Arany László - Eredeti népmesék

A két nagyobb lyánynak is elmondta a királyné, azoknak is nagyon tetszett ez a beszéd, mert Ráadó mindig csak úgy félvállról beszélt velök, csak Anyicskának kedvezett, avval beszélgetett mindig.

Alig oszlott el a sok nép a királyi udvarból, mindjárt neki esett a vén királyné az urának:

– Megbolondultál te vén marha! elébb való neked egy pokolból jött-ment sehonnai a magad gyermekénél! majd megmutatom én, hogy melyik elébb való, hogy nem lesz itt úr az a kölyök.

A király csendesítette volna, de az asszony se’ hallott, se’ látott, dúlt-fúlt mint a veszett állat. Addig még sem bánt oly roszul Ráadóval, mig meg nem tudta, hogy Anyicskával szeretik egymást, hanem mikor azt egyszer kihallgatta a kulcslyukon, attól fogva elveszítette volna mind a kettőt egy kanál vizben, a királyt is mindig szidta, hogy minek tartja ott azt a korhelyt, semmit se’ csinál, csak a kenyeret fogyasztja. Egyszer is el kezdett neki beszélni:

– Ugyan te vén bolond, próbáld meg már mit tud az a kölyök, csináltass vele valamit, elég régen itt van már, csak ragadhatott volna rá annyi a mennyi.

Felhivatta a király Ráadót a maga szobájába, oda vezette az ablakhoz, megmutatott neki egy nagy erdőt:

– Látod azt az erdőt fiam Raadó?

– Látom.

– No azt nekem holnap reggelre – mikorra felkelek – tövestől-gyökerestől mind egy szálig kiirtsd; a fája mind fel legyen ölbe vágva, a majorba behordva, rendbe rakva; a föld fel legyen szántva, felboronálva, bevetve tiszta búzával, a búza megérjen, le legyen aratva, el legyen nyomtatva, fel legyen szórva, meg legyen rostálva, hogy mikorra én felkelek, tele legyen a csűr olyan tiszta búzával, a milyet a galamb hord a fiának, a lisztjéből pedig friss kalács legyen az asztalon. Elég régen tündérek közt vagy már, ennyit csak tudhatsz!

Kibandukolt a szegény Ráadó a szobából; hogy csinálja ő ezt mind meg! mikor azt se tudja hogy kell hozzáfogni? Ment egyenesen Anyicskához, elmondta neki a dolgot. Anyicska csak elmosolyodott rajta:

– Ne búsulj biz ezen egy cseppet se’ szívem Ráadó, ha csak ez a baj, bízd rám, majd elvégzem én, hanem estére gyere be a szobámba, beszédem van veled.

Bement Ráadó, az estét is alig várta; Anyicska elővett egy sípot, azt megfútta. Annak a sípnak pedig az a tulajdonsága volt, hogy ha Anyicska belefútt, az egész Tündérország meghallotta a hangját, csak az apja, anyja és testvérei nem. Amint hát megfútta, mindjárt annyi tündér termett ott, hogy majd kiverték a ház oldalát.

– Mit parancsol felséges kisasszony? mit parancsol a mi kedves kisasszonyunk?

– Azt parancsolom hogy – látjátok-e amott azt erdőt?

– Látjuk! látjuk! hogy ne látnánk! – kiabáltak minden felől.

– No azt az erdőt holnap hajnalra, mire én felkelek, mind kiirtsátok, a fát felvágjátok ölbe, behordjátok a csűrbe, rendbe rakjátok, a földet fölszántsátok, tisztabúzával bevessétek, a búza kikeljen, meg is nőjjön, meg is érjen, azt felarassátok, el is nyomtassátok, meg is rostáljátok, hogy reggelre tele legyen a csűr olyan tiszta búzával, a milyet a galamb se hord a fiainak, a lisztjéből pedig friss kalács legyen az asztalon.

– Értjük értjük, megyünk, meglesz.

Alig mentek el, hallott a nagy recsegés-ropogás, amint a fákat vagdalták, a nagy kiabálás: „Itt már fel van a fa vágva, csak hordani kell.“ „Innen már el van hordva, ide avval az ekével“ hallott az ökör hajtás, amint szántottak. „Hi-hó, csálé Csákó, hajsz Lombár.“ Azután hallatszott, mikor elkezdtek aratni, nyomtatni. Mikor a szóráshoz is hozzáfogtak mondja Anyicska Ráadónak:

– Eredj ki már te is lelkem, mindjárt virrad, lendíts valamit, hogy mikor az apám kinéz az ablakon, lássa hogy te is dolgozol, ne is gyanítsa, hogy ez nem a te munkád.

