Arany László - Eredeti népmesék

– No feleség mégis van kifogásod ellene?

– Van bizony, neked is volna, ha olyan tökkelütött nem volnál, ha tovább látnál az orrodnál, ha utána néznél, hogy az a kölyök maga csinálja-e azt, vagy az a gyönyörűséges mákvirág Anyicska?

De biz a királytól beszélhetett a felesége akármit, rá se hallgatott; hanem mikor Ráadó bevitte a kóstolónak való bort, megint úgy megdicsérte, hogy Ráadó maga is megsokallta. Ezt a dicsérést már aztán nem tudta a királyné végig hallgatni, szaladt ki a szobából, mint ki az eszét keresi, ment egyenesen a két nagyobb lyányához tanácskozni, hogy hogy – mint kellene elveszteni Ráadót. Ott aztán a három szép madár ki sütötte-főzte hogy mit csináljanak? Ment a királyné megint vissza az urához.

– No te vén szamár, azt tegye meg az a kölyök, a mit én mondok neki! Az ugyan semmi se, de nem segíthet benne neki az a drága lyányod. Annyi az egész, hogy holnap reggel én kivezettetek három paripát az udvarba, azt nyergelje meg ha tudja, és kerülje meg mindegyiken a királyi várat. Ha megteszi jó, ha nem tudja megtenni, fel is út – alá is út, itt olyan mihaszna emberrel nem etetjük hiába a kenyeret.

Magához hivatta a király harmadszor is Ráadót:

– No fiam Ráadó, még egy próbát kell megtenned az anyád kedvéért, ha azt szerencsésen végbeviszed, többet nem teszlek próbára, mert akkor tudom, hogy egészen kitanultad a mesterségünket. Ez a mostani dolog abból áll hogy holnap reggel vezettet ki a feleségem a palota udvarába három tüzes paripát, azt neked a magad tulajdon kezeddel meg kell nyergelned mind a hármat, azután minden segítség nélkül – saját emberségedből rájok ülni, meg kerülni egymásután mindegyiken a királyi várat. Ráadó elnevette rá magát: „Ha csak ez a baj, ezt ugyan megteszem, nyergeltem én már meg olyan lovat is, amit akkor fogtak be a szilaj ménesből!“ Ment aztán ki nagy fütyörészve az udvarra, még be se’ akart menni Anyicskához, hanem aztán mégis csak befordult.

– No hát most mit parancsolt az apám?

– Szót se’ érdemel, mindössze csak három lovat kell meglovagolnom, ennek ugyan kár olyan nagy feneket keríteni,

– Hej szívem Ráadó te ezt fel sem veszed, pedig ez lesz a legnehezebb, ebben én se’ tudok segíteni. Tudod-e hogy az a három ló a két néném és én? egyik tüzesebb mint a másik, ha ezer lelked volna se tudnád őket megnyergelni, még csak közel se menni hozzájok, mert orrukon szájukon fújják a lángot. Egyetlen egy módja volna csak, a mivel birni lehetne velök: ha az apám sarkantyúját felköthetnéd, avval körülkarczolnád körülöttük a földet, már akkor nem tudnának semmit tenni, megállana mindegyik mint a bárány; csakhogy azt a sarkantyút éjjel-nappal a keblében hordja az apám, nem lehet sehogy megszerezni.

Ugy elment erre a beszédre a Ráadó kedve, mintha nyakon öntötték volna. El se tudta gondolni, hogy mit csinál majd? Hanem Anyicska mégis vigasztalta:

– No majd megpróbálom elcsenni tőle az éjjel ha alszik, ha aztán az meglesz, gyerekjáték a többi.

Kibandukolt Ráadó a maga szobájába, leült nagy búsan egy székre, ott szomorkodott, ha nem szégyelte volna, tán sirt volna is. Hát egyszer amint ott búsong – szomorkodik, mint a kárvallott czigány, jön ám be hozzá Annyicska hozza a sarkantyút:

No lelkem Ráadó, megsegitett az isten, eltudtam lopni, most már csak arra tanitlak meg, hogy kell vele bánni, aztán minden jól lesz. Hát mikor majd kivezetik a három lovat, – a két néném, meg engem, – az egyik mennykőt lehell orrán-száján, a másik tüzes villámot szór, a harmadiknak egész teste lángot hány, de te avval ne gondolj, menj közel hozzájok, a melyiket meg akarod nyergelni, karczold körül a sarkantyúval, úgy megáll mint a fal, tedd rá a nyerget, lovagold körül a várat rajta; azután a másik kettővel is csak úgy tégy.

