Gardonyi Geza - Hallatlan kiváncsiság

Pedig valahányszor kilép, Janika egyszerre ugrik és robog eléje az ebédlőszobán át.

– Itt van már?

– Mondtam, hogy ne nyugtalankodjatok. És idejönnötök nem szabad!

S titokzatosan suttogja:

– Az angyalkák már itt vannak: dolgoznak a karácsonfán.

A két gyermek szent megrettenéssel bámul.

– Az angyalkák?…

– Csitt! Nem szabad róla tudni. Csak éppen, hogy titkon mondtam. Huzódjatok vissza a szobába! Ki ne mozduljatok onnan, mert az angyalkák nem szeretik.

A két gyermek visszavonul. Főzni próbálnak a Mancika konyháján, de Mancikát magát sem érdekli most a főzés. Hiába, nem lehet játszani, nem lehet. Apuka szobájában vannak…

Röpködnek-e vajjon?

Röpködnek, bizonyosan röpködnek, merthiszen szárnyuk van. Ha az ebédlő-szobában szabadna játszani… de nem szabad.

Janika különösen izgatott. Fel és alá jár a szobában. Az ablakon is kipillant. Odahuzza a széket és feltérdel: néz, néz ki az ablakon rézsút, hogy az orrocskáját majd széjjelnyomja, – néz apuka ablakja felé. Megint lekászolódik, visszatér az ajtóhoz. Felnyul a kilincsre, megnyomja. Újjnyira nyitva hagyja az ajtót és fülel, fülel, néz az ebédlő-szobán át az apuka ajtajára.

Olyan érdekes ajtó nem volt még a világon soha!

S a titokzatos ajtó megint nyílik. Apuka kilép. A tiz ujja maszatos, aranyporos. A szeme könnyes. A konyhába igyekszik. Amint Janikát meglátja, rögtön bezárja az ajtót. A kulcsot is levonja.

– Mars be!

Janika visszavonul.

Apuka sokáig künn időz. Mikor visszatér, Janika egészen ott áll lábujjhegyen a titokzatos ajtónál, és hallgatódzik.

Apuka a fejét csóválja.

Janika lábujjhegyen fut hozzája.

– Apuka, én csak…

– Hát nem várhatsz? Hiszen már mingyárt alkonyodik!

– De apuka én…

– Micsoda erőszakos ember vagy te! Mars be!

És toppant is haragjában.

– Apuka, – könyörög remegve Janika, – csak egy picit… egy picikére talán… nyitva hagyhatná az ajtót…

Szinte egész testében reszket. A szeme csupa tűz és esdeklés.

Apuka azonban hajlíthatatlan.

– Nem szabad, no nem szabad. Hallatlan kiváncsiság! Hányszor mondjam még, hogy az angyalkák nem tűrik! Értsd meg, hogy az angyalkák nem tűrik!

– De én csak éppen, hogy csak egy picit, egy igen picit benéznék, hogy… hogy… csak azt nézném, hogy… hátha köztük van Pistuka is?

– Dódi.

– No.

– Dódi kelj fel.

– Minek?

– Reggel van.

– Nem.

– De kelj fel.

– Még alhatnám.

– Ne aludjál.

– De alszom.

– Ne aludjál.

– Csak azért is.

– Játszunk.

– Mit?

– Te légy Feri bácsi, én leszek a Rózsi néni.

– Jó.

– Hát kezdd.

– Kezit csókolom, jó estét kivánok, Rózsi kisasszony.

– Jó estét Réz úr.

– Hogy van, Rózsi kisasszony?

– Köszönöm, jól, Réz úr.

– Ma szép idő van, Rózsi kisasszony.

– Szép, Réz úr.

– A csillagok ragyognak, Rózsi kisasszony.

– Ragyognak, Réz úr.

– Olyan szépek, mint a maga szemei.

– Ne izéljen, Réz úr.

– Én inkább nézem a maga szemeit Rózsi kisasszony, mint a csillagokat.

– De furcsákat mond, Réz úr.

– Tudja mit, Rózsi kisasszony?

– Mit Réz úr?

– Csókoljuk meg egymást.

– No nem!

– Engedje meg.

– Nem szabad, Réz úr.

– Miért nem kisasszony?

– A mama meglátja.

– A konyhában van.

– A gyerekek itt vannak, Réz úr?

