Arthur Clarke - A gyermekkor vége

Az általuk hirdetett Jóság és Gonoszság hirtelen a múlt lomtárába került, hogy többé semmiféle hatással ne legyen az emberek gondolkodására.

Az emberiség elveszítette ősi isteneit, és elég öreg volt ahhoz, hogy ne keressen magának újakat.

A vallás bukásával párhuzamosan lehanyatlott a tudomány is ámbár erre még kevesen jöttek rá. Rengeteg szakember volt, de kevés olyan eredeti elme akadt köztük, aki ki tudta terjeszteni az emberi tudás határait. A kíváncsiság megmaradt, s volt szabad idő, melyben az előbbi kielégülhetett, de az alapvető tudományos kutatásokból már hiányzott a szív. Haszontalanságnak tűnt egy egész életet föltenni olyan titkok kutatására, amelyeket a főkormányzók talán már korszakokkal előbb fölfedtek.

E hanyatlást részben leplezte a leíró tudományok, mint például a zoológia, a botanika, a megfigyelő csillagászat hihetetlen felvirágzása. Soha ennyi amatőr tudós nem élt még a világon, aki a saját kedvére gyűjtögette az adatokat — és ilyen kevés teoretikus, aki elboldogult volna ezekkel az adatokkal.

A feszültségek és konfliktusok megszűnése egyben az alkotóművészetek végét is jelentette. Rengeteg előadóművész volt, amatőrök is, hivatásosok is, de nemzedékeken keresztül nem akadt igazán kimagasló új mű sem az irodalomban, sem a zenében, sem a festészetben, sem a szobrászatban. A világ továbbra is egy soha vissza nem térő múlt dicsőségéből élt.

De ez legföljebb csak egy-két filozófust aggasztott. A fajt túlságosan lekötötte az újonnan megtalált szabadság ízlelgetése, így aztán nem látott túl a jelen örömein. Végre-valahára megvalósulni látta az Utópiát; s az újdonság varázsát még nem kezdte ki minden utópiák fő-fő ellensége — az unalom.

Lehet, hogy a főkormányzók erre is tudtak megoldást, mint minden egyéb problémára. Nem sejtette senki — pedig egy egész életnyi idő telt már el a megérkezésük óta —, mi lehet a végső céljuk. Az emberiség megszokta, hogy megbízzon Karellenben és társaiban, s hogy szó nélkül elfogadja azt az emberfölötti önzetlenséget, amely oly sokáig elszakítja őket az otthonuktól.

Már amennyiben valóban önzetlenség volt. Mert azért akadtak még néhányan, akiket töprengésre késztetett, hogy vajon a főkormányzók céljai valóban mindig egybeesnek-e az emberiség igazi érdekeivel.

Amikor Rupert Boyce szétküldte a partira szóló meghívókat, azoknak bizony tekintélyes távolságokat kellett megtenniük. Hogy csak a lista elején álló vendégeket nézzük: itt voltak például Fosterék Adelaida-ből, Schönbergerék Haitiről, Farranék Sztálingrádból, Moraviáék Cincinnatiból, Ivankóék Párizsból és Sullivanék valahonnét a Húsvét-szigetek közeléből, pontosabban négy kilométerrel alattuk, az óceán fenekéről.

Megtiszteltetésnek vehette, hogy harminc vendéget hívott meg, és negyven jött el — ahogy azt nagyjából előre látta. Egyedül Krausék hagyták cserben, ők is csak azért, mert megfeledkeztek a nemzetközi dátumvonalról, és huszonnégy órával később állítottak be.

Délre már egész kis repülőgép-gyűjtemény sorakozott föl a parkban, s a későn érkezők jó sokat gyalogolhattak, miután leszállóhelyet találtak maguknak. Ők mindenesetre így érezték e felhőtlen égbolt alatt, ahol a barométer száztízet mutatott. A járművek között akadt mindenféle, az egyszemélyes Fémpoloskától a családi Cadillacig, amely már inkább hasonlított holmi légi palotához, mint praktikus járműhöz. De ebben a korban a vendégek társadalmi helyzetére vonatkozólag semmiféle következtetést nem lehetett levonni abból, hogy milyen járművön utaztak.

— A ház csúnya — állapította meg Jean Morrel, miközben a Meteor csigavonalban szállt lefelé. — Olyan, mint egy doboz, amire ráléptek.

