Sándor Bródy - Éjszaka

Nem zavarta semmi a régi barátságot. Vidáman éltek, az almát eladták, meg nem ették. Aztán egész biztosra tanulhattak, Jisbi kijelentette, hogy a rigorozumpénzek meg lesznek a kellő időre. Ő ád nekik kölcsön, megadják, ha orvosokká lesznek, megházasodnak. Nagyon szivesen belenyugodtak ebbe a propoziczióba, csak Vrataritsnak voltak aggályai, igyekezett négyszemközt beszélni Jisbivel.

– Te Sándor, mondá, a mikor végre előfoghatta – mije vagy te annak a szép kis púpos lánynak?

– Én?

– Te, te, nem is én. Kitart? Izé, hogy is mondjam, az tart ki bennünket?

Jisbi elhalványodott, még a nagy, rozsdás foltok is eltüntek arczáról. Kapkodott a levegő, a szó után. Végre is nagy erélyesen vágta vissza:

– Ostoba beszéd, egy ilyen leánynak nincs szüksége arra, hogy kitartson valakit!

– Nem is ő… hanem az apja!

– Képtelenség, ez belehalna, ha megtudná!

– No, nem kell azt megtudnia.

– De tudnám én! Egy lánynyal, a kit nem szeretek, azzal megtenném, nincs abban semmi. Későbben kapja, korábban kapja az ember a hozományt. Te is ilyen bolond vagy, hogy adsz az ilyesmire valamit? Hanem ezzel a lánynyal, ez más, megvetném magamat, szembeköpném magamat a tükörből…

Nagyon erélyesen beszélt, de a végén nagyon is elcsendesedett. Dörzsölve rángatta a nagy orrát, laposakat pislantott barátja felé:

– Titusz, – mondá csendesen – hát csakugyan úgy meglátszik az az arczképen is?

– Az bizony meglátszik, öreg; de nem baj; kinek mi köze hozzá?

Sokáig sétáltak ez estén. Ittak egy kis borókát is, a mitől Jisbi még szomorúbb lett. Egész estén át nem lehetett szavát venni. Igy volt ez ezután, hol víg volt nagyon, hol egészen szomorú.

– Olyan vagy, mint egy beteg ökör! – mondá Vratarits.

Jisbi mosolygott ezen a hasonlaton. Jóváhagyta. Fejét tenyerére támasztva, bólintott:

– Olyan vagyok!

– Ki fogunk innen vetni! – enyelgett vele Hermus.

– De hát hogy vizsgáztok akkor? – mondá Jisbi, éppenséggel nem a szemrehányás hangján. Maga-magának mondta, nem egyszer, többször is:

– Kutyák, hogy vizsgáznak akkor!

Pedig a vizsga és még inkább a vizsgadíj letételének határideje rohamosan közeledett. Hermus papiroson kiszámította a napokat, az órákat, a perczeket. Négyszer huszonnégy óra, már csak háromszor…

Iszonyuan tanultak ezen az utolsó napon. Vrataritson szinte dühroham vett erőt. Csak Jisbi hallgatta szórakozottan a Hermus előadását. Néha nem ide tartozó megjegyzéseket tett:

– Fiuk, tanuljatok, hogy minél előbb, mennél több hamis visum repertumot állithassatok ki…

– Az a fő, hogy az a fiu, a kit nemzetek majd, ne legyen koldus-kutya!

Ügyet se vetettek rá. A tanulás, helyesebben a boldogulni akarás láza befelé terelte látóképességüket. Azt se jegyezték meg valami különösebben, hogy nem vacsorált otthon. Hanem a mikor reggelre kelve nem látták fekhelyén, ki-ki megvakarta a feje búbját, a maga szokása szerint. Vratarits szidta:

– Lump faj a zsidó! – mondá elgondolkozva.

Bazsó megrettent:

– Hátha elkártyázta a pénzünket!

Elindulának keresni Jisbit. Sehol semmi nyoma. Meglátogatták a gyógyszerész-hallgatót, az látta egy órával előbb a tejeldében. De erre nem lehetett adni, mindig hazudott. Több jellembe vágó hibát tudtak róla a fiuk, például azt, hogy tudatlan emberek előtt orvos-növendéknek adta ki magát.

– Jó volna azt a bizonyos Idát kikeresni! – mondá Titusz. Ennek a Jisbinek alkalmasint baja van ezzel a kis békával.

A maguk nagy próbálatlanságával megkisértették kétszázezer asszony közül kikeresni ezt az egyet. De az egész városban nem találtak se jó, se rossz asszonyt, egyetlen egyet sem, a ki ismerte volna Bénobot.