Másnap reggel a király kihirdettette az országban hogy az ő palotájában mi történik, tele is gyűlt az udvar úgy emberrel, hogy nem esett volna le egy alma közibök, csak annyi hely maradt üresen, hogy Ráadó a lovakkal szabadon mozoghasson. Mikor a kitűzött idő eljött, kivezették a három lovat. Az első – a legöregebb király kisasszony – mennykövet fútt orrán-száján, kapálódzott, ágaskodott, rúgott, vágott, de Ráadó szép csendesen körül kanyarította a sarkantyuval, hát – uramfia! úgy láttam mint most – megállott az a tüzes ló úgy, mintha leszegezték volna, egy mozdulat nem sok, de annyit se tett, Ráadó könnyű szerrel megnyergelte, ráült, avval hajrá! „Majd kitöltöm most rajtad a mérgem a mért vesztemre törtél“ – elkezdte sarkantyúzni, hogy a vér csorgott az oldalából mire vissza kerültek. Mikor leszállott róla, a karikásával még egy nagyot végig cserdített rajta, avval bekergette az istállóba. Azután a második lóra – a második király kisasszonyra – került a sor. Ez is szórta eleinte a tüzes villámot, de mikor ezt is körül kanyaritotta a sarkantyúval, ez is megállott mint a peczek, ezt is megnyergelte, azután megnyargalta úgy, hogy az izzadtság dőlt róla mikor visszakerültek, bekergette ezt is az istállóba. Már csak a harmadik ló – a gyönyörű szép Anyicska – volt hátra. Ez meg a legtüzesebb volt, hiába! az anyja a vén gonosz királyné csinálta ki a dolgot, nem tehetett ellene; az egész teste tüzes lángot hányt, ha kapált a lábával, megnyilt a föld körülötte, de Ráadó evvel nem gondolt, körül kanyaritotta ezt is a sarkantyúval, ez is megállt egy álló helyében mozdulatlanul. Ráadó rátette a nyerget, rá ült, szép lépést megkerülte rajta a várat; mikor visszaértek, megtörülgette a selyem kendőjével, bevezette szépen az istállóba, leszedte róla a szerszámot, úgy hagyta ott.

A vén királynét majd megütötte a guta mérgében, tépte a haját, vagdalta magát a földhöz, azt gondolta volt a vén gonosz, hogy bizonyosan ott vesz Ráadó, hát bizony még a kinozta meg az ő kedves lyányait, hogy megfeküdte mindegyik vagy két hétig. Megesküdött ott mindjárt hogy akárhogy mint, de elveszíti a két gyermeket, addig meg nem nyugszik, mig a legkínosabb halálra nem juttatja mind a kettőt. De egy darabig – hiába volt az eskü – nem tehetett semmit, mert a király nagyon vigyázott a gyermekekre, nem engedett rajtok semmi igazságtalanságot elkövetni.

Hanem egyszer levelet kapott a király egy másik országából – mert nem csak egy országa volt – hogy menjen csak hamar, ott az ellenség, pusztitja az országot tűzzel-vassal, kergesse el onnan. Búsult a király, hogy hagyja ott azt a két ártatlan bárányt a farkas körme közt, hogy bizza a gyermekeket arra a gonosz asszonyra. Mig készült a háborúba, mindig azon kérte a feleségét, hogy csak addig ne bántsa őket, mig oda lesz, igérte is az asszony szájjal, hej pedig de mást forgatott az eszében. „Menj el csak, majd tudom én mit csinálok, rég lesem már, hogy elvigyen az ördög valamerre.“

Elbúcsúzott a király egész háza népétől, elindult a tenger sok katonával az ellenség elébe.

Alig tette be maga után az ajtót, mindjárt azon kezdte el törni a felesége az eszét, hogy mi a legkegyetlenebb – legkinosabb halál a világon, hogy avval végezze ki a gyermekeket. Gondolt is ki egyet: nagy üstökben olajat forraltatott, hogy majd mikor legjobban zubog, kiönteti egy nagy kádba, abba aztán belevetteti a két gyermeket. Már előre örült neki a vén guzsajra való: „Milyen szép lesz majd nézni, mikor összezsugorodnak a jó meleg fürdőben, mint a tepertő, tudom nem lesz többet kedvök ihogni-vihogni egymással.“

El is készittetett már mindent, a nagy kádat kivitette az udvarra, az olajat is tüzhöz tetette, csak a volt hátra hogy felforrjon.