Eotvos Jozsef - A falu jegyzoje

Vándory végre letéve virágait, félbeszakasztá a hallgatást, melyben a barátok majdnem fél óra óta ültek egymás mellett.

— Hol járnak gondolatid, barátom?

— Tudom is én — viszonzá Tengelyi, barátjára fordítva szemeit; — oskolaéveim — Heidelberg — jurátus-korom körül. Emlékezel-e még Heidelbergre, barátom? Jó ideje, hogy nem láttuk, közel harminc éve, hogy az egyetemet elhagytam, de valahányszor e dombra feljövök s a tokaji hegy csúcsát látom, a kedves város tűnik fel emlékemben: a zöld hegyek s szőlők, a nagyszerű rom, mely a város fölött emelkedik; s ha ezt vidékünk véghetlen unalmasságával összehasonlítom, sírhatnám a sors óriási igazságtalansága felett, mely emberi lényeknek ily sivatagot adhata lakhelyül.

— Ismét kedves vidékünket ócsárlod — szólt Vándory mosolyogva megfogván barátja kezét — , e mező nem zöldell-e szépen itt, mint bárhol a világon? A folyó, mely ingó füvek közt kígyózva tovább halad, ott az erdő sötétje, s távolban tornyok s a tokaji hegy; nem szép-e mindez? ha már az égre föltekinteni nem akarsz s megfeledkezel, hogy tiszta kékje s az alkonyodó nap sugárai mindenütt egyenlő szépek. Az igazságtalan te vagy, barátom, ki végzeted adományait megismerni s éldelni nem akarod.

— Optimisták legnagyobbika! — szóla közbe nevetve Tengelyi — nem elég-e, hogy nincsen ember, kinek jó tulajdonait elszámolni ne tudnád: — ha még Tiszarét vidékére is kiterjeszted oltalmadat, valóban azt kezdem hinni, hogy isten maga egész mindenhatóságával nem bírna semmit teremteni, miben te valami igen jót ne találnál.

— S rosszabb vagy szerencsétlenebb vagyok-e, mert isten bölcs határozataiban megnyugszom — szóla mosolyogva Vándory — , s mert e síkon s az emberek közt, kikkel napjaimat töltöm, a lehetőségig sok jót keresek? A vidék, mely nagyszerűsége által bámulatra ragad, ha részleteiben nézed, többnyire szegény; s így jársz az úgynevezett nagyobb emberek közelebbi ismeretségével is. A sík, melynek unalmas egyenlősége felett szemeid elfáradnak, közelebbről nézve annyi termékenységet, annyi egyes szépségeket mutat, hogy szinte elfelejted, mennyire szegénynek látszott az egész. A magas csillagoktól a föld legmélyebb gyomráig, hol rejtett erekben ágazik el az arany, nincs semmi, min az ember gyönyört ne találhatna magának; miért ne keresnők hát e számunkra rejtett kincseket? Miért ne választanánk oly álláspontot, honnan szemeinknek a legszebb kilátás nyílik?

— Azaz, ha ezt tenni bírjuk.

— Bírjuk — viszonzá nyájasan megszorítva barátja kezét Vándory — , hidd el, bírjuk, született optimisták vagyunk valamennyien, te, mint én, vagy akárki más. Isten boldogságra teremté lényeit, s valamint a szent könyvek szerint a pokol és mennyország a paradicsomból népesíttetett, úgy minden szenvedés s öröm nem természetünk, de önakaratunk műve.

— És tapasztalásaink? — szóla közbe Tengelyi.

— Csak azt bizonyítják, mit velök bizonyítni akarunk — viszonzá Vándory. — Ki a jelennek jó oldalát föl tudja találni, múltjában is elég olyasra fog akadni, mi őt vidám életnézetében megerősíti. Annak, ki vidám arccal néz az élet folyójára, sima tükörén vidám arc mosolyg elébe, s a föld minden helyén öröm hangzik vissza bérceiből, ha örömhangokat küldél feléjök.

— Látom, nem bírok veled — szóla nevetve Tengelyi — , reménylem, ha majdan Macskaházyt szentnek nevezik, te lépsz föl, mint az angyalok prókátora, s be fogod bizonyítani, hogy soha ember több erénynek oka nem volt, mint ő, miután mindenki, aki őt meg nem verte, a legnagyobb győzelmet vívá ki önmaga felett; s maga a nyúl, melyet az úrfiak ott űzőbe vettek — szóla, ujjával nyugot felé mutatva, hol a távolban több lovas vágtatva közelgett agaraival — , ha téged kérdez, azt fogja nyerni válaszul, hogy nyúlnak szebb halála nem is lehet, mint halálra űzettetni. — Hisz ha vasárnapokon híveidet boldogságukra emlékezteted, s mindarra, miért a gondviselésnek köszönettel tartoznak — tevé keserűen mosolygva hozzá — , nem sokkal könnyebb feladatod.

