Frigyes Karinthy - Tanár úr kérem

– Hát, – mondja a tanár és gondolkodva húzza a szót – majd valami érdekes példát veszünk…

A jó tanuló udvariasan és végtelen megértéssel köhög. Természetesen, valami érdekes példát, az érdekes helyzetnek megfelelőt. Most úgy néz a tanárra, komolyan és melegen, mint egy szép grófnő, akinek egy gróf megkérte a kezét és mielőtt válaszolna, megértéssel és rokonszenvvel mélyen a gróf szemébe néz, jól tudva, hogy e tekintet elbüvöli a grófot s a gróf remegő boldogsággal sejti, hogy a válasz kedvező lesz.

– Vegyünk egy kúpot… – mondja a gróf.

– Egy kúpot, – mondja Steinmann, a grófnő. De már ezt is úgy tudja mondani, ez a Steinmann, annyi megértéssel, olyan okosan: csak ő tudja mennyire kúp az, amit veszünk. Én, Steinmann, a legjobb tanuló az egész osztályban, veszek egy kúpot, mivel engem, mint az erre legalkalmasabbat, megbizott a társadalom. Még nem tudom, miért vettem a kúpot, de nyugodtan lehettek mindannyian, bármi történjék ezzel a kúppal, én is ott leszek a helyemen és megbirkózom vele.

– Különben, – mondja a tanár hirtelen, – vegyünk inkább egy csonka gúlát.

– Csonka gúla, – ismétli a jó tanuló, ha lehet még értelmesebben. Ő a csonka gúlával éppen olyan határozott, barátságos bár fölényes viszonyban van, mint a kúppal. Mi neki egy csonka gúla? Ő nagyon jól tudja, őt nem lehet félrevezetni, a csonka gúla is csak olyan gúla, mint más, normális gúla, egyszerű gúla, amilyent egy Eglmayer is el tud képzelni – csak le van vágva belőle egy másik gúla.

A felelés rövid ideig tart. Félszavakban beszélnek egymással, értik egymást, lassankint intim dialógus alakul ki a tanár és a jó tanuló közt: mi már nem is értjük, ez az ő kettejük dolga, két rokonlélek, mely itt előttünk egyesül, a differenciál-egyenletek éteri légkörében. Egy mondat közepén eszmél rá a tanár, hogy miért is beszélgetnek ők, hogy ez felelés, az előmenetel megitélése. A jó tanulónak be se kell fejezni ezt a mondatot. Minek befejezni? Maradt-e szemernyi kétség afelől, hogy be tudja fejezni?

A jó tanuló szerényen és illedelmesen ül le. A következő percben már roppant érdeklődéssel figyeli a következő felelő szánalmas dadogását: egy szónál gúnyosan és diszkréten elmosolyodik és a tanár tekintetét keresi lopva, hogy mégegyszer összenézzen vele és a tanár lássa, hogy ő, bár nem szól, arcizma se rándul: e gúnyos mosolyban jelezni óhajtja, mennyire tisztában van vele, milyen marhaságot mondott a felelő és hogy mit kellelt volna felelnie.

Nem, mára nem lehetett számitani, igazán. Hiszen számított rá, persze hogy számított, sőt múlt éjjel álmodott is ilyenfélét: de álmában magyarból hívták ki, igaz, hogy úgy volt, mintha a magyart is Frőhlich tanitaná. Álmában elintézte az egész kérdést, a párhuzamos vonalakról felelt, egyfelesre.

Mikor kimondják a nevét, nem hisz a füleinek, körülnéz: hátha csoda történik, hátha csak agyrém, nyomasztó lidércnyomás volt, hogy ez az ő neve és most felébred ebből az álomból. Aztán egy csomó füzetet felkap a padról. Mig végigmegy a kis uccán, a padsorok közt, ezt gondolja: “Ápluszbészeráminuszbéegyenlő ánégyzetminuszbénégyzet.” Ezt fogja kérdezni. Biztosan ezt fogja kérdezni. “Ha nem ezt kérdezi, átmegyek különbözeti vizsgával a polgáriba és katonai pályára lépek.”

Közben megbotlik és elejti a füzeteket. Mig a földön szedeget, háta mögött felzug az obligát nevetés, amit ezuttal senkise tilt be: a rossz tanuló törvényen kivül áll, rajta lehet nevetni.

A tanár leül és maga elé teszi a noteszt. Ránéz. A rossz tanuló görcsösen mondogatja magában: “ápluszbészer…” veszi a krétát. A tanár ránéz.

– Készült? – mondja a tanár.

– Készültem.

Ó igen, hogyne készült volna. A halálraitélt is elkészül: felveszi az utolsó kenetet és lenyiratja a haját.