George Greggson, akiben régimódi idegenkedés élt az automatikus leszállás iránt, igazított egyet a sebességszabályozón, s csak aztán válaszolt: — Nem tisztességes dolog ebből a szögből megítélni — mondta a maga belátó módján. — Lehet, hogy odalentről egészen másként fest. Jaj nekem!

— Mi a baj?

— Fosterék is itt vannak. Bárhol fölismerném ezt a színösszeállítást.

— Ha nem akarsz, nem kell beszélgetned velük. Ez is olyan jó Rupert partijaiban, az ember mindig elbújhat a tömegben. George kiválasztott egy leszállóhelyet, és céltudatosan ereszkedett feléje. Máris ott lebegtek egy másik Meteor és valami között, amit egyikőjük sem ismert föl. Nagyon gyorsnak látszott, és Jean arra gondolt, hogy minden bizonnyal nagyon kényelmetlen is. Rupert egyik műszaki képzettségű barátja építhette magának, tette hozzá gondolatban. Eddig azt hitte, hogy az ilyesmit nem engedi a törvény.

Amikor kiléptek a repülőből, úgy megcsapta őket a hőség, mintha egy lökhajtásos gép sugárnyalábjába kerültek volna. A forróság mintha egy pillanat alatt kiszippantotta volna a nedvességet a testükből — George szinte érezte, hogy repedezik meg a bőre. Ebben persze ők is bűnösök voltak; három órája hagyták el Alaszkát, eszükbe juthatott volna, hogy közben átállítsák a kabin hőmérsékletét.

— Hogy hol mindenütt élnek emberek! — lihegte Jean. — Én meg azt hittem, errefelé szabályozzák a hőmérsékletet.

— Úgy is van — felelte George. — Itt valamikor sivatag volt… s nézz körül most! Gyere, odabent kellemes lesz…

Ekkor meghallották Rupert vidám, de a normálisnál kissé harsányabb hangját. Házigazdájuk ott állt a repülő mellett, mindkét kezében egy-egy poharat tartott, s huncut mosollyal nézett le rájuk. Hogy miért nézett lefelé, annak egyszerűen csak az volt az oka, hogy a teste — amely félig áttetsző volt — körülbelül négy méterre magasodott fölébük. Az ember különösebb erőfeszítés nélkül átnézhetett rajta.

— Így megtréfálni a vendéget! — méltatlankodott George. Éppen csak elérte az itallal teli poharakat, de persze hiába akarta megragadni, a keze átment rajtuk. — Remélem, ha beértünk a házba, valami igazibb dologgal is megkínálsz bennünket.

— Ne félj! — kacagott Rupert. — Csak mondd meg, mit készítsek a számotokra, itt fog várni, mire bejöttök.

— Két krigli sört, folyékony levegőben hűtve! — vágta rá George.

— Már ott is vagyunk.

Rupert bólintott, letette az egyik poharat egy láthatatlan asztalra, beállított egy ugyancsak láthatatlan vezérlőgombot, s azzal eltűnt a szemük elől.

— Nahát! — álmélkodott Jean. — Most látom először, hogy működik egy ilyen szerkentyű. Hogyan juthatott hozzá Rupert? Azt hittem, csak a főkormányzóknak van…

— Úgy ismered Rupertet, mint aki nem szerzi meg magának mindazt, amit akar? — válaszolt a kérdésre kérdéssel George. — Ez a szenvedélye. Kényelmesen üldögél a dolgozószobájában, s közben bebarangolja fél Afrikát. Nincs hőség, nincsenek bogarak, nincsenek fáradalmak, ellenben mindig kéznél van a jégkocka.

Kíváncsi volnék, mit szólna mindehhez Stanley és Livingstone.

Az égen tűző nap vetett véget a beszélgetésnek, egészen addig, míg a házhoz nem értek. Amint egyre közelebb értek a bejárati ajtóhoz (amit nem is volt olyan könnyű megkülönböztetni az üvegfal többi részétől), az — hangos trombitaszó közepette — magától kitárult előttük. Jean sejtette — és igaza lett —, hogy mire véget ér a nap, émelyegni fog a gyomra ettől a fanfártól.

A hall finom hűvösében az idő szerinti Mrs. Boyce fogadta őket. Az igazat megvallva neki volt köszönhető, hogy a vendégek ilyen szép számban eljöttek. Csak azért, hogy megnézze Rupert új házát, a fele sem dugta volna ide az orrát; az ingadozókat az új feleségről szóló hírek győzték meg.