Gardonyi Geza - Hallatlan kiváncsiság

– És?

– Ki keresem a leghidegebb és leghavasabb utcasarkot, ahol a szél tombol s amelyet a kutyák is kerülnek s ott megfagyok.

– Deiszen azt mondtad, hogy a temetőből jösz?

– Ma este onnan. Ma este ott fagytam meg.

– Hát hányszor fagysz te meg egy esztendőben?

– Magyarul?

– Mondjuk, hogy magyarul.

– Körülményektől függ. Van úgy, hogy csak hétszázszor fagyok meg. Németül már megfagyok másfélezerszer is így karácson előtt. Francia megfagyásaim száma meghaladja a négyezret. Angolul meg legalább is tízezerszer fagyok meg minden decemberben.

– Dehát mi a manónak foglalkozol te megfagyásokkal?

Vállat vont. Aztán a hátát a kályhához közelebb tartva, egykedvüen felelte.

– Élni csak kell valamiből.

Reggeli óra a városházán, – egy alföldi városban.

A rendőrség folyosója a legmozgalmasabb. Kedvetlen arcú panaszosok; földre bámuló panaszlottak; fáradt arcú rongyos csavargók, akiket éjjel a hidak alól húztak ki; festett képü esti denevérek; egy mezitlábas álmos koldus; egy félszemre bekötött fejü és karcolt orrú parasztasszony.

Az ajtón komoly betük:

Kihágási biróság.

A komoly ajtó előtt Vicián őrmester: kis peckes, deres ember, magassarku csizmában. A hóna alatt nagy kékkönyv, – a Rabok könyve .

A folyosó ablakán át beszálló júniusi verőfényben aranypor gomolyog.

És csend.

Egy suszterféle aggódó szemü ember pólyás csecsemőt tart a karján. A zsebéből szoptatós üvegnek a gumija lóg ki. A lábaszára mellett egy négyéves szöszke fiúcska, meg egy hároméves még szöszkébb úri leányka. Fehér almaképüek. A fiúcska bársonyruhás és tányér-galléros, de meztelen a lábacskája. A leányka térdig-szoknyás és sárgacipős.

Mind a kettő félő szemmel bámul a kapitány ajtaja előtt ácsorgó csoportra.

A leányka felnéz az emberre, mintha toronyra nézne a torony tövéből:

– Hoz cukrot a mama?

A fiúcska is felnéz:

– Hol a mama?

Az ölbeli apróság nyefeg.

A három kis úri gyermek bizonyára nem azé az emberé. Borzas varju mellett sárga kiscsirkék.

Állnak, várnak a verőfényes ablakboltozat alatt. Senki se halad el mellettök, hogy egy percre rájok ne csodálkozzon.

– Kié ez a két gyönyörü?

– Egy asszonyé, – feleli mogorván a varjú. – Le van tartóztatva…

A két csirke félve simul az ember lábaszárához.

Aztán megint ujra-kezdődik:

– Milyen cukrot hoz a mama?

– De soká nem jön.

– Ne nyugtalankodjatok! – mordul le a varju. – A mama már jön. Lent jön valahol az utcán. Neked Gyuszi mézeskalács-huszárt hoz. Neked Irma cukorbabát. Hogy az Isten akárhová tegye!…

A félszemre bekötött fejü parasztasszony elgyönyörödve néz a két gyermekre. Elővonja a hóna alól a motyóját, és arasznyi hosszú szentjánoskenyeret vonszol ki belőle. Háromfelé töri.

– Netek édeskék, egyetek!

Egy betegszinü ügyvéd andalog a folyosón, az is megáll a gyermekek előtt. Csodálkozva néz. És szól az embernek:

– Tán ezeket is dróton fogta?

– A zselléremé, – feleli kedvetlenül az ember. – Egy asszonyé. Hogy az Isten akárhova tegye!…

Az ügyvéd odább andalog. Az utcai lányok közül elvigyorodik az egyik.

– Hisz ez a pecér!

Egy molnárszín-ruhás agg öregúr jelenik meg a folyosó végén. Keztyűs, és komolyan pislog a pápaszemén át. Laposra vasalt nadrágja ide-oda leffen sovány lábaszárán. Ezüst fogantyús botja egyet-egyet koppan a folyosó kockás kövein.

Megáll és a földre bámul.

Mögötte egy zöld-nagykendős púpos öregasszony csoszog. Az is megáll, míg az öregúr bámul. Aztán, az öregúr tovább indul, az öreg zöldkendős is a nyomában csoszikál.