Mikorra kiért Ráadó, már fel is volt szórva, csak szét kellett mérni. Mikor reggel kitekint a király az ablakon, látja hogy Ráadó hogy sepri a szérűt, hányja veti idébb-odább a zsákokat, kiabál az embereknek. Megörül a király, oda hijja a feleségét.

– No nézd, mennyire ment a fiunk, maga is hogy dolgozik, hogy tud parancsolni az embereknek.

– Látom ám! de nem az ő munkája ez, hanem az Anyicskáé, hiszen ha egy garas ára eszed volna, te is észrevennéd, hogy az csinál helyette mindent, hiszen éjjel-nappal mindig csak egymást bújják, nem lehet egyiknek se’ venni semmi hasznát.

De a király egyik fülén beeresztette, a másikon ki, amit az asszony mondott; mikor aztán egy kis idő mulva maga Ráadó bevitte neki a frissen sült párolgó kalácsot, úgy megdicsérte, hogy majd lement a könyökéről a bőr.

– Ember vagy fiam Ráadó, máskor is igy végezd el amit rád bizok!

De a vén királyné nem hagyta abban a dolgot, megint mindig kusztonozta az urát:

– Csináltass már valamit megint avval a kölyökkel, vagy neked már itélet napig elég lesz az az egy munka, a mit minap – de akkor se maga – csinált! hadd dolgozzon, ne fogyassza hiába a drága kenyeret, ne csapja reggeltől estig szárán a legyet!

A király próbálta csendesíteni hogy ne bántsa mindig azt a gyereket, hisz a se kutya hogy minduntalan uszítsa, dolgozik az eleget, de a felesége még jobban rákezdte:

– Hát még pártjokat fogod! még engem hallgattatsz! jobb bizon hogy dolgoztatsz vele valamit, lássuk mit tud a hires.

Behivatta a király megint Ráadót; megint mutatott neki az ablakból egy nagy erdőt:

– No édes fiam látod azt az erdőt?

– Látom.

– Nohát holnap reggelre az a fa mind ki legyen vágva, a derekából boros hordó készítve, a galyaiból öl fa vágva, behordva a majorba; a töve a fáknak ki legyen irtva, a föld felásva, beültetve szőlővel, a szőlő meg is nőjjön, meg is érjen, le is legyen szüretelve, a must meg legyen forrva, szépen megtisztulva, hogy mire én felkelek, jó bor legyen az asztalon belőle kóstolónak.

Megint úgy elment a Ráadó kedve, mintha ketté vágták volna, ment nagy szomorúan Anyicskához, elpanaszolta neki a dolgot, hogy már ezt mégis csak lehetetlen megtenni. Anyicska megint csak elnevette magát:

– Csak soh’ se’ adjon az isten ennél nagyobb bajt, akkor minden jó lesz. Feküdj le most békességben, majd ha kell, majd felköltelek én.

Megint megfútta Anyicska a sípot, megint ott termett Tündérországnak apraja nagyja, hogy még az utczán se’ fértek el:

– Mit parancsol kis királyné? mit parancsol a mi kedves kis királynénk?

– Hát azt parancsolom, hogy – látjátok amott azt az erdőt?

– Látjuk! látjuk! hogy ne látnánk!

– No azt az erdőt holnap hajnalra mind egy szálig kiirtsátok, a faderekakból hordókat csináljatok, a galyakat ölbe vágjátok, behordjátok a majorba; a fatövet mind kiirtsátok, a földet felássátok, szőlővel beültessétek; a szőlő megnőjjön, háromszor fel legyen kapálva, meg is érjen, be is legyen szüretelve, a must megforrjon, szépen megtisztuljon, hogy holnap reggelre, mire én felkelek, kóstoló legyen a borból az asztalon.

– Értjük, megyünk, minden meglesz.

Alig mentek el, hallott megint a nagy recsegés-ropogás, a fák amint dőltek rakásra, a nagy fúrás-faragás, abroncsozás, gyalulták a dongákat, abroncsolták össze; az ölfákat hordták be a majorba, rendbe rakták. Már éjfél tájban hallott a nagy csergés-kelepelés, amint a seregélyeket hajtották el a szőlőről, azután nem sokára a hordók, kádak döbörgése, amint szüretre mentek, a szedők danolása, a csőszök lövöldözése. Mikor pitymallani kezdett, mind be volt a szőlő hordva – tapodva. Ráadó csak akkor kelt fel, mikor minden az udvarban volt, nosza rajta! ő is elővesz egy lopótököt, töltögeti a bort egyik hordóból a másikba, szaladgál, kiáltoz; mikor a legjavában dolgozott, kinézett a király az ablakon, meglátta a nagy munkában, bizony kicsiben mult, hogy öreg ember létére, sirva nem fakadt örömében. Hitta ki a feleségét mindjárt, mutatta neki a fiut: