Eotvos Jozsef - A falu jegyzoje

— Mikor mi pedig láttuk, hogy vele beszélt — szóla közbe Pista, ki észrevéve főbírájának helybenhagyását, részesülni akart a becsületben, mely belőle pajtására háramlott — , “ez nem igaz, Péter cigány — mondtam én — , kend itt beszélt vele szemünk láttára, s ha nem vallja meg, mindjárt más nótán táncoltatjuk”. A cigány még mindig tagadta. “Hát ki lett volna azon lovas ember, kivel kend előbb beszélt?”

— No, s mit mondott erre a cigány? — kérdé az esküdt, mély belátású kifejezésre kényszerítve arcát.

— Hát csak azt felelte: hogy nem ismeri — felelt János — , s mikor erre fölpattantam — mert hisz amint a teins úr is tudja, Peti minden embert ismer — , szaladni kezdett.

— Oh, édes nagyságos teins uram — rimánkodék a cigány — , hogyne szaladtam volna, mikor agyba-főbe kezdenek verni, s a hegedűt is rám akarják tenni.

— Becsületes ember — szólt közbe az esküdt — nem fél a hegedűtől.

— Azt gondolám én is — viszonzá János — , mihelyt tehát tudtuk, hogy gonosztevővel van dolgunk, mindjárt utána mint a forgószél — s fejére a hegedűt s ide a teins úr eleibe — itt majd kisül az igazság.

— Kendtek becsületesen viselték magokat — szóla Nyúzó — , most vezessék előbb hozzám ez öreg rókát s maradjanak ott; szükségem lesz kendtekre, majd holnap talán a megyeházhoz küldjük e drága virágot.

— De kérem — rimánkodék Peti — , mikor én ártatlan vagyok, oly ártatlan, mint a ma született gyermek.

— Tudjuk, tudjuk — viszonzá a főbíró, szavának legkeserűbb hangján — , te nem is ismered Violát; nem is te patkoltad meg minap a lator paripáját, ugye?

— Hisz az igaz, hogy ismerem — sóhajta a cigány — , de mit tehetek én róla, hogy húsz esztendeig egy helyen laktam vele. Hisz mielőtt először a vármegye kezére került, oly becsületes ember volt, hogy bírónak választhatták volna. — Az igaz, hogy lovát egyszer megpatkoltam, de ily öreg ember mit tegyen, ha csákány— s pisztolyos zsiványok jőnek hozzá, s patkoltatni akarnak — szörnyű halált haltam volna, ha nem teszem.

— Hát becsületes kovácsokhoz mért nem járnak a zsiványok? — kérdé a szolgabíró, esküdtjére nézve, ki mosolygó helybenhagyással integete fejével.

— Én csak azt gondolom — viszonzá Peti nyugodtan — , hogy zsiványok azért járnak inkább hozzám, mint más kovácshoz, mert én a falun kívül lakom.

— És miért lakik kend (a címeket, melyeket az érdemes tisztviselő ide ragasztott, ortográfikus nehézségek miatt elhagyjuk) a falun kívül?

— Mert a teins vicispán úr, mióta egyszer Barna Jancsi viskójában tűz támadt, nem tűri, hogy mi, cigányok benn a faluban lakjunk — felelt a cigány alázatosan — , elég baj ily öreg embernek!

Nyúzó, kinek az írás szavai szerint: “egy eltévedt bárány, kit az igaz útra — azaz a megye házához vezethetett, kilencvenkilenc olyannál, mely soha a jó ösvényről el nem tért” — kedvesebb volt, minden feleletben, mely valamely vizsgálat alatt álló személy által adatott, a bírói méltóság megsértését látta: s nem képzelhetik olvasóim a hatást, melyet szegény Peti egyszerű válaszai az érdemdús tisztviselőre tevének. Minden embernek megvan hiúsága, melynek megsértését más lényegesebb károknál nehezebben tűri; maga a jobb ember is neheztel, ha ítéletében csalódott, s embertársai hibáit könnyebben bocsátja meg néha, mint azt, hogy őket jobbaknak találta, mint gondolá; — mi csoda tehát, ha Nyúzó Pál — kit önismeret (mely bármint tagadjuk is, emberismeretünknek alapja) pesszimistává tett — , senkit, kit egyszer gonosztevőnek tartott, ártatlannak ismerni többé nem akart, s főképp ez esetben felbosszantva Ákos tréfái által, mindent elkövetett, hogy az öreg cigány bűntettei napvilágra jőjenek.

