Frigyes Karinthy - Tanár úr kérem

Tehát Magyarországot délen határolja a Duna és a Szerbia és a romániai dalmát… és a Szerbia… és Szerbia fővárosa… és a fővárosi Szerbia…

Na, kezdje előlről, Bauer, maga szerencsétlen. Kérem, tanár úr, én készültem. Tudtam, de elfelejtettem. Ne feleseljen, Bauer, mert magának felelnie kell, mert maga Szerbiából négyesre áll és az intőkonferencia már össze is ült. Fogd be a szád, Bauer.

Igenis, az intő-konferencia ott ül már Szerbia határán és tanácskoznak. Még csak a hadvezért várják és a csatát azonnal megkezdik. Tehát mi Bosznia fővárosa? Bauer, fogd be a szájadat és ülj ide az ágyú mellé, most te vagy az Ágyútűzér és teneked kell megvédeni Magyarország határát. Hát jó, ha nekem kell megvédeni, adjanak mellém ezer kipróbált, derék cowboyt, mindegyik egy-egy mozigéppel, majd én megmutatom nekik. Hajrá, hajrá, derék fiúk! Fel a csatába! Adjatok egy lovat Bauer alá!

Na most!… Hadaink már bent járnak Szerbiában… Én azt hiszem, igazgató úr, mégis csak ez a Bauer fogja megvédeni Magyarország határát. Mennyiségtanból rosszul áll, az igaz, de húsz saslengést csinál a nyújtón és mint fővezérnek, ez kell. Na Bauer, hát akkor csak neki, édes fiam… foglald el Szerbiát… így még kijavíthatod a négyesedet.

Jó, nem bánom, tanár úr. Tábornoki egyenruhám megfelel? Így. Hát most, utánam, fiúk. Maga, Mákossy tanár úr, maga lesz a hadsegédem… de vigyázzon, hogy mit parancsolok és fogja be a száját… Így. Üljön fel ide hátra a lovamra és kapja el, ha golyó jön… Majd adok én magának. Ne feleseljen, tanár úr. Tanár úr, nem készültél. Hát mondd meg, tanár úr, mi a fővárosa Szerbiának? Na ugy-e, nem tudod. Szerbia fővárosa Budapest, miután én most elfoglalom és hozzácsatolom Magyarországhoz. Ülj le, tanár úr, négyest kapsz.

Hát hol is van csak az a Szerbia? Hol is van? Az bizonyos, hogy valahol van. De nem találom. Jaj, jaj, tanár úr, nem találom Szerbiát, hogy foglaljam el?

Persze, hogy nem találod, gazember, miután nem húztad ki tussal Magyarország határát a térképen, hát most nem látni, hol kezdődik Szerbia. A katonák ott állanak a határon és nem mernek átlépni, mert félnek, hogy belépnek a tusba, mielőtt megszáradt.

Na megállj, te gazember Bauer, ezt te csináltad! Le a fejeddel! Le a fejeddel! Hóhér, vágja le gyorsan a fejét, azzal a cigarettavágóval.

Jaj, jaj, hóhér úr, én készültem! Jaj, Erzsi, Erzsi!…

Na, mi az, ifiúr?… Mi?! Maga még az ágyban van? Hiszen nyolc óra van már, a nagyságos úr már el is ment a hivatalba.

Tyű! Ezt elaludtuk megint!

Tyű! Mi lesz itt!! Még jó, hogy a harisnyám már fent van.

Nyolc órakor még homályos a reggel és homályosan bukdácsolnak álmos fejemben a másnap esélyei és minden lehetősége. A középiskolai tanuló élete: nyolc éven át napról-napra megújuló harcbaszállás, halálos veszedelem: minden reggel pontban nyolckor, a véletlenek és ravasz kelepcék és elhatározó események hullámzó harcterére kiront: sebeket kap, sebeket oszt, néha elvérzik. Másnap újra feltámad, kezdi előlről.

Minden reggel új fegyverzet és új haditerv. Furfangos és végtelenül komplikált megfontolás, amiben százféle ok és okozat kombinálódik.

A fegyverzet ma hiányos: éppen azért gondosan kell összeválogatni. Első óra mennyiségtan. Az irrationális egyenleteknél tartunk, de mult órán még nem fejeztük be. Felelés eshetősége 25-27 százalék. Ebben a kis százalékban szerepet játszik az a körülmény, hogy sokan még nem is javitottak s hogy Frőhlich megbizhatatlan jellemű, ingatag és gyenge akaratú ember, aki mult órán talán még maga is azt hitte, hogy jövőre tovább magyaráz és most egyszerre, szinte öntudatlanul, feleltelni kezd. Az emberi lélek mélyén vannak ilyen kóros tünetek, amikkel számolni kell.