Meghült bennük a vér. Két napja mult már, hogy a nagy filiszteus nem mutatkozott az almaszagú szobában. Nem tudtak tanulni többé, rakásra ültek a befütött, de égni nem akaró kályha előtt.

Reggel volt. Hermus félig felöltözve didergett, Bazsó az óráját nézte:

– Két óra az élet; ha addig ki nem guberáljuk a pénzt…

Vratarits Titusz haragosan intett a kezével:

– Egye meg a fene a professzorokat, a vizsgát, az egész életet… Csak ez a fiu jönne haza, ez a héber, ez a barom, ez a gazember!

A szertelen dühtől megnedvesedtek a szemei. Nem tudott maradni többé egy ültő helyében, felkelt, leült az irásra szolgáló asztalhoz. Kezébe vette a tollat és rajzolgatott az itatós papirosra.

Egyszerre letette a tollat. Jisbi valamelyik utolsó napon telefirkálta az egész papirost. Olvasta először magában, aztán hangosan.

– A Jisbi, nézzétek, teleirta…

– Mit firkált?

– «Úgy iszom a gúnyt, mint a vizet!» «Az a fiu a ki egy hétig napot evett – el van veszve!» «Királynak lenni jó!» Anatomia, anatomia, anatomia, anatomia!

Nem értették, mit jelenthetett ez a százszor leirt anatomia. Nyitva maradt ajakkal hallgatták. Hermus egyre kinézegetett az ablakon. Titusz folytatta a felolvasást:

– «Mielőtt megláttalak, mielőtt ismertelek, Ida!..»

Verset akart irni. Nincs ott a többi?

– Nincs, csak sok, sok I betü. Meg itt még egy sor: «Biri, Kata adieu!»

– A kecskék. Búcsuzott tőlük! – hebegte Hermus fuldokolva.

Elhallgattak. A szoba megtelt kályhafüsttel, gőzzel. A korom lerakodott halvány arczaikra. Nem tudtak egymásra nézni, kitekintettek a havas, néma, elhagyatott udvarra. Hátha egyszerre csak jön, megjelenik, mint ahogy lóbálódzva szokott roppant nagy lépésekkel, sebesen.

Nem jött. Hermus valahogy föltápászkodott, kinyitotta az ajtót, nyitva hagyta.

– Mit csinálsz, meg vagy őrülve?!

Csakugyan, mintha meg lett volna őrülve, egy darabig némán állt a nyitott ajtó előtt, aztán furcsa kézmozdulatot tévén, a levegőnek susogta:

– Jisbi, aranyos Bénob, Sándor, jere be!

Nem mosolyodtak el azon, a mit cselekedett. Különben is megbánta, leült, elővette kedves könyvét, a bibliát, kinyitotta találomra és olvasott, mint ahogy rendesen szokott, hangosan:

« Sokkal inkább nem hallgat meg, ha azt mondod: Isten nem viselsz én rám gondot! Az itélet azért legyen ő előtte, és reménységed vegyed ő benne. Most pedig mivelhogy ezt nem miveled… »

Hangja elfult, nem tudott olvasni.

– Tovább, olvassad tovább!

Könyes szemmel, kibicsakló hangon, kapkodva folytatta:

– « Várj még egy kevéssé, megmutatom néked az igazat; mert még vagynak az Istennek mentésére való beszédim! »

Dühösen csapta be a nagy fekete könyvet, anélkül, hogy lapjait megszagolta volna. Fölmászott az ágyra, összekuczorodott. Vratarits odalapította arczát a fagyos ablakhoz, a koromtól piszkos, a könytől nedves volt a képe, mint egy porban játszó síró gyereké.

– Nem látok – szólalt meg egyszerre. Nem látok, gyertek csak! Jisbi Bénob másik két barátja is odaállott az ablakhoz. Lenéztek az udvarra.

A házmesterrel jött fölfelé a klinika szolgája. Mit keres ez itt? kérdezték maguktól egy pillanatra. Aztán nem kérdezték többé, meggémberedve várták, mint jön mind-mind közelebb a sötétzöld ruhás, ezüst-zsinóros ember, azon a havas nyomon, a hol Jisbi Bénob lóbálódzott előre hatalmas csontjaival, gyermekre szabott kis télikabátjában még egy pár nappal előbb – utoljára.

Titusz a küszöbön várta:

– Nos, megtalálták?

– Meg, – mondá a zöldruhás ember, a ki hullákot szokott vásárolni az egyetem boncztani intézete számára.