– Hát akkor irja.

A rossz tanuló a tábla felé fordul.

– bénégyzetminuszpluszminusznégyzetgyökbéminusznégyácészerkétá.

És a rossz tanuló engedelmesen irni kezdi és mondja utána a számokat. Irja, irja, mint Ágnes asszony, tudja, miről van szó, látja a tételt, “éppen úgy, mint akkor éjjel”, mikor elaludt mellette és fogalma se volt róla, mit jelent az egész. Igen, ez az, homályosan sejti, valami másodfoku egyenlet – de hogy mi lesz ebből?

Szép lassan és kaligrafikusan ir. A négyesnek a szárát vastagitja, – a vonalból, ami törtet jelent, gondosan letöröl egy darabot, ehhez külön elmegy az ablakig a spongyáér. Időt nyer ezzel. Hátha csöngetnek addig. Vagy valami lesz. Ugyse sokáig szerepel ő itten, a dobogón. Ezt még felírja, az egyenlőségjelet is szép lassan felrakja – igen, ezt még ugy csinálja, mint más, felsőbb lények, mint egy jó tanuló. Felirja még “á”. A katonaiskolában nagyon korán kell felkelni, villan át az agyán, hirtelen. De aztán hadnagy lesz az ember. Esetleg kimegy Fiumébe.

Közben szép lassan ir – még mindig nem irta le. Hozzánemértő ember, ha ki ezt a jelenetet figyeli, azt hiszi, valami jó tanuló felel. De a szakértő tudja már, mit jelent az, mikor valaki ilyen határtalan gonddal rajzolja a kettes farkincáját. Halálos csend köröskörül. A tanár nem mozdul. Most beszélni kell.

– A másodfoku egyenlet… kezdi értelmesen és összehúzott szemmel, mélységes figyelemmel nézi a táblát.

– A másodfoku egyenlet… ismétli olyan ember modorában, aki nem azért ismétli a szót, mintha nem tudná, mit akar mondani, hanem inkább azért, mert rengeteg mondanivalója közül a leghelyesebbet, a legfrappánsabbat, a legtökéletesebbet válogatja és mérlegeli.

De a tanár, ó, a tanár már tudja, mit jelent ez.

– Készült? – mondja keményen és szárazon.

– Tanár úr kérem, én készültem.

Ezt bezzeg villámgyorsan mondja: véres dac, lázadó kétségbeesés remeg a hangjában.

Tanár (széles gesztussal): Hál akkor halljuk.

A rossz tanuló nagy lélegzetet vesz.

– A másodfoku egyenlet az elsőfokú egyenletből származik oly módon, hogy az egész egyenletet megszorozzuk…

És most beszél. Valamit beszél. A második mondatnál arra számitott, hogy félbeszakitják, – lopva néz a tanár felé. De az mozdulatlan arccal néz, se azt nem mondja, hogy jó, se azt, hogy rossz. Nem szól. Pedig a rossz tanuló nagyon jól tudja, hogy nem lehet az jó, amit ő beszél. Hát miért nem szól akkor a tanár? Ez rettenetes. A hangja reszketni kezd. Egyszerre látja, hogy a tanár felemeli a noteszt. Erre elsápad és szédítő gyorsasággal kezdi:

– A másodfoku egyenlet úgy származik az elsőből, hogy végig… Tanár úr kérem, én készültem.

– Polgár Ernő, – mondja hangosan a tanár.

Mi ez?

Már egy másikat hivtak ki? Ő vele végeztek? Mi ez? Álmodik?

– A másodfoku egyenlet… kezdi ujra, fenyegetően.

Polgár Ernő fürgén kijön és a tábla másik végén már veszi a másik krétát.

– A másodfoku… Tanár úr kérem én készültem.

Senki nem felel. És most ott áll, egyedül a tömegben, mint egy szigeten. De még nem megy helyre. Neki nem mondták, hogy menjen helyre – odvas és züllött, kitaszitott szivvel áll ott – neki nem mondták, nem mondták. Ő még felel. Most végigmenjen, ujra, a padsorok közt? Nem, inkább áll, hülyén: keze dadogva babrál a táblán, a félbenmaradt egyenlet roncsai közt, mint a lezuhant pilóta, a motor megpattant hengerei fölött. A másik fiu közben már felel is. Valami párhuzamos vonalakról beszél – ez is olyan idegen és furcsa… mint minden… amivel itt évek óta foglalkoznak körülötte… foglalkoznak vidáman és ruganyosan és hangosan… és amiből ő soha fel nem fogott semmit… nehány mondatot jegyzett meg eddig s azokon úszott…