Arany László - Eredeti népmesék

Elkezdi a czigányfiú:

– „Kan is dúr is“ hm! e bizsony diák só, no lám már tudok egy sót diákul.

Megint ment tovább, de mindég azt hajtotta magában hogy: „Kan is dúr is“, hogy el ne felejtse; egyszer meglátott egy inget, amint ki volt terítve kötélre száradni, a szél meg lógázta. Megint elkezdte magában:

– „Kan is dúr is, ing is lóg is“ hm! bizsony ezs is diák só, no lám már két sót tudok tudok diákul.

Megint ment tovább, meglátott egy rákot egy víz szélén mászkálni. Elkezdte megint mondani:

– „Kan is dúr is, ing is lóg is, rák is mász is“ – a bizs a, na már három sót tudok diákul.

Megint ment – mendegélt, meglátott egy bikát amint egy nádkerítésen törtetett keresztűl. Megint elkezdte mondani:

– „Kan is dúr is, ing is lóg is, rák is mász is, bika töri nád is“ na isten-utse tudok én már diákul, nem is megyek tovább egy lépést se, bolond is volnék ha mennék.

Evvel aztán visszafordult hazafelé, hanem az úton mindég azt a négy szót hajtotta hogy el ne felejtse. Mikor az apja kunyhójához ért, épen kint ült a sok rajkó, süttette a hasát a nappal; amint meglátták a bátyjokat, czigánykerekeztek elébe, körülfogták, egyik jobbról másik balról rángatta, hogy beszéljen már valamit, de ez nem szólt egyebet, csak azt a négy szót: „Kan is dúr is, ing is lóg is, rák is mász is, bika töri nád is.“ Elébe ment az öreg czigány is:

– Hát édes magzsatom ilyen hamar megtanultad a diák sót? his nagyon okos gyerek vagy te, mondtam én azst mindig, de szólj hát! Hanem biz abból nem tudott semmit kivenni, mindig csak azt hajtotta hogy: „Kan is dúr is, ing is lóg is, rák is mász is, bika töri nád is.“ Az anyja is beszélt volna vele, de annak se’ mondott mást; megijedt a czigány asszony.

– Na dade – mondta az uranak – beszélj vele ha tudsz, mondtam hogy igy less, elfelejtette a magyar sót, most már mit csináls vele?

A czigány is megijedt, hogy csakugyan elfelejtette a rajkó a magyar szót, elővette az ütött-kopott köpönyegjét, felment a faluházához. Épen együtt ült a kupaktanács, bement a czigány közibök.

– Jaj nagyságos birák uraimék – kezdte a szót – van nekem egy fiam, úgy besíl diákul mint a parancsolat, nem láttak olyat birák uraimék soha, magyarul se tud, elfelejtette a diák só mellett; most azsírt jöttem, hogy vegyék be kigyelmetek maguk közsé valamifélének.

– Hát hogy okosodott meg olyan hirtelen – kérdezte a biró – hisz még a mult héten is csak úgy járta a rókatánczot az árokparton, mint a többi rajkó.

– Jaj nagyságos biró uram, oda volt ám azs diák sót tanulni.

– No hát hozd fel, hadd lássuk mit tud?

Elvitte a czigány a rajkót a faluházához, az ott is csak azt kezdte rá: „Kan is, dúr is, ing is lóg is, rák is mász is, bika töri nád is.“

A birák csak elnevették magukat, megmagyarázták a czigánynak, hogy mit tesz az a négy szó, avval elkergették. Elszomorodott a czigány, mert ő azt gondolta, hogy legalább is viczispány lesz a rajkóból; hanem amint hazaértek, ki is öntötte rá a mérgét, úgy elverte hogy a kölyök egész nap bőgött bele. A czigány asszony meg még mérgesítette:

– Úgy kell dade, úgy kell, már most ló sincs, taliga sincs, a fiad is csak olyan szamár, mint volt, mondtam is én mindig hogy nem lesz ű kelmibűl prédikácziós halott.

Addig-addig mérgesítette az asszony az urát, mig utoljára elővett egy botot, úgy elverte, hogy még tán most is veri, ha félbe nem hagyta.

Egyszer, hol volt – hol nem volt, volt a világon egy király, a ki teljes életében mindig a háborúban, harczban lakott. Már kilencz esztendő óta a háza tájékán se’ volt, azt se’ tudta hogy mije van otthon. Elhatározta hát hogy már csak akárhogy – mint teszi szerét, de haza megy, feliratja mindenét az utolsó tűig, hogy legalább tudja, mit keresett kilencz esztendő óta.