Szerdai nap lévén, én istenem, a mennyiségtan után két óra mértani rajz. Hiányzik a szépiám, a görbe léniám is hiányzik, amit pedig ma összeirnak. Guttmann igért egy gummiguttit, azt elkérem. Vörösmarty Nyelvszépségei. Na, igen Vörösmarty nyelvszépségei, tudom, tudom: ma ez a tét, kettő vagy semmi. Csak a másik felét néztem még át, de van két tíz-perc a magyar óra előtt, az húsz perc, most, míg az iskolába érek, átgondolom magamban az első felét: nyertem tizenöt percet, azalatt berepülöm Vörösmarty Nyelvszépségeit, elkérem Guttmanntól a gummiguttit és még a történelmet átszaladom. A füzetem nincs meg. Tanár úr kérem, fiam ma gyengélkedett, a mennyiségtani dolgozatot nem készithette el. Igen tisztelt tanár úr, fiam gyengéd szervezetének ápolása hosszabb időt vesz igénybe, mely idő alatt háziorvosunk a mennyiségtan-dolgozatoktól való tartózkodást ajánlotta.

Hát ez semmi. Ezek csak olyan ábrándok, megvalósithatatlan ködképek. A rideg valóság nem az, a rideg valósághoz szívós elszántság és lélekjelenet kell és kell hozzá Guttmann megint, akinek a füzetéből öt röpke perc alatt gyorsan átirom az egészet. Bár mit ér nekem, ha megvan a dolgozat, ha egyszer a kamatos kamatot úgyse tudom, pedig ha felelés van, az csak abból van, az tiszta sor. Ne ábrándozz, hanem cselekedj!

Most pedig, ejnye, jó lesz sietni, ezzel az úrral, aki most szembejön, nyolc óra öt perccel szoktam találkozni. Hát lássuk csak, szedjük össze a gondolatainkat, mert a perc közel van. Szóval: csak szépia kell és lénia. Ezzel szemben Vörösmarty, mint tudjuk, klasszikus tisztaságban tartotta a nyelvet, szavai kristályos tökéletességgel – micsinálnak a szavai? Szentisten, hiszen ezt sem tudom, meg kell gyorsan nézni, micsinálnak Vörösmarty szavai kristályos tökéletességgel. És Nagy Lajos! Szentatyám, gyerünk, ne zavarjunk össze mindent. Vörösmarty kristálytiszta szavakkal elkérte Guttmanntól a gummiguttit. De ha Guttmann nem adja? Akkor, akkor tisztelt tanár úr, fiam ma gyöngélkedett és nem birta elhozni a gummiguttit. Még van egy eset hátra, hogy kigyullad valami, vagy valamelyik tanár meghalt és hazaküldik tíz után az egész osztályt.

Na, mi ez? Szívem nyugtalanul kalapálni kezd. A bejárat előtt nem áll senki. Az egész épület gyanusan, fenyegetően csendes. Csak nem?…

Nem, nem… Az nem lehet. Az csak nem történik velem. Mindenesetre jó lesz sietni.

Az első emeleten csend… Hallgatnak a falak és a lépteim konganak.

Nincs kétség benne. A szörnyű, az elképzelhetetlen megtörtént. Itt már lecsengettek.

Most még csak egy eshetőségem van: talán még nem jött be Frőhlich.

Az üres folyosókon lábujjhegyen lopózom az Osztály ajtaja elé. Fülemet óvatosan tapasztom a kulcslyukra. A lemondás keserű vonása görbiti le ajkam. Odabentről egyhangu csönd beszél mindennél érthetőbben.

Hát ezen már nem lehet segiteni: talán még nem irtak be, lassan benyitok. Frőhlich egyetlen szót sem szól, csak valami kegyetlen elégtétel villan át rajta, míg szerényen és udvariasan bevánszorgok a padomba. Az osztályon az elszörnyedés halk moraja fut keresztül. Frőhlich lassan előveszi az óráját és megnézi. Könyveimet belököm a fiókba. Büchner, aki mellettem ül, előrehajlik a tábla felé, az arcán a mennyiségtani tudományok iránt érzett mély és kielégithetetlen szomjúság lángol: csak én látom, hogy a szája kicsit balra húzódik, felém, és a fogai közül csak én hallom a sziszegést:

– Beirtak a hiányzók közé.

Jobbra húzom a szájam. Előre meredek, a matematikai tudományok összességével szemben táplált elfojthatatlan érdeklődés ül ki az arcomra. A fogaim közt sziszegem: