Isaac Asimov - Nemezis

— Ez nem lep meg — dörmögte Siever Genarr.

Figyelte a számítógép képernyőjén lassan tovaúszó, virágmintaszerű, hamis színekben tündöklő bonyolult rajzolatokat. Mellette ott állt a mohón figyelő Eugenia Insigna, aki semmit sem értett az egészből.

— Mi nem lep meg, Siever? — kérdezte a férfitól.

— Nem tudnám pontosan megmondani, mert nem vagyok elég járatos a szakzsargonban. Igaz, ha Ranay D’Aubisson, a mi helyi szaktekintélyünk próbálná elmagyarázni, egy szavát sem értenénk meg. Erre az egyre azonban fölhívta a figyelmemet…

— Olyan, mint egy csigaház.

— A színek emelik ki. Ranay szerint nem annyira a fizikai formája érdekes, hanem a bonyolultsága. Ez itt atipikus.

Vagyis az átlagos agyban nem találkozunk vele.

— Azt akarod mondani, hogy már megfertőződött? — kérdezte Insigna remegő ajakkal.

— Ugyan, dehogy. Azt mondtam, hogy atipikus, és nem azt, hogy abnormális. Azt hiszem, a különbséget nem kell megmagyaráznom egy tapasztalt tudományos megfigyelőnek.

Azt el kell ismerned, hogy Marlene más. Valahogy örömmel tölt el, hogy a csigahéj ott van. Ha az agya mindenben tipikus volna, akkor kereshetnénk az okát annak, hogy miért olyan, amilyen; honnan származik az a különös érzékenysége. Vajon nem csak megjátssza-e, és mindannyiunkat az orrunknál fogva vezet?

— De honnan tudhatod, hogy ez nem valami… valami…

— Kóros elváltozás? Már hogy lehetne az? A kezünkben van az összes agyképe, amit csecsemőkorától kezdve készítettek róla. Ez az atipikusság mindegyiken ott van.

— Velem sohasem közölték. Soha senki sem tett róla említést.

— Persze hogy nem. A korai szokásos primitív vizsgálatok nem mutathatták ki, legalábbis nem tették olyan szembeszökővé. De most, hogy már a kezünkben van a részletes vizsgálati eredmény, amelyen világosan kirajzolódik az ábra, újból elővehetjük a korábbi felvételeket, és azokon is ki tudjuk következtetni. Ranay már meg is tette. Hidd el, Eugenia, a Rotoron is be kellene vezetni ezt a fejlett agyvizsgálati technikát. Pitt egyik legostobább intézkedése volt, hogy betiltotta. Persze nem olcsó mulatság.

— En megfizetem — mormolta Insigna.

— Ne butáskodj. Belefér a Kupola költségvetésébe. Elvégre hozzájárulhat a pestis rejtélyének megoldásához. Legalábbis ezt fogom mondani, ha egyáltalán szóvá teszik. Nos hát, megvolnánk. Marlene agyáról még sohasem készült ilyen részletes és bonyolult felvétel. A képernyőn a legkisebb elváltozás is azonnal látható volna.

— Fogalmad sincs, milyen rémisztő ez — kesergett Insigna.

— Megértem az aggodalmaidat.

Ám ő olyannyira magabiztos, hogy kénytelen vagyok neki igazat adni.

Meggyőződésem, hogy ez a megingathatatlan önbizalom szilárd alapra épül.

— Honnan tudható ez?

Genarr a csigaházra mutatott.

— Neked ez nincs, és nekem sincs, így hát egyikünk sem képes megmondani, honnan van nála ez a biztonságérzet. De megvan, ezért ki kell őt engednünk a bolygó felszínére.

— Miért kellene az egészségét kockáztatnunk? Meg tudod nekem magyarázni, hogy miért kell őt kockázatnak kitenni?

— Két okból. Először, mert ő láthatóan eltökélte magát, és előbb vagy utóbb eléri, amit nagyon akar. Ezért ennyi erővel akár jó képet is vághatnánk hozzá, és mi küldhetnénk ki ót, merthogy úgysem tudnánk sokáig visszatartani. Másodszor, könnyen lehetséges, hogy megtudunk valamit a pestisről.

Hogy mit, meg nem mondhatnám, de minden, még a legparányibb részlet is, amely újabb információval szolgál, megér mindent.

— De nem a kislányom elméjét.

