Gardonyi Geza - Hallatlan kiváncsiság

– Az megesik, – vág közbe cikogásában is a tisztes aggnő.

– Megesik, – hagyja rá jóakaratuan a tanár. – Ámbár mindennap… És tegnap kettő. Nem vagyok én fecske. Tehát ez a becsületes aggnő, régi gondviselőm, szakácsném, inasom stb. egyszemélyben…

Az ajtó nyilik, s az őrmester beereszt rajta egy kék-bluzos és sárgaövszíjjas fiatal úri forma asszonyt. Sovány, májfoltos, kishomloku nő. A fején divatjamult Nitouche-kalap. A lábán félretaposott sarku sárga félcipő. Apró szemét ólomszín árnyék környezi. Sír.

– Ilyen szégyen!… Ilyen szégyen!…

A kapitány már a karosszékében ül, és nyugodtan pipázik.

– Magára az a vád, hogy néminemü szabálytalanságot követett el. Ugyanis…

Beleforgat az előtte heverő iratokba, s folytatja:

– Ugyanis: szekrényt tört fel, és ellopott egy borostyánkőből való szivarszipkát.

– Én? Az a mindenható Isten tudja…

– De a tanár úr is tudja. Szekrényfeltörés… Ezér legalább is három hónapot fog ülni, atteremtésit.

A tanár haragosan koppantja a botját a padlóhoz:

– Megtanítják!…

A tisztes aggnő összecsapja a kezét:

– Ilyen!…

A vádlott asszony kinlódó szemmel tiltakozik:

– Én a szekrényt nem… Hiszen benne volt a kulcs mindig…

A kapitány a fejét rázza:

– Minek magának a szivarszipka? Szivarozik maga?

– Oh Istenem… Én oly ártatlan vagyok…

– Hát akkor minek vitte el a szipkát? Vicián küldjön át a zálogházba, hogy tett-e be oda valaki tegnap vagy tegnapelőtt egy borostyánból való szivarszipkát?

Az asszony szinte kiáltva tiltakozik:

– Én nem vittem el! Nem tudok róla! Én kérem úri családból származtam…

– Az, – sápog rá az öreg nő, – teherhajón jött ide Szolnokról. Ingyen hozták. Maga beszélte. A sót összesöpörte a tenyerével a bótban a fődrűl, a poros pallórúl. Ezt meg a Vica látta, az adótisztnénak a szógálója.

– Maga hallgasson! – szól rá a kapitány.

S a vádlottra néz:

– Tehát nem maga vitte el.

– Neeem; kapitány úr. A mindenlátó Isten…

– Dehiszen más nem járhatott ott! A tanár úr panasztétele szerint…

S a papirosra néz.

– Mondjuk csak panasznak , – szól csendesen a tanár a mutató ujját megemelintve. – Tétellel germanizmus.

– Tehát panasza szerint: ő a belső lakosztályban…

– Szobában , – javít ismét a tanár.

– Tehát szobában ült. Kis Borbála gazdasszony pedig a konyhán foglalatoskodott. Maga akkor takarítással bizatott meg a gazdasszony által.

– Volt megbizva , – morog a tanár. – Be kell csukni a bestiát!

S fejet ráz:

– A kell is germanizmus.

– Úgy, úgy! – sápog Borbála asszony.

A kapitány türelemre intő kézmozdulattal:

– Előbb meghallgatjuk kérem. Tövirül-hegyire.

– Tiszta ártatlan vagyok, – szakadoz fel a szó a vádlott melléből. – Ez a vén satrafa…

– Sátorfa! – javít a tanár.

Borcsa asszony meghördül. De a köhögés épp a torkán van, hát a szó bennreked.

Az őrmester belép:

– A zálogost épp az útcán találták, jelentem alássan. Bejőjjön?

A tanár a fejét rázza, de mielőtt szólhatna, az őrmester vissza kilép a folyosóra, s a helyén egy rövidre nyirt haju potrohos úr állapodik meg. Vastag gyűrű az ujján, vastag aranylánc a potroha fölött. Fekete gurgula szeme keleti utazásokat juttat az embernek az eszébe.

– Hivatni méltóztatott?

– Ismeri ezt az asszonyt?

A gyűrűk és láncok embere a szeméhez ernyőzi a kezét, s rásunyorit az asszonyra.

– Mintha láttam volna kérem.

– Valami dohányzószert nem tett zálogba ott?

