Eotvos Jozsef - A falu jegyzoje

— Nem tettette-e magát csak cigánynak, ugye? — kacagott föl Ákos, kit az érdemdús tisztviselő haragja mindinkább mulattatott — s most majd kitűnik az igazság. Te kivetkezteted barna bőréből a gonosztévőt, megmutatod, hogy a híres Viola, kitől az egész vidék retteg, nem más, mint Peti cigány, és...

— Nem fogom tűrni, hogy valaki által bolondnak tartassam — harsogá a felbőszölt főbíró, kinek mérgében még pipája is kialudt. — Kövesse meg magát akárki, de Nyúzó Pál nem arra való, hogy vele tréfát űzzenek, egyébiránt majd meglátjuk, ki nevet utoljára. Ki tudja — az oly igen becsületes vén cigány mikkel foglalatoskodik még téglavetésen kívül, s ha már egyszer a hóhér szerepet vivé, nem játszhatik-e éppoly jól más szerepet valamely akasztófa körül? — A vén gazember, úgy hiszem, lógva nem rosszul vehetné ki magát.

Mire a szolgabíró, elméssége fölött magát nevetésre kényszerítve, pipáját ismét meggyújtá, s káromkodva az ízetlen tréfák, a nem égő tapló, a nem eléggé sebesen siető pandúrok s a vén cigány fölött — várá a szerencsétlen rabot.

Szegény Peti, ki azalatt a törökdombhoz mindig közelebb jött, s már ötszáz lépésnyire hajlongani kezde, nem is gyanítá a förgeteget, mely közelítése alatt feje fölött öszvevonult, s melyet Ákos, tréfáinak következését gyanítva, most minden módon enyhíteni iparkodott; — de hasztalan. Nyúzó bosszúsága teljes dagályban emelkedett, neki kelle valaki, kin mérgét kiadhassa, s Peti az első szavaknál, melyekkel bírája által fogadtatott, látá, hogy rossz pillanatban került a tekintetes úr elébe.

— Hát végre hurokra kerültél, te drága madár — így harsoga, miután inquisitusának teremtését arra, hogy vele becsületesen szólhasson, eléggé keresztül mívelte — , no, ne félj, lakolni fogsz, vén gazember.

— Ugyan kérem a nagyságos teins főbíró urat — sóhajta fel a szerencsétlen, hegedűbe szorított brúgós rekedt torkának legnyájasabb hangjával — , én...

— Hallgass — dörge közbe a bíró — , én tudok mindent, s ne félj, majd eszedbe juttatom neked is, ha tagadni akarnád.

— Nagyságos, méltóságos uram, hisz én ártatlan, szegény, vén ember vagyok — sóhajta föl Peti — , én...

— Ne ugass — lármáza Nyúzó — , vagy úgy pofon nyallak, hogy még föltámadáskor is emlékezni fogsz reám. Lássa csak az ember — az alávaló még tagadni mer.

— Hisz én nem tagadok semmit, édes nagyságos uram, semmit sem — tevé sírva hozzá — , csak...

— Jobb is, ha nem tagadsz; úgyis téged nemigen kérdezünk — szakítá félbe az öreget Nyúzó — , a tisztviselők mindent tudnak, s most — szóla a pandúrok egyikéhez fordulva — , beszélje el kend, János, miért hozták előmbe e vén gonosztevőt?

— Hát csak úgy, teins uram — viszonzá a megszólított — , mert azt parancsolták, hogy minden gyanús embert fogjunk el.

— S azért — szóla közbe Ákos, ki az egész jelenet alatt látszólag felgerjedve többé nem mérsékelheté haragját — a vén brúgóst fogtak el, kendtek valóban aranypénzt érdemelnének.

— Az majd később válik meg — mondá Nyúzó, mérges tekintetet vetve a közbeszólóra — , szóljon kend bátran tovább — folytatá — pandúrjaihoz fordulva — , hát mit tett ez a vén gonosztevő?

— Hát — folytatá a pandúr, ki Ákos szavain, amint látszott, kissé meghökkent, s főbírája szokatlan nyájassága által ismét nekibátorodott — , az egész dolog csak úgy volt. Már délután valami három óra felé lehetett, ugye, Pista — szóla pajtásához fordulva, ki helybenhagyólag inte fejével — , midőn a Gyilkos-csárdából, hol kissé megpihentünk s falatoztunk, a sz.-vilmosi erdő felé ballagtunk. Napkeltétől már délig lovagoltunk, s félni kezdtünk, hogy a teins úr parancsolatának: miszerint mindenesetre hozzunk valakit, nem fogunk eleget tehetni; midőn Pista — kinek jobb szeme van — a sz.-vilmosi erdőnél egy lovast lát s mellette egy embert, ki vele beszélget. “Hátha ez Viola volna” — szólt Pista, ki épp pipára gyújtott. “Ejnye, ha ez Viola volna!” — szólék én — s oda nézve csakugyan meglátom...