— Erről szó sincs. Már csak azért sem, mert jóllehet én megbízom Marlenében, és elhiszem neki, hogy nincs semmi kockázat, a te kedvedért mégis megteszek mindent, hogy azt is a minimumra csökkentsem. Először is, egyelőre még nem engedjük ki őt a felszínre. Például tehetek vele egy repülőutat az Erythro fölött. Hadd lássa meg a tavakat, a síkságokat, a hegyeket, a völgyeket. Elrepülhetünk akár a tenger partjáig is. Mindebben — a pusztasága ellenére — van valami lenyűgöző szépség. Én már láttam egyszer. Életnek sehol semmi nyoma, csak a prokarióták a vízben, de természetesen azok is láthatatlanok. Könnyen lehet, hogy a táj egyetemes meddősége el fogja riasztani őt, és végleg elveszi az érdeklődését a külvilág iránt. Ám ha mégis köti az ebet a karóhoz, és ki akar menni, hogy a lába alatt érzékelje az Erythro talaját, akkor gondoskodunk róla, hogy E-ruhát viseljen.

— Mi az az E-ruha?

— Erythro-ruha. Nem kell valami bonyolult dologra gondolni — olyan, mint egy űrruha, azzal a különbséggel, hogy nem kell benne nyomást fönntartani a légüres tér ellenében. Plasztik és textil kombinációjából készült légmentes szövete nagyon könnyű, és nem gátolja a mozgást. Az infravörös védőpajzzsal ellátott sisak valamivel komplikáltabb, úgyszintén a mesterséges légellátó-és szellőzőrendszer. A lényeg az, hogy az E-ruha megvédi az embert az erythrói környezettől.

Minderre ráadásul valaki el fogja őt kísérni.

— Kicsoda? Saját magamon kívül senkire sem merném rábízni.

Genarr elmosolyodott.

— Alkalmatlanabb kísérőt el sem tudnék képzelni. Hiszen te valójában semmit sem tudsz az Erythróról, ráadásul még rettegsz is tőle. Nem mernélek kiengedni oda. Figyelj rám, az egyetlen ember, akiben megbízhatunk, nem te vagy, hanem én.

— Te? — meredt rá Insigna leesett állal.

— Miért ne? Nálamnál jobban senki sem ismeri itt az Erythrót, s ha Marlene immúnis a pestissel szemben, az vagyok én is. Tíz év alatt, amióta az Erythrón vagyok, a legkisebb mértékben sem hatott rám. S mi több: tudok repülőgépet vezetni, ezért nincs szükségünk pilótára. És az sem mellékes, hogy ha én megyek ki Marlenével, szoros megfigyelés alatt tudom tartani őt. Ha a legkisebb rendellenesség is jelentkezne nála, a villámnál is gyorsabban visszahozom a Kupola alá és az agyvizsgálóba.

— Akkor persze már túl késő lesz.

— Ugyan! Nem föltétlenül. Nem szabad úgy tekintened a pestisre, mint egy mindent vagy semmit ügyre. Előfordultak könnyű, sőt nagyon könnyű esetek is, és akiket csak éppen hogy megérintett a kór, azok többé-kevésbé normális életet képesek élni. Semmi sem fog történni vele. Biztos vagyok benne.

Insigna magába roskadva, gyámoltalanul ült a fotelban.

Genarr önkéntelenül átkarolta a vállát.

— Ugyan már, Eugenia. Felejtsd el egy hétre ezt az egészet.

Megígérem, hogy legalább egy hétig nem fog kimenni — sőt, ha lehet, később se, ha a légi kirándulással sikerül lelohasztani az Erythro iránti vágyát. Repülés közben pedig be lesz zárva a repülőgépbe, ahol ugyanolyan biztonságban lesz, mint itt. Most pedig tudod, mit?

— Te csillagász vagy, nem igaz?

— Tudod, hogy az vagyok — emelte rá az asszony bágyadt tekintetét.

— Ez azt jelenti, hogy te sohasem nézed a csillagokat. A csillagászok sohasem teszik ezt. Ott vannak nekik a műszereik. A Kupolán kívül most éjszaka van, így hát menjünk föl a megfigyelőtoronyba nézelődni. Az ég kristálytiszta; és semmi sem tölti el az embert nagyobb békével és nyugalommal, mint ha a csillagokat nézi. Hidd el nekem!

Valóban így van. A csillagászok nem nézik a csillagokat.

Semmi szükségük rá. A számítógép utasítja a távcsöveket, a kamerákat, a spektroszkópokat, az ember dolga csak az, hogy beprogramozza a számítógépet.