— Ez durva, emberhez illetlen mulatság — szóla Vándory, egész figyelmét az agarászatra fordítva, mely éppen a törökdombnak vevé irányát. — Meg nem foghatom, mívelt ember miként gyönyörködhetik benne?

— Nemde, s mégis akaratlanul magára vonja figyelmedet? — szóla Tengelyi — s érdekkel nézed az egyenetlen harcot?

Olvasóim között kevesen lesznek, kik az agarászat öröméit legalább ifjúságukban ne élvezték volna. — Férfiaknál az első elfogott nyúl éppoly eltörölhetetlen emléket hagy maga után, mint első szerelmök; sőt vannak, kik talán alig mondhatnák, melyik kellemetesebb az emlékek közt. A gyöngéd nők pedig, kik e falusi történetet figyelmökre méltatják, bizonyára annyiszor hallották, sokkal kedvesebb ajkakról az agarászat örömeinek részletes leírását, hogy én ezúttal Szellő és Cigány hőstetteit, s mennyiszer fordult meg a nyúl s miként szaladt végre ellenkező irányban, s miként fogatott el ez alkalommal éppen a legutósó s legrosszabb agár által — bátran elhallgathatom.

A nyúl végre el vala fogva, az agarászó társaság leszállva lovairól, a lihegve körös-körül fekvő kutyákat cirógatá, s Tengelyi vágyteli tekintetet vetve a csoportozatra, fölsóhajtott:

— Hej, barátom, be boldogok ezek!

— Ami engem illet — ismétlé Vándory — , én nem foghatom meg, mívelt ember hogy találhat örömet ily durva időtöltésben?

— Elhiszem, barátom — szólá Tengelyi mosolyogva — , ritkán értjük más emberek bánatát s még ritkábban örömeiket; de mindent összevéve — mivel esztelenebb ez más örömeinknél, melyeket képzelt erőnk érzetében találunk. Aki a célt, melyet magának kitűzött, szemmel tartva, magát hozzá minden percben közelíteni érzi, s azt végre elérheti — az boldog; egy nyúl elfogása vagy egy világ meghódítása legyen az, mit magának kitűzött, az érzet egy marad. — Csak a néző— , s nem a cselekvőre nézve létezik különbség.

— És a kegyetlenség — szóla Vándory — , nem jut-e eszedbe e szegény állat szenvedése, a tusának egyenlőtlensége, annyi kutya s lovas egy gyáva nyúl után! szinte undorító.

— A vita egyenlőtlensége — sóhajta Tengelyi — igaz, de a nagy küszködő világon ugyan hol találsz egyenlő harcokat? Az ángol gyáros s napszámosa; az amerikai gazda s rabszolgája; a gazdag s a szegény közt e világ minden részeiben egyenlőbb harc foly-e, mint milyet most látál? S ha azokat, mik a mindennapi életben körülted történnek, figyelemmel tekinted, nem jut-e eszedbe, hogy ama római császár, ki mulatságára fegyvertelen szolgákat ölt meg cirkuszában — bármennyi undorodással említjük nevét — , több követőkre talált, mint bármily más példa, mely a történet évkönyveiben számunkra fenntartatott. Oh, hidd el, barátom, az úri mulatságok legkegyetlenebbike nem az agarászat, vannak olyanok, melyeknél az üldözött nem élt üldözője vetésein, mint e nyúl, s nem futhatott a kegyetlenség előtt.

Vándory csak nehéz sóhajjal felelt e kemény szavakra, s ha optimista létére talán belsőképp azt gondolá is, hogy Tengelyinek igaza nincsen — hallgatott.

A vadászatnak vége levén, Réty Ákos, ki barátainkat messzünnen meglátta, vadásztársaival hozzájuk a törökdombra jött, s jó estvét kívánva beszélgetéseiknek véget vetett.

Ha nyájas olvasónőim a társaságot, mely az öreg lelkész s jegyző körül öszvegyűlt, szemről szemre láthatnák, nem kétlem, Réty Ákos s Kislaky Kálmán vonnák magukra figyelmöket. Szebb fiatalembereket, mint Taksony megyében mondani szokták, hatod vármegyében sem láthatni, s főképp a vadászat után, midőn az ifjak arcai lángolnak, sötét hajfürteik, miután kis kerék kalapjukat levevék, rendetlenségökben még szebben körítik homlokaikat, s a kék agarászó mentében sugár termetök jobban kitűnik — mely női szem nem pihenne ez ifjú bará-tokon örömmel? Képeiken éppannyi szép dolgokat olvashatni, mint Tengelyi vagy Vándory redős vonásai közt, csakhogy mindez az ifjú sima arcokon szebb betűkkel áll feljegyezve s a szemeknek becsületes tekintete melegebb. — Én magyar író létemre — ismerem állásomat, s tudva, miként e hazában a szolgabíróval tulajdon járásában senki sem versenyezhet, mindenekelőtt erre s esküdtjére, kik Rétyt a vadászatban s most a törökdombhoz követték, fordítom figyelmemet.