Arany László - Eredeti népmesék

Egyszer, mikor mindenki a legjobban vígadt, jött egy lóhátas ember, nagy pecsétes levelet adott a király kezébe, a mit a tündér király irt, az volt pedig az eleje-veleje, hogy küldje Ráadót minél elébb, mert szükség van rá.

Elkészítették a szegény királyfit a hosszu útra, egy inast adtak mellé, – mert csak annyinak volt szabad vele menni, annyit engedett meg a tündér király – avval útnak eresztették. Az ország határáig elkisérték apja, anyja, az ország nagyjai, ott aztán elbucsúztak tőle, jó utat kivántak neki, avval visszamentek haza.

Ráadó pedig ment lassacskán az inassal járatlan járt utakon Tündérország felé. Napról napra jobban elgyengült a gyaloglásban, mikor már Tündérország határához értek, alig birta a lába. Amint beértek a határon, találtak egy nagy várost, abba bementek, egy nagy palota előtt leültek a kőpadra pihenni. Ott Ráadó a tenyerébe hajtotta a fejét, elgondolta hogy milyen szerencsétlen ő, hogy kell neki idegen országokban bújdosni, ezen annyira elbúsult, hogy kicsibe mult hogy sírva nem fakadt. Amint igy szomorkodik, egyszer mintha kiáltanák valahonnan: „Ráadó.“ Hallgatózik jobban, másodszor is kiáltják: „Ráadó lelkem gyere fel“; szét nézett, hát látja, hogy a palotából kiabál neki egy szép tündér asszony. Ő se mondatja harmadszor, bemegy a palotába, ott felmegy száz márvány grádicson nézeget szélyel de semmit se’ lát. Mikor a legfelső kontignáczióba felért, egy pompás szoba nyilt meg előtte; abba is bement, – királyfi volt, de még olyat soh’se látott, majd elvette a szeme fényét a nagy csillogás, már majd hogy vissza nem ment, akkor lépett ki egy másik ajtón a szép tündér menyecske, megfogta a Ráadó kezét, átvezette 11 szobán, a tizenkettedikben aztán leültette egy csupa tiszta színaranyból csinált karszékre:

– Jaj szívem Ráadó, de régen várunk már, de rég itt kellett volna már lenned, tudom elfáradtál a hosszú útban, jaj pedig még fele útján se vagy annak a városnak, ahol a tündérkirály lakik, nem is érsz oda tán esztendeig se, ha csak az én tanácsomra nem hallgatsz. Az én tanácsom pedig az hogy – látod-e amott azt a tavat?

– Látom.

– Nohát majd estére odajön a tündérkirály három szép eladó lyánya hattyú képében fürdeni, te menj a tópartra, bújj el, majd jön az első hattyu, leszáll, megrázkódik, leveti a hattyu ruhát, gyönyörű szép lyánynyá változik, megyen a vízbe, fördik; jön a másik is, leszáll, megrázkódik, még szebb lyánynyá változik, megyen a vízbe fördik; legutoljára jön a legszebb, a gyönyörűséges Anyicska, a kinek párját még emberi szem nem látott, leszáll, megrázkódik, megyen a vizbe, fürdik. Egy darabig ott fürödnek, azután megint – a hogy jöttek – egymásután kikelnek a vizből, felveszik a hattyú ruhát, elmennek. Mikor már a két öregebb elment, te lopd el az Anyicska hattyú ruháját, oda se is add neki, mig meg nem igéri, hogy elvisz a hátán az apja palotájáig. A többit aztán terád bizom. Most pedig gyere feküdj le, pihend ki magad, majd ha eljön az ideje, felköltelek én.

Ugy tett Ráadó, ahogy a szép tündérasszony mondta, lefeküdt a puha, szép selyem paplanos ágyba, kialudta magát. Mikor eljött az idő, hogy menni kellett a tóhoz, felköltötte a szép tündér asszony, még egyszer megmondta neki, hogy okosan viselje magát, avval elbúcsúzott tőle.

