— Á! — mondta biccentve. — Mindig nagyon rendszerető volt szokásaiban, az volt Desiderata.
— Hát, a munkája miatt — felelte Ogg Ángyi, miközben eltolakodott mellette és töprengőn szemügyre vette a szoba tartalmát. — Képesnek kell lenned a dolgok nyomon követésére az övéhez hasonló munkakörökben. Az áldóját, ez aztán a piszok nagy macska!
— Oroszlán — világosította föl Mállotviksz Néne, fölpillantva a kandalló fölötti kitömött fejre.
— Akármi volt is, pokoli sebességgel kellett a falba ütközzék! — jelentette ki Ogg Ángyi.
— Valaki megölte — jegyezte meg Mállotviksz Néne s közben a szobát tanulmányozta.
— Még szép! — válaszolta Ángyi. — Ha láttam volna, hogy valami ehhez hasonló eszi át magát a falon, magam is jól odasóztam volna rá a piszkavassal.
Magától értetődően nem létezik olyasmi, hogy tipikus boszorkánykunyhó, de ha létezik olyasmi, hogy nem tipikus boszorkánykunyhó, akkor egész biztos, hogy ez volt az. A különféle üveges tekintetű állatfejeken kívül könyvespolcok és vízfestmények borították a falakat. Az esernyőtartóban egy lándzsa meredezett. A jóval megszokottabb mázas cserép és fajansz helyett a tálalón kecses kék porcelán és külföldies kinézetű rézfazekak álltak. Sehol nem akadt szárított gyógynövény az egész szobában, ám volt helyette számos könyv, melyek többségét Desiderata apróbetűs, takaros kézírása töltötte meg. Egy teljes asztalt leptek el olyasmik, amik valószínűleg a térképek voltak, aprólékos gonddal megrajzolva.
Mállotviksz Néne nem szerette a térképeket. Ösztönösen érezte, hogy azok fedezet nélkül árusítják ki a tájat.
— Ordít, hogy Desiderata megfordult egy-két helyen — jegyezte meg Ogg Ángyi fölvéve egy elefántcsont legyezőt s nekiállva kacéran kokettálni. [3] Ogg Ángyinak fogalma se volt arról, a kokettál mit jelent, bár alkalmasint meg tudta volna tippelni.
— Hát, könnyű volt neki — felelte Néne, kihúzva néhány fiókot. Végigfuttatta az ujjait a kandallópárkány tetején, majd kritikusan pillantott rájuk.
— Igazán szakíthatott volna időt arra, hogy végigfusson egy porolóval a szobán — vetette föl bizonytalanul. — Én ugyan meg nem halnék úgy, hogy ilyen állapotban maradjon utánam a lakás.
— Vajon hol hagyta… tudod… azt? — firtatta Ángyi, kinyitva a nagy állóóra ajtaját s bekukucskálva.
— Szégyelld magad, Gytha Ogg! — förmedt rá Néne. — Nem azért vagyunk itt, hogy azt keressük.
— Persze, hogy nem. Csak eltűnődtem… — Ogg Ángyi megpróbált lopva lábujjhegyre állni, hogy meglássa a tálaló tetejét is.
— Gytha! Szégyen-gyalázat! Eridj és csinálj nekünk egy kanna teát!
— Ó, rendben.
Ogg Ángyi magában motyogva eltűnt a mosogatókonyhában. Néhány pillanattal később fölhangzott a szivattyúkar nyikorgása.
Mállotviksz Néne odasurrant egy székhez és sietve végigkutatta a párna alatt.
A másik helyiségből csörömpölés hallatszott. Fürgén fölegyenesedett.
— Nem hinném, hogy a mosogató alatt lenne, semmi szín alatt — kiáltotta.
Ogg Ángyi válaszát nem lehetett kivenni.
Néne várt egy másodpercig, aztán gyorsan a nagy kéményhez osont. Fölnyúlt és óvatosan körbetapogatott benne.
— Keresel valamit, Eszme? — szólalt meg Ogg Ángyi a háta mögött.
— A korom itt fönn valami szörnyű — válaszolta Néne s gyorsan fölállt. — Rémes korom van itten.
— Akkor az nincs ott fönt? — érdeklődött Ogg Ángyi kedvesen.
— Nem tudom, miről beszélsz.
— Nem kell színlelned. Mindenki tudja, hogy volt neki afféléje — közölte Ogg Ángyi. — A munkával jár. Voltaképpen az a munka maga.
