kinyújtotta kezét maga előtt, összeszorította, majd lassan széttárta.