Ráadó legelőször is az inasát küldte vissza, mert csak magának lehetett elmenni, azután kiment a tópartra, elbútt egy bokor tövébe, várakozott. Nem soká kellett neki várni, jött az első hattyú, a legöregebb tündér királykisasszony, leszállt, megrázkódott, levetette a hattyú ruhát, ment a vizbe, fürdött, jött a második hattyú, a középső kisasszony is, leszállt, megrázkódott, levetette a hattyú ruhát, ment a vizbe, fördött. Legutoljára jött egy gyönyörű piczi kis hattyú, levetette a hattyúruhát, olyan szép lánynyá változott, hogy hej dehogy lehet még festeni is párját! Ráadó mindjárt halálig szerelmes lett bele, hirtelenében tán azt se tudta volna megmondani, hogy fiu-e vagy lyány, úgy elbámult. Anyicska is levetkőzött, ment a vizbe, fördött. Még egy darabig játszadoztak együtt, akkor a legöregebb kijött, felvette a hattyúruhát, elment, jött a második is, felvette a hattyúruhát, elment. Mikor már ezek elmentek, Ráadó szép csendesen ellopta az Anyicska ruháját, avval megint elbútt. Jön ki Anyicska a vizből, keresi a ruháját, nem találta sehol, elkezd sirni, jajgatni: hogy menjen ő most már haza, nincs a hattyúruha sehol! Erre előjött Ráadó:

– Ne sírj szivem, lelkem szép Anyicska, itt a ruhád nálam.

– Isten hozott szerelmem Ráadó, be jó hogy megjöttél, add ide hamar a ruhám, mert elkésem.

– Nem adom addig szép Anyicskám, mig nekem fel nem fogadod, hogy engem szeretsz, holtig hű maradsz hozzám, mert én az élő Istenre meg merek esküdni, hogy rajtad kivül soha mást nem szeretek; most pedig igérd meg hogy haza viszel az apád váráig, mert régóta jövök, el vagyok fáradva.

Mit volt mit tenni Anyicskának, rá kellett mindenre állani, még pedig hirtelen, mert az apja várába csak őrváltáskor lehetett beszökni, attól félt hát nagyon, hogy arról elkésik, künn marad, akkor pedig vége! Beleegyezett hát hirtelen mindenbe, mert ő is megszerette halálosan Ráadót, ott a tó partján gyürűt váltottak, megölelték, megcsókolták egymást, megesküdtek mind a ketten, hogy holtig hívek maradnak egymáshoz. Azután felöltötte Anyicska a hattyúruhát, a hátára vette Ráadót, repült vele, mint a sebes szél. Útközben megmondta Ráadónak, hogy úgy viselje magát otthon, hogy senki észre ne vegye, hogy szeretik egymást, mert akkor elvesztek mind a ketten.

Mikor már közel voltak a várhoz, letette Anyicska Ráadót, megtanította hogy a strázsák előtt úgy mutassa, mintha el volna fáradva, hogy ne is gyanítsanak semmit. Evvel Anyicska berepült a várba, a maga szobájába, Ráadó pedig oda ment a strázsákhoz, tettette magát, mintha már a lábát se húzná a nagy fáradtság miatt, hej pedig dehogy nem birta, egy szó nem sok, de annyi elég lett volna neki az Anyicska szájából, hogy két nap két éjjel mindig tánczoljon. Oda ment a strázsákhoz, kérdezte hogy otthon van-e a tündérek hires királya? A strázsák mindjárt megismerték.

– Jaj be jó hogy itt van kis gazdánk! be régen várjuk már! az öreg felséges király minden reggel azt kérdezi legelébb hogy még se jött-e meg? No de heveredjen le erre a lóczára, látjuk hogy el van fáradva, de hogy is ne, mikor olyan messze útról jön!

Végig feküdt Ráadó a szép kő padon, el is aludt szép csendesen. Mikor aztán a tündérkirály felkelt, megtudta hogy ott van, mindjárt hivatta magához; felköltötték Ráadót, hogy hivatja a király. Felkelt Ráadó, bement hozzá, a király mindjárt magához ölelte.

– Jaj kedves fiam be jó hogy megjöttél, be régen várok rád!

Akkor mindjárt összegyűjtette az ország fő fő embereit, herczegeket, grófokat, nagy süvegű tótokat, a királyi tanácsosokat, megmondta nekik, hogy Ráadót ezután ugy tiszteljék mint királyukat, mert ha ő meghal, arra hagyja az országot, vagy tán azt se várja, hogy meghaljon, hanem mihelyt egy kicsit meg jön az esze a fiunak, mindjárt átadja neki.

Meghallotta ezt a vén királyné: „No várj vén bolond – gondolja magában – csak menjenek el az urak, majd lesz neked ne mulass; a maga lyányait számba se veszi, mintha nem is volnának, arra a jött-ment sehonnaira akarja hagyni az országot, de majd megmutatom én hogy az én lyányaim elébb valók, hogy én vagyok az úr a háznál.“