– De igen, igen: egy borostyán-szipkát. Éppen itt van nálam. Nyolc koronát adtam rá.

S a felső zsebébe nyúl. Arasznyi hosszu vöröstokos szipkát von elő. Szétpattantja a tokot, s az asztalra teszi.

A tanár fölkel, s a botjára támaszkodik:

– Csak nem szítt tán belőle?

– Nem, kéremalássan, nem.

– Ez az! – sápog Borbála asszony.

S a szeme boszúsan villog a vádlottra.

– Tehát ez a nő volt? – Biztosan emlékszik?

– Ez volt.

A vádlott asszony a szemére nyomja a zsebkendőt és zokog.

– Istenem, Istenem… olyan nyomorúságba keveredtem… És gondoltam, nem kérek előleget, mert azt nem szeretik… És a gyermekeim… óh a szegény kicsinyek… A Tiszába hányjam-e őket, mint a macskakölykeket?… Az egyetlen jó uram három hónapja halt meg. Csak pallér volt szegény. Annyi pénzünk se maradt, hogy gyászruhát csináltathattam volna… Két évig betegeskedett… Ki gondol az özvegyen maradttal? Meg a kis árvákkal? Az Isten? Nohát akkor engem az Isten juttatott ide. Tegnapelőtt egy fazék tej kellett volna. A gyerekek csak száraz kenyeret ettek reggel. Istenem, – így imádkoztam, – egy kis tejrevalót engedj szereznem! És akkor láttam meg a drága szép szert a szekrényben. A kulcs benne volt. Gondoltam: ugyse szivarozik a tanár úr, ha el van téve… és mihelyt az első pénzt megkapom a tanár úrtól, kiváltom, visszalopom…

Mindez keserves zokogás-zihálás közben adódik elő. A kapitány ezalatt hivatalos hangon diktálja mondatonkint az itéletet. Tatik-tetik minden mondat. De a tanár már nem javít. Borcsa asszony is haragos szemmel lesi az itéletet.

Azonban még sok tatik-tetik következik addig Mihálovicsnak buzgón serceg a tolla. A kapitányt meg nem érdekli az asszony élettörténete, hogy hogyan jött el Szolnokról egy kis batyuval és három gyermekkel. Hogyan kapott végre szállást a kutyapecérnél (óh jaj) előpénz nélkül. És hogy az az ember hogyan gondozza a gyermekeit, míg ő dolgozni jár.

– Ha az a jó ember nincsen…

A kapitány emelt hangon végzi:

– Minek okáért nyolc napi elzárásra és a nyolc korona megtérítésére itéltetik.

Az asszony térdre rogyik:

– Kegyelmezzen meg biró úr! A kicsinyeim… óh a kicsinyeim…

Borcsa asszony haragosan néz:

– Csak?

A tanár is elégedetlenül rázza a fejét.

A biró vállat von.

– Kérem, ha nem a 126 . paragrafust veszem, az asszony hónapokig itt lesz zárva. A szipkát élvezeti cikknek minősitettem.

– Legalább a gyermekeimnek hadd szóljak kérem, annak az embernek, aki áll az ajtó előtt. A pecér…

– Vicián küldje be a pecért.

Az ajtó kitárul. Az asszony ott térdeltében a gyermekei felé tárja a karját.

A két gyermek az anya láttára nagyörvendezve, vigan berobog.

– Mama! Mamuka!…

S a nyakába esnek.

– A mézeskalács-huszárt…

– A cukorbabát…

– Óh édes pintyőkéim! Kis pintyőkéim!… (S a csecsemőért nyúl. Szerető pillantást vet könnyharmatos szemével a picire, és hálásat a pecérre.) Ha ez az angyali ember nem volna… Ez a pecér úr… ez az én őrzőangyalom!…

A pecér meghatottan pislog a zsebéből kilógó gumicsőre.

A kapitány lágy füstöket bodorít.

Az irnok a tollára vastagodott tintát vakargatja a penicilusával.

A tanár fölkel és megrázza a fejét:

– Visszavonom a panaszt! Ezennel visszavonom! A nyolc koronát is megfizetem.

– Hogyisne! – hördül meg Borcsa asszony. – De már azt nem…

A tanár boszúsan dobbant:

– Hallgasson maga vén satrafa! Vén satrafa!

Rázint a fején, mintha légy szállt volna az orrára:

– Azazhogy: sátorfa !