Mor Jokai - És mégis mozog a föld

Dejszen Béni bácsit szép mézeskalács volna, amivel be lehetne csalogatni a nagymama elé, amikor az meg fogja tudni, hogy a Kálmánt kicsapták az iskolából. Az Isten legyen irgalmas-kegyelmes minden élő léleknek ennél a háznál, amilyen patália lesz abból! Dejszen a kedves uramöcsém ugyan jól kiválasztotta, hogy kit küldjön maga előtt avantgardának! Ugyan támaszkodhatik őmiatta a folyosó oszlopához, amíg ő visszakerül.

Hanem hát Kálmánnak nem sokáig kellett odatámaszkodnia, mert amint nyílt a konyhaajtó, egyszer csak a nyakába borult valaki; átölelte, összecsókolta – és az nem esett neki rosszul.

Aki pedig ezt a merényletet követte el vele, az egy tizenhat esztendős leányka volt, vidám, fürge, tűzrőlpattant teremtés; bogárszemű, fekete hajú; csupa elevenség az egész.

Hát te megjöttél? – kérdi a bohó gyermek, két tenyere közé fogva Kálmán arcát, hogy jobban megnézhesse.

Kálmán visszacsókolta a leánykát. Gyöngédségükben valami testvéries volt.

– Nem jókedvemből jöttem – súgá Kálmán. – Kitiltottak a kollégiumból.

A leány erre fürge szemeivel széttekintett: nem hallja-e valaki? Pszt! Szája elé tette mutatóujját, azzal bevonta Kálmánt a konyhába, ott nem volt rajta kívül senki. Onnan betuszkolta Kálmánt egy kis oldalbenyílóba, ennek is becsukta az ajtaját, s ott is halkan suttogá:

– Ezt majd én tudatom elébb a nagynénivel, addig maradj itt.

A lyánkának nagynénje az, aki a fiúnak nagyanyja. Cilike árva gyerek, messzi rokonoktól fogadta örökbe Jenőyné. Kedvence az öregasszonynak.

– Majd én beszélek vele elébb.

– De mit fogsz neki mondani?

– Bizonyosan a más hibája miatt szenvedsz: tudom jól.

– Akkor nem fogsz neki igazat mondani. A magam hibájáért lakolok.

– Hol az írásod, amelyben kitiltanak? Valami okát csak megírták.

– Itt van, olvasd el.

A leány nagy bölcs képpel olvasta végig a kitiltó ítéletet. Egy percig homlokára tette az ujját nagy okosan.

– No látod, már tudom, hogy mit mondok. Csak azt, ami igaz, ami itt van. Meglátod, hogy semmi baj sem lesz. Mármost csak várj addig itten, míg én visszajövök.

– Ó, milyen jó kisleány vagy te, Cilike.

– No, hát csókolj meg szépen.

A lyánka ellebbent a kis oldalszobából, s halkan, óvatosan benyitott a konyháról nyíló ajtón a nagymamához.

Jenőyné éppen ruhatára fölött tartott szemlét.

Ó, nem a piperéhez valót válogatta, hanem gyönyörűségét kereste a maga alkotta múzeumban.

Egy valóságos múzeum volt az ő ruhatára. A régi, ötven év előtti divatok, s amik azután jöttek; a legelső nemzeti ébredéstől kezdve a legutolsó elszunnyadásig. Mert vannak egyes korszakok a népéletben, amikről az öltözetek beszélnek. S ezek a selyemre hímzett krónikák nála osztályozva voltak mind. Arany skófiummal varrott, virágokkal kihímzett, sujtásos, prémes mindenféle: szoknyák, mik vékony aranyozott sodronyból vannak egészen szőve, csipkék, halhéjas vállak, főkötők tarajjal, rezgőkkel, nyilakkal – mindezeket nem viseli már senki.

Azután ott vannak egész fiókok tele gyönyörű vászonneműekkel, mikhez a kendert, a lent maga tiloltatta, gerebeneztette, fonatta, szövette, fehéríttette. Gyönyörű sávolyos abroszok: erős, elviselhetetlen s mégis selyemsima, finom szövetek, minőket boltban sohasem lehetne kapni. Ez is évről évre szaporodik, és sohasem fogy. Hat leányt ki lehetne vele házasítani. Mindennek egy részét Cilike kapja, a másikat Kálmán felesége, ha megházasodik.

Ezekben aztán nagy gyönyörűsége van az öreg asszonyságnak. Előszedegeti, újra osztályozza. Elmagyarázza Cilikének, milyen világ volt akkor, mikor ezt a ruhát viselték. Nem olyan foszlány ám ez, mint a mostaniak.