— Nos… talán csak szerettem volna egy pillantást vetni rá — ismerte be Néne. — Csak kézbe venni egy kicsit. Nem használni. Azt várhatod, hogy én olyasmit használjak! Mindössze egyszer-kétszer láttam. Manapság már nincs belőlük sok.
Ogg Ángyi bólintott. — Nem lehet hozzájutni a megfelelő fához — értett egyet. — Nem gondolod, ugye, hogy azzal együtt temették el?
— Nem hinném. Én nem akarnám, hogy azzal temessenek el. Az ilyesmi, az némi felelősséggel jár. Különben is, nem maradna eltemetve. Az ilyesmi megkívánja, hogy használják. Egyfolytában dörömbölne a koporsódban. Tudod, hogy milyen galiba mindegyik ilyen.
Ogg Ángyi ettől kissé megnyugodott. — Én elintézem a teához szükségeseket — javasolta. — Te meg gyújtsd meg a tüzet!
Azzal visszaballagott a mosogatókonyhába.
Mállotviksz Néne fölnyúlt a kandallópárkányra gyufáért, aztán ráébredt, hogy egy se lesz ott. Desiderata mindig azt mondta, túl elfoglalt ahhoz, hogy ne használjon mágiát a ház körül. Még a szennyese is kimosta magát.
Néne nem helyeselte a varázslatok háztartási célokra történő alkalmazását, ám bosszús volt. És teát is szeretett volna inni.
Odavetett két fahasábot a kandallóba s addig meredt rájuk, míg puszta zavarukban lángra nem lobbantak.
Ez volt az a pillanat, amikor tekintete a lepellel takart tükörre esett.
— Lefedni a tükröt? — mormolta. — Nem is tudtam, hogy Desiderata félt az égiháborúktól.
Félrerántotta a leplet.
Nagy szemeket meresztett.
A világon csak igen kevés ember önuralma erősebb Mállotviksz Nénéénél. Az olyan szilárd volt, mint egy öntöttvas-rúd. És nagyjából olyan hajlékony is.
Néne darabokra törte a tükröt.
Lilith nyársat nyelve ült tükrei tornyában.
Ő?
Az arc persze más volt. Öregebb. Sok idő telt el azóta. De a szeme nem változott és a boszorkányok mindig a szemet nézik meg elsőnek.
Ő!
Magrat Beléndek, boszorkány, úgyszintén egy tükör előtt állt. Ami az ő esetében tökéletesen híjával volt minden varázslatnak. Valamint még mindig egészben volt, noha ez egyszer-kétszer hajszálon múlt.
Homlokát ráncolva nézte képmását, aztán útmutatást keresett az előző nap érkezett, kicsiny, olcsó fametszetekkel teli brosúrában.
Néhány szót mormolt a bajsza alatt, kiegyenesedett, kinyújtotta kezét maga előtt, erőteljesen behúzott a levegőnek és azt kiáltotta: — HAAAAiiiiieeeeeeehgh! Ümm.
Magrat elsőként ismerte volna el, hogy elméje nyitott. Olyan nyílt, mint a terep, olyan nyílt, mint az ég. Egyetlen elme se lehetne nyitottabb különleges műtéti beavatkozás nélkül. És mindig arra várt, hogy valami megtöltse az agyát.
Amivel jelenleg épp megtöltődött, az a belső békének, kozmikus harmóniának és a Mivolt igazi lényegének keresése.
Amikor az emberek azt mondják „Eszembe villant egy ötlet”, az nem csupán szókép. Nyers ötletek, az önálló gondolatok apró részecskéi, özönlenek folyton-folyvást szerte a világegyetemben. A Magratéhoz hasonló fejek ugyanúgy magukhoz vonzzák őket, mint ahogy a víz áramlik egy sivatagi gödörbe.
Ez az egész az édesanyja ortográfia iránti figyelmetlenségének tudható be, tűnődött. Egy gondos szülő helyesen betűzte volna a Margaret nevet. És akkor ő lehetett volna Peggy vagy Maggie — komoly, robusztus nevek, teli megbízhatósággal. A Magrattal nem lehet valami sokat kezdeni. Olyasminek hangzik, mint ami egy folyóparti üregben lakik és mindig kiönti a víz.
Fontolgatta, hogy változtat rajta, de szíve mélyén tudta, hogy az sem segítene. Még ha Kloévá vagy Izabellává válna is a felszínen, alatta akkor is Magrat maradna. De azért nem lenne rossz megpróbálni. Szép is lenne nem Magratnak lenni, ha csak néhány órára is.
Читать дальше