Arany László - Eredeti népmesék

– Hát te imilyen-amolyan akasztófavirág, hogy mertél arra még csak gondolni is, hogy az én ezüsthúsu, aranyszőrű lovamat ellopd?

– Hogy ne mertem volna – felelt ennek is nagy hetykén a királyfi, – mikor széles ez világon, kis Magyarországon nincsen olyan betyár mint én.

– No ha olyan nagy betyár vagy, – van a szomszéd királynak egy olyan szép lánya, hogy szem nem látott még olyat, ha te azt nekem ellopod, neked adom az aranyszőrű lovat, a gyémánt szerszámot, meg még ráadásul tiz köböl arany abrakot.

Jól van; megigérte a királyfi hogy ellopja, avval kiment a város végére az inasához. Itt megint mit volt mit tenni? el kellett szakitani a negyedik szál szőrt is. Ott termett a róka:

– No mi a baj felséges királyfi.

– Hát csak e’ meg e’. Itt elbeszélte a királyfi hogy már meg királykisasszonyt kellene neki lopni.

– No királyfi – mondja a róka, – most öltözzék fel szakács ruhába, menjen el ahoz a királyhoz, szegődjék be szakácsnak. Délben majd felséged vigye be a levest, hanem az ajtóban ejtse el. Többet aztán nem mondok.

Eltünt a róka megint, a királyfi pedig az inasával ment a harmadik király országa felé. Mikor ahoz a városhoz értek, a hol a király lakott, felöltözött a királyfi szakácsruhába, az inasát a város végén hagyta, maga bement a királyi palotába. Épen kint sétálgatott a király az udvaron; oda ment hozzá a királyfi:

– Felséges király én szakács vagyok, azért jöttem hogy beszegődjem felségedhez, hahogy megfogadna.

– Jól van fiam én megfogadlak, épen szakácsra van most szükségem; jó hogy jöttél.

Beszegődött hát a királyfi szakácsnak, mindjárt is bement a konyhába; hanem a másik szakács egész délelőtt lármázott rá, mert minden ételt elrontott. Következett az ebéd ideje, a régi szakács sehogy se’ akarta megengedni a királyfinak hogy az ételt ő vigye be, de ez addig könyörgött neki, mig utoljára mégis ráállott. Amint hát vitte volna be a királyfi a levest, az ajtónál szánt-szándékkal megbotlott, elejtette a tálat hogy összetört. A királykisasszonynak már akkor megtetszett a szép legény, mikor belépett, mikor meg a tálat elejtette, mindjárt gondolta, hogy aligha igazi szakács ez, mert akkor nem lett volna ilyen ügyetlen, jobban vigyázott volna; amint pedig szedte össze a cserepet, meglátta a kisasszony az újján az aranygyűrűt, mindjárt gondolta, hogy nem lehet más, mint valami királyfi. Nem is hagyta abba a dolgot, hanem másnap nem ment be ebédelni az apjához, a maga szobájába teríttetett két emberre; azután behivatta az uj szakácsot, ott mindjárt maga mellé ültette, kérdezte tőle hogy hol vette azt a szép gyürűt? A királyfi elbeszélte hogy ő nem szakács, hanem egy gazdag király fia, meg mást is mindent, az egész élete folyását, mindjárt beleszerettek egymásba halálosan. A kisasszony is elbeszélte, hogy az ő kezét most egy igen-igen gazdag király kérte meg, de neki nincs kedve hozzá menni, mert már olyan öreg, hogy a hamut is mamunak mondja, hanem ez az apjának mind nem használ, erőlteti hogy menjen hozzá; „Most hát szívem szép szerelme, te az enyim, én a tied, nincs mást mit tenni, hanem az éjjel szökjünk meg, majd a te apád országában megesküdhetünk.“

Kapott a királyfi két kézzel a tanácson, mindjárt elhatározták, hogy még azon az éjszakán, majd ha mindenki lenyugszik a királyi udvarban, megszöknek, reggelre pedig, ha lehet, – túl teszik magukat a határon. Evvel a királyfi kiment a kisasszony szobájából, várta az éjfélt; csak akkor jutott eszébe, hogy neki ezt a kisasszonyt a szomszéd királynak kell vinni, hogy a lovat megkapja, mert ha azt meg nem kapja, az aranytollú madár se lesz az övé a nélkül pedig nem akart az apja szeme elébe menni. Búsult ezen szörnyű módon, már azt is gondolta, hogy érte se megy a kisasszonyért, de azután eszébe jutott hogy akárhogy lesz, akármint lesz, el kell neki lopni a kisasszonyt, jobb hát ha most elszökteti, azután majd tanácsot kérhet a rókától.