A beteg ügyvéd már visszafelé andalog. Köszön az öregúrnak és kezetnyujt:

– Jóreggelt tanár úr! Tán ügye van itt?

Az öregúr kedvetlenül legyint:

– Boszantó! Megloptak! Kedves emléktárgyam volt. A tanítványaim adták! Gaz nép! Elfogattam. Behozattam.

A városház tornyán méltósággal kong-kong a kilenc. A folyosón egy szürkeszakálu és szelid-arcu úr jelenik meg. Fekete szalmakalap a fején, elefántcsontos bot a kezében. Rövid szakála kétfelé van az állán fésülve. A rendőrök szalutálnak neki.

A kutyapecér is előbbre lép:

– Kapitány uram… ezek a gyerekek… Mit csináljak ezekkel a gyerekekkel?

– Mingyán, mingyán! Csak sorjába.

Köszön az öreg tanárnak és az ügyvédnek. Vicián őrmester benyitja az ajtót, s nyitottan hagyja. Szalutál.

A kapitány bebocsátja maga előtt a tanárt. A zöld-nagykendős öregasszony is besurran a kapitány mögött. Az ajtósarokba áll és tisztelettel köhécsel.

Árnyékos, hűvös szoba. A padlón öntözésnek a kígyóvonalai. Dohányszag.

A kapitány lerakja szép nyugodtan a botját, kalapját. Az asztali csengőt megrázza.

A mellék-szobából Mihálovics irnok lép be, – alázatos pillantásu kis fakó ember. Kívülről a könyves őrmester.

– Tehát az az asszony, – kezdi hivatalos egykedvüséggel a kapitány. – Hozza fel Vicián azt a tolvaj asszonyt, akit a tanár úr panaszol.

Leülteti a tanárt a barna viaszosvászon diványra.

S pipát vesz fel az asztalról, hosszú szárut, ezüstperemest. Tömi gondosan. Gyujtja figyelemmel.

– Más nem veszett el? – kérdi a közepén folytatva az előtte való napi panasz-ügyet.

– Csak a szopóka, – feleli a tanár.

– Csak a szopóka, – ismétli visszhangként a kapitány, miközben szórakozott arccal néz az aktába.

A tanárt érzékenyen érinti ez az egykedvüség.

– Csak a szopóka, – mondja indignálódva. – Csak a szopóka, de kedves emlék. Mondtam… Ha gyermekem halt volna meg, nem sajnálnám talán annyira…

És megdörzsöli ráncos vén homlokát.

– Tehát csak a szopóka, – ismétli a kapitány.

– Hát a tojás? – szólal meg a fogatlanok sápogó hangján a zöldkendős asszony, – három tojás, meg az aszalt cseresznyéből azon melegen elvitt az a gyüttment legalább is három marokkal. De talán négy is volt. Az egész télre való…

– Maga hallgasson, Borcsa, – szól rá szeliden a tanár. – Tojás meg cseresznye az nem érték.

– Nem érték? – képedezik az asszony. – Magának az nem érték? Három napig rakom a remibe. Tisztogatom, szárítgatom, vesződök vele. Az a tanár úrnak nem érték?

A tanár rázza a kezét:

– Hallgasson. Maga hozta azt az asszonyt. Azt mondta: Végre megtaláltam, aki nekünk való.

– Hát ki is gondolta volna tekintetes kapitány úr, – sápog az asszony még boszusabbra gerjedő hangon. – Ahogy bemegyek a templomba, hogy hamarosan elmondok két miatyánkot, – egyet magamért, egyet a tanár úrér, – hát ott eregeti a könnyét az az asszony a Mária-kép előtt. Hogy aszongya:

– Mária! Mária…

Megesik a szívem rajta. Hogy csak magunk vagyunk a templomban, megszólítom, hogy mondok:

– Mi baja lelkem? Ihi-khihi… Ihi-khihi…

S a történet köhögésbe fullad.

A tanár leveszi a pápaszemét és gondosan törölgeti a zsebkendőjébe. Hogy az asszony elakad, nyugodtan folytatja:

– Mert tetszik tudni, hogy ez a tisztes aggnő már harmincegy éve gazdasszonyom, segítőt akarunk, azaz hogy keresünk, – akarunk germanizmus, – mert ez a tisztes aggnő már nem látja a pókhálót. Lóg a plafonról, – nem látja. Lóg a szekrényről, nem látja. Hiába: a vén szem gyönge. Betálalja a legyet is a levesben…