— Jól van, jól — szóla elfojtva, amennyire bírá mérgét — ; majd meglátjuk, ily hetykén viseled-e magadat nálam is; holnapig híres cimborád meglesz, s majd szembeállításkor meglátszik; vezessék őt kentek hozzám; s hogy el ne szökjék, mert...

A cigány rimánkodott, s már a pandúrok igazítani kezdték a hegedűt, midőn Ákos megkönyö-rülve könnyein, kezességet ajánlt a főbírónak, s kéré, bocsássa szabadon. Nyúzó örvendve, hogy tréfáit kérése megtagadásával megbosszulhatja, tagadólag rázta fejét.

— Tudod — szóla a lehetségig nyájasan — , örvendek, ha kedvedet tölthetem, de most az egyszer megbocsátasz; lehetetlen! Holnap reggelig Viola kezeink közt lesz, s meglátjátok, e cigány cinkosaihoz tartozik.

— Ha Petit addig tartod magadnál — szóla Kislaky nevetve — , míg Violát elfogod, örökös kenyérre fogadtad.

— Majd meglátjuk — viszonzá a főbíró gúnyosan — , én csak azt mondom, hogy Viola még ma kezeim között lesz, s ha nem, nevessetek szemembe. Bizonyos hírből tudom, hogy estve s pedig magánosan a Tiszaréti csárdához jő. Mihelyt elsötétedik, a csapláros cselédei s mind, kik épp a csárdában lesznek s hírt vihetnének, öszvekötözve a pincébe záratnak, s helyökbe parasztos ruhában a komisszárius s pandúrjaim várják a vendéget. A többi magában értetődik.

— Igen, ha eljő — szóla közbe Ákos — , de...

— Ez egyszer el fog jőni — viszonzá tisztviselői méltósággal az előbbi. — Nyúzó Pálnak vannak kémei, kikben bízhatik. Most — szóla a pandúrokhoz fordulva — induljatok.

Ki e rövid beszélgetés alatt figyelmét az öreg Petire fordítá, észreveheté kérdésen kívül a hirtelen változásokat, melyeken barna arca átment. A legnagyobb érdektől, midőn Viola elfogatása először említtetett, egész a kétségbeesésig, midőn a készületeket hallá, tíz érzelem vala kimondva keleti vonásain, de szerencséjére csak Tengelyi vevé észre megindulását, s mikor Nyúzó figyelmét ismét reá fordítá, az öreg könyörgő helyzetben álla ott a pandúrok között, kik főbírájuk parancsára lökdösve indulásra inték foglyukat.

— Kérem alássan, nagyságos úrfi — szóla ez Ákoshoz fordulva — , ha már éppen mennem kell, s ártatlan, öreg ember létemre tömlöcbe hurcolnak, mondja meg a nagyságos úrfi édesatyjának, hogy az öreg Petit elfogták, s hogy nem én vagyok oka, ha a leveleket át nem adtam.

— Mily leveleket? — kérdé Ákos.

— Hát azokat, melyeket a teins vicispán úr reám bízott — szóla a cigány, egypár ruharongyokba takart levelet vonva ki mellényéből, melyet Ákosnak átadott. — Mindig én vagyok a nagyságos úr expresszusa, s most se késtem volna el, mert a nagyságos asszony is jó borravalót ígért, ha a leveleket még napvilágon Sz.-Vilmosra viszem, mert mondta, hogy igen fontos dolog; — s ha ezek... — a substantivumot Peti csak gondolá — ott az erdőben el nem fognak...

Soha iromány nagyobb változást nem tett még ember sorsában, mint mely e levelek átadása után szegény Petire nézve történt. S midőn Ákos az egyik nyitott ívet átfutva Nyúzónak adá s ez rajta végignézett, nem képzelheti senki a zavarodást s bosszút, mely arcain mutatkozott.

— Meg kell vallani, ezt ügyesen intézted el — szóla Ákos, valamivel halkabban a főbíróhoz. — Ha a tisztújításnál kimaradsz, legalább azzal vigasztalhatod magad, hogy az ellenfélt győzelmében segítéd, mert hogyha a sz.-vilmosi háromszáz voks ellenetök szavaz, valamennyien kimaradtok, arról még kétség sincs — ez pedig alkalmasint úgy lesz.

— Dehogy lesz — mormogá Nyúzó fogai közt, míg esküdtje a kimaradást hallván említettetni, fejét csóválva nagyokat sóhajtott — , dehogy lesz, hisz a sz.-vilmosiak...