— Violát? — kérdé Nyúzó oly hangon, melyből ki őt úgy ismeré, mint pandúrja, könnyen észreveheté, mily felelet kívántatik.

— Őt, teins uram — viszonzá a kérdett — , mernék fogadni, hogy ő volt.

— Kend rosszabb szemeivel — szóla közbe Ákos — valóban csudálatos! Hát még Pista miket láthat, ha kend is fél mérföldnyire ismeri meg az embert.

— Majd megválik — szóla bosszúsan Nyúzó. — Ha rablók s útonállók ily protekciót találnak, az ördög tudja fenntartani a rendet. Szóljon kend tovább, mi történt azután, nem látták-e közelebbről a gonosztevőt?

— Dehogy láttuk, teins uram — viszonzá amaz — , alig indítottuk meg lovainkat — szegény párák oly fáradtak voltak, hogy alig bírhattuk farkasügetésre is — s a zsivány elillant, s mikorra odaértünk, csak e vén cigányt találtuk, ki Sz.-Vilmos felé sietett.

— No és — szóla türelmetlenül a főbíró, ki mint látszék, reményében megcsalatott.

— Természetesen mindjárt hegedűbe szorítva idehozták — vága közbe Ákos — , hisz ki tudja, mily szörnyűségeket vihetett volna véghez, ha egész Sz.-Vilmosig eresztik! Ha a rablók űzésére mindig ily okos embereket küldenek ki, maholnap vége lesz az útonállásnak, mert becsületes ember nem mer kimenni házából.

Az öreg cigány, ki azalatt hallgatva sötét villogó szemeit körüljártatá, észrevevé, hogy pártolókra akadt. Bátrabban álla vizsgálója előtt, s csak azért rimánkodott, hogy hegedűjétől, mely kezét már egészen feltörte, megszabadítsák.

— Majd bizony — kiálta a főbíró — , kend megszokta a brúgót, s e kis hegedű igen jól illik kezére. — S itt Nyúzó s esküdtje az elmésség fölött nagyot kacagtak. Miután azonban Vándory — ki az egész jelenet alatt látszólag meghatva, érzelmeinek többé nem parancsolhatott, a főbírót kéré, s Kálmán és Ákos kérelmét pártolák — s Tengelyi embertelenségről kezde beszélni: Nyúzó főképp azért, mert e kérelmekre, melyek a cselédek jelenléte miatt diákul intéztettek hozzá, nem tudott felelni: megparancsolá, hogy a hegedű vétessék le, s csak patibulandus s fautores criminum-ról mormogva valamit fogai között — tovább folytatá benevolumát.

— És azután, mikor a cigányt elértétek, mi történt? — szóla Nyúzó a pandúrokhoz fordulva, kik bámulva főbírájok szokatlan kegyességén, éppen a hegedű leszedésével bajlódtak — , elfogása után mit vettetek észre? Nem találtatok semmit ez öreg akasztófáravalónál, mi őt különösen gyanússá tenné?

— Hát az csak úgy volt — viszonzá a pandúr, pederve bajszát s úrias méltósággal s nemes öntudatának érzetében egyet köpve — , mikor a cigányt utolértük — s ez pedig jó későn volt, mert az öreg more átkozottan szaladt — Pista megszólítja — a cigány szörnyen megijed...

— Megijed — szóla közbe Nyúzó — , szeretném tudni, miért?

Mire az esküdt fejét csóválva szokása szerint — egy “valóban gyanús”-sal felelt.

— Kérem alássan — ellenzé, fájó kezeit dörzsölve a cigány — , mikor csak úgy káromkodva rám fogják a pisztolyt, nem is gondolhattam mást, mint hogy haramiák.

— Hallgass, átkozott barna kutya — kiálta a szolgabíró — , mert úgy megrakatlak, hogy fél esztendeig ki nem hevered; beszélj tovább, Jancsi.

— Azután — folytatá ez — Pista kérdezi: merre ment Viola? s ő azt mondja, hogy nem látta.