– A gyerekek? Dódi, Giza gyertek ide. Madár van a zsebemben. Püj püj-püj-tyin-tyin-tyin! De szép kis aranyos madár. Dugjátok csak ide a fejeteket a kabátom alá.

– Jaj, de huncut maga Réz úr.

– Csitt. No most hamar.

– Czp-czp-czp. Jaj, a gyerekek! Láttatok valamit?

– Láttunk.

– Mit láttatok?

– Azt, hogy csókolództatok.

– Meg ne mondjátok a mamának!

– De megmondjuk.

– Kaptok cukrot.

– Nem kell.

– Kaptok piros tojást.

– Nem kell.

– Hát mi kell, az Isten áldjon meg benneteket.

– Nekünk az a kifli kell.

– Melyik kifli?

– Ott fenn.

– De hiszen az a holdvilág.

– Az kell.

– Azt nem lehet levenni.

– De lehet.

– Nem lehet, mert az égen van.

– Eredj föl a létrán.

– Nem megyek föl.

– Hanem most jut eszembe, hogy délelőtt pákoszkodtatok. Ki lopott mazsolát a kamarában? Te loptál, Dódi!

– Én nem loptam.

– Te is loptál, Gizus.

– Én se.

– Mindegy. Megmondom a mamának.

– Jaj, Rózsi néni, ne mondd meg, nem tesszük többet.

– Jaj, Rózsi néni, csak most az egyszer ne mondd meg.

– Ha ti hallgattok, én is hallgatok.

– Hallgatunk, Rózsi néni.

– Soha többé nem árultok el?

– Soha. De te se árulj el.

– Nem. Ne féljetek.

Egy percnyi szünet után.

– Dódi.

– No.

– Gyerünk mazsolát lopni.

– Gyerünk, Rózsi néni nem mer elárulni.

Egyedül vagyok. Este van. A kályhám dorombol. A szél havat csap olykor az ablakomhoz.

Mához egy hétre karácson.

Még önnek kell irnom valamit tisztelt szerkesztő uram, ami nem hosszú, nem rövid. Kánikula nem izzasztja benne az alakokat. Ellenben hó, hideg bőven jut nekik. Hideg csikorog és a szél őrülten tombol benne, mint ez egy téli novellához illik is. Tudom továbbá, hogy egy szép asszony vagy egy szép leány tetszik önnek s az ön véleménye szerint valami ügyes vonatkozás a karácsonra mindig jóhatásu. De a legeslegfőbb kellék az, hogy a novella olyan legyen, hogy karácsonra kész legyen.

Valami névtelen borzongás futkároz rajtam, valahányszor kitűzött napra kell irnom. Ma este is úgy voltam. A pipám füstjén keresztül némi aggodalommal néztem a semmibe. A semmi jó novellaraktár, csak el kell találni a nyitját.

A kályha gúnyosan nézett rám a két vörös szemével és rekedten nevetett.

Egyszer csak kinyilik az ajtóm és beballag egy kis rongyos, idegen gyerkőce.

Hogy téved ez ide?

Hogy jött be az ajtón?

Mondom, rongyos volt a nyomorult kis ördög. A haján hó fehérlett. Azt sem lehet mondani, hogy cipője van, de azt sem hogy nincs. Keze, lába kék. Egyet-kettőt ugrott a szobám közepén és hozzácsapkodta a tenyerét a vállaihoz. Azután a kályha elé állott, és felém fordulva, nézett halványan, szomorúan.

– Honnan jöttél, kis barátom?

– A temetőből.

– Mit kerestél ott?

– Az anyácskám sirját.

– Anyácskád sírját? Minek kerested te az anyácskád sírját?

– Mert muszáj.

– És megtaláltad?

– Meg.

– Ily késő éjszakán én jártam künn a temetőn. Az óra már éjfélt ütött, a föld már néma lőn.

– És apád?

– Apám többek között hajós volt. Leütötte a hajókötél.

– És anyád?

– Anyám többek között mosónő volt. Éjszakai munkában meghűtötte magát.

– És te?

– Én a megfagyott gyermek vagyok.

– Micsoda megfagyott gyermek.

– Az, aki többek között karácson éjszakán a szélben az utcasarkon gyufát árul. (Ott az arcképem a falon.) Gyufát árulok, mikor tudom, hogy senki sem vesz gyufát.