– Aztán ha ruha, hát legyen ruha. A ruha nem arra való, hogy mutogassa, hanem hogy betakarja a termetet. A régi vállfűző úgy illett a derékra, mint egy páncél. Aztán minden ránca a ruhának elállt a testtől, mintha mondaná: ne nyúlj hozzám! Kötény nélkül semmi ruhát sem viseltek. Még a királyné is felveszi a kötényt, mikor magyarba öltözik. Úgy illik ez. Micsoda viseletek ezek a mostaniak, minden feszes, minden nyitva; aztán rongy minden. Cifra szegénység. Egy bálra fölveszik, reggel a zsibárusnak adják.

– Egyrészt a férfiak ennek okai – jegyzé meg mély bölcsességgel Cilike. – Lássa, nénikém, ők mennek minden divatban rossz példával előre.

– Igazad van – mondá Jenőyné. – Igazán igazad van. Ők hozzák be a legfertelmesebb módikat. Már micsoda utálatos hábitus ez a redengó megint. Redengo. Marengo! Kalikó! Pulider! Kalamajka! Pogány nevek. Egyik bolondabb, mint a másik. Redengo! A gallérja a füleig mered, a két szárnya meg a bokáját veri az embernek. S ez a Béni gyerek nem hagyott addig békét, addig csivelgett a nyakamon, míg nem csináltattam neki egyet. Egész maskara lesz benne.

– No, de ezt hát így viselik mások – magyarázá Cilike a dolgot, csomagonként adogatva kezébe nagynénjének az asztalra kirakott vászonneműeket. – De hát az már micsoda gondolat volt a professzoroktól, hogy még a diákokkal is levettették a dolmányt, s aztán találtak ki a számukra egy soha nem dívott idegen viseletet. Hosszú szoknya egy férfin, aztán hátul a nyakából egy sarkig lógó lebernyeg, s még a fejére egy háromszögletű kalap. Uram bocsá. Mikor a minap a legátus itt járt, s aztán eszembe jutott szegény Kálmánkánk, majd elfakadtam ríva.

– Az ám. De csúnya szerzet volt. Meg is írtam Kálmánnak, hogy haza ne hozd nekem azt a csuhát, amiben olyanok vagytok, mint egy ágrólszakadt jezsuita novicius. A professzorainak meg megírtam, hogy engedjék meg az én Kálmánomnak, hogy legalább mikor kijár a városba, olyankor emberi öltözetet viselhessen.

Cilike itt aztán nagyot sóhajta.

– Hja bizony, kedves nénikém, de nagy baj lett ám abból. Éppen most tudtam meg, hogy Debrecenből sok diákot kicsaptak azért, mert a tógát levetették.

– Ahhá! Szófia beszéd! Majd azért csapnak ki valakit. Bizonyosan valami nagy vétket követtek el, s a professzoraik nem akarják az igazi bűnüket rájok róni.

Ez az asszonyság veszedelmes nagy pszichológ!

– Nem, nem, nagynéni! Bizonyosan nem valami aljas vétségért tiltották ki őket, ha egyszer a mi Kálmánunk is közöttük van.

– Micsoda? – kiáltá Jenőyné, egyszerre az egész halmaz szalvétát a földre dobva, ami a kezében volt. – Kálmán! Az én unokám!

– Közöttük van – mondta Cilike.

– Ki mondta ezt neked?

– Olvastam az ítéletüket. Itt van nálam.

És odaadta a Kálmántól átvett ítéletet nagynénjének.

Az szemüveg nélkül tudott még olvasni, dacára hatvanhatodik esztendejének, s arca elszederjesült, mikor végigfutott szemeivel a kezében reszkető papiroson.

– Ki hozta ezt neked?

– Maga Kálmán.

– Hát megjött? Hát csakugyan való? Hol van? Hadd tépem össze.

Kálmán belépett az ajtón.

– Itt vagyok, kedves anyám. Tépjen össze.

A nagyanya indulatosan odarohant hozzá, s mikor aztán odaért, akkor keblére ölelte görcsös erőszakkal, összecsókolta fejét, arcát, homlokát, sírt, érthetetlen szavakat fuldokolt: „Dehogy téged! Nem téged! Azokat! De valakit összetépek.”

Csitt! Valaki kopogtat az ajtón!

Cilike sietett a belépőt megelőzni. Csak a postás volt. Francia ember volt. „Très humble serviteurt” mondott, s kilenc krajcárt kért egy most érkezett levélért, azután „je vous souhaite bien le bon jour”-ral odább ment.