Békét kötött hát az ellenséggel három hónapra, avval elindult hazafelé. Mikor hazaért, összegyűjtötte a sok herczeget, grófot, nagysüvegű tótot, a sok tanácsosokat, birákat, elmondta nekik, hogy most miért jött haza? hogy meg akarja tudni, mije van, „azért hát azt parancsolom, hogy az országomban mindent az utolsó fa szegig irjatok fel, de úgy hogy ki ne maradjon semmi az összeirásból.“

Szélylyelmentek az urak, teljesíteni a király parancsát; azalatt maga a király a feleségével mulatott otthon, a kit már kilencz esztendő óta nem látott; éjjel-nappal mindig vigadtak, még annak is jó kedve volt, akinek apját-anyját megölték.

De nemsokára vége szakadt a nagy mulatságnak, eltelt a három hónap – a király szabadságideje, menni kellett neki vissza a háborúba. Elbúcsúzott hát nagy sírások-rívások közt a feleségétől, összegyűjtötte a katonáit, elindult.

Ment aztán mendegélt, egyszer beértek egy erdőbe, abban is mentek már két nap, két éjjel. Harmadik éjszaka amint mennek a szép holdvilágnál, elibök áll egy ősz-öreg ember, térdig érő galamb-fehér szakállal, a kezében egy nagy lámpással:

– Hó megállj! ki vagy? hol voltál? hova mégy?

– Én vagyok ennek s ennek az országnak királya, otthon voltam a feleségemnél, felirattam minden vagyonomat, most már semmim sincs, hogy tudomásom ne volna róla, még az utolsó fa-kanál is mind fel van írva.

– Jól van hát, ha mindenedet felirattad, igérd meg nekem, hogy a mid nincs felírva, azt nekem adod.

– Jól van, megigérhetem, ha tetszik királyi parolámra is fogadhatom, de tudom hogy nem kapsz semmit, mert semmi se’ maradt ki az összeirásból.

Megörült az igéretnek az idegen, kicsibe mult hogy ősz-öreg ember létére el nem kezdett tánczolni.

– Tudd meg hát hogy én vagyok nagy Tündérországnak híres-hatalmas királya, a ki mindent tud, a mi a nagy világban történik. Mig otthon voltál, a feleséged méhében hagytál egy fiugyermeket, ez az, a miről se tudomásod nem volt, se nincs felírva, azért hát igéreted szerint ez az enyém, érte megyek tizenkét esztendő mulva, nagy szükségem lesz rá, mert nincs fiam, csak három lyányom.

Nagy búba-bánatba esett a király, neki se volt több fia, s ime ezt az egyet is oda kell adni idegen embernek, a ki se inge, se galléra, nem is látta soha, aztán csak úgy bolond módra igérte oda neki, fájt ez a királynak nagyon, de hiába, nem tehetett róla, királyi parolájára fogadta, oda kellett adni. Megírta a feleségének a nagy szerencsétlenséget, hogy ő a még létlen gyermeket másnak igérte, azért majd ha meglesz, kereszteljék Ráadónak, hadd jusson eszökbe – valahányszor a nevet kimondják – hogy az nem az övék, hogy másnak kell adni, idegen emberek közé, a hol tán soha se talál apja helyett apát, anyja helyett anyát, testvérje helyett testvért.

Rászállott a bánat a királynéra is, de hiába volt minden búslakodas, már arról nem lehetett tenni.

Meglett aztán a szép fiu gyermek, meg is keresztelték Ráadónak. Mikor ugy hat-hét esztendős lehetett, haza került a király is a háborúból; attól fogva mindig maga tanitotta mindenre: lovagolni, kardot forgatni, nyillal lőni, hadakozni. „Legalább ne mondja akihez kerül, hogy semmire se tanítottuk.“

Nevekedett aztán Raadó szépen. Már elmult tizenkét esztendős, még se jöttek érte, de elmult tizenhárom is, a tizennegyediknek is a derekán gázolt, még se volt semmi híre a tündér királynak. Már örült mindenki, hogy nem viszik el az ifju királyfit, a király nagy dinom-dánomokat adatott annak az örömére, hogy az övék marad a Ráadó.