El is szöktette szerencsésen, kimentek a mezőre a királyfi inasához, ott, – mig az inas a lovakat nyergelte, – a királyfi félre ment, elszakította az ötödik szál szőrt is. Ott termett a róka:

– Mi a baj felséges királyfi?

– Hát bizon most az, hogy nem tudom a királykisasszonytól váljak-e meg, vagy madár nélkül menjek haza? – mert igy, meg igy áll a dolog.

– Soh’se’ búsuljon azon a királyfi, majd elintézem én azt, most majd együtt megyek felségeddel.

Mentek aztán együtt négyen: a királyfi, a szép királykisasszony, az inas meg a róka. Mikor ahoz a városhoz értek, ahova a kisasszonyt kellett volna vinni, a város végén a róka épen olyan szép kisasszonynyá változott mint az igazi, úgy hogy a királyfi is alig tudta megismerni őket, a róka-kisasszony mondta az igazinak, hogy csak menjenek az inassal, nekik most a királyfival egy kis dolguk van, hanem majd utánuk mennek. Ment aztán a kisasszony tovább, a királyfi pedig a róka kisasszonyt bevezette a királyi palotába. A király amint meglátta őket, nyakába borult örömében a királyfinak, össze-vissza csókolta. A királyfi aztán mondta neki, hogy a kisasszony nagyon el van fáradva, mert egész éjjel mindig jöttek, adjon neki külön szobát, hadd pihenje ki magát. Mikor ez megvolt, búcsút vettek egymástól, a királyfi megkapta az ezüsthúsú, aranyszőrű lovat, a gyémánt szerszámot, meg még ráadásul tiz köböl arany abrakot, aztán ment az igazi kisasszony után. A város végén utol is érte, aztán mentek együtt; amint egy darabig mentek, hallott a királyfi valami dübörgést, hátra néz, hát látja hogy a róka szalad utánok.

– Hát te hogy szabadultál meg?

– Csak ugy hogy kibúttam az ablakon aztán itt vagyok.

Mentek megint – mendegéltek, elértek ahoz a királyhoz is, a kihez a lovat kellett volna vinni. Búsult megint a királyfi hogy hogy váljon meg ettől a szép állattól, de a róka vigasztalta hogy csak bízza őrá, majd eligazítja ő. Megint előre küldte a kisasszonyt az inassal, meg az ezüsthúsú, aranyszőrű lóval, maga meg épen olyan ezüsthúsú, aranyszőrű lóvá változott, úgy hogy maga a királyfi se’ ismerte meg, melyik másik? Elvezette aztán a királyfi a királyhoz:

– No felséges király elhoztam az ezüsthúsú, aranyszőrű lovat, hanem ezt most olyan istállóba kell tenni, a melyiknek nagy ablaka van, mert ez világossághoz van szokva.

Ugy tett a király, ahogy a királyfi mondta, azután od’adta neki az aranytollú madarat, minden gyémánt gyümölcséből egy-egy vékát, meg annyi aranygalyat a mennyit elbirt; avval elbúcsúztak, a királyfi ment a kisasszony után. Nem messze a várostól megint utolérte, azután mentek együtt a Verestenger felé. Alig mentek egy kicsit, megint utolérte őket a róka, elmondta, hogy megint búcsúzás nélkűl jött el innen is, az istálló ablakán, avval amint elmondta, eltünt.

Ment a királyfi a sok drágasággal; mikor már közel voltak a Verestengerhez, hátra néznek, hát látják hogy jön utánok a három király, három roppant nagy regement katonával, mert már akkorra észrevették, hogy megcsalta őket; megijedtek nagyon, nem tudták, mit csináljanak, csak nagy sokára jutott eszébe a királyfinak hogy elszakítsa a hatodik szál szőrt. Ott termett a róka, bezzeg most nem kellett neki magyarázni, hogy mi a baj, meglátta úgy is; hirtelen előkapott három almát, beleugrott a vízbe, intett a királyfinak hogy menjenek utána. Azok szót fogadtak, elkezdtek utána úszni. Mikor már a lovak alig-alig birták az úszást, elhajította az egyik almát, nagy darab szárazföld támadt ott mindjárt, azon megpihentek, azután mentek odább. Lövöldöztek utánok a katonák, bele is lőttek egyszer a róka hátába, de az hirtelen bekente valami írral, mindjárt úgy beforradt hogy a helye se’ látszott meg. Utánok is próbált úszni egy néhány katona, hanem mikorra odaértek, ahol ezek először megpihentek, akkorra eltünt a sziget, a sok katona mind ott veszett. Igy hát, még kétszeri megpihenés után, szerencsésen átértek az innenső partra.