Sándor Bródy - Éjszaka

– Éhezünk, az igaz, mint a kolozsvári ebek.

Régen uzoválták, most kezdték észrevenni. Különösen a vasárnap délutánok borzasztóak; nem menni sehová. Minden ünnepnapon eljön egy gyógyszerész-hallgató, elhozza a hegedüjét, Hermus megszagolja a gyantát, aztán mulatnak. Iszonyú.

Felültek az ágyban; meggyujtották a lámpát.

– Mit kéne tenni? – kérdé Jisbi.

– Lopni! – szólt az egyik.

– Eladni magunkat! – mondá Kohn, de megbánta, mert kinevették, hogy ő az összetöpörödött kis figurájával el akarja magát adni előre – férjnek.

Mégis csak megmaradtak ennél a thémánál. Szerfölött érdekelte őket, hogy vannak előrelátó apák, kik fiatal orvosnövendékeket kitanittatnak a költségükön – a leányaik számára. Mindnyájan tudtak ilyen esetekről, e fajta szerződésről. A fiatal ember eljegyzi a leányt, aztán pénzt kap a rigorozumokra, meg arra a mi kell. Ehetik, ihatik, még egy-egy olcsó szeretőt is tarthat.

– Nem is olyan rossz! – jegyezte meg István. Lásd Bénob, te megtehetnéd. Aztán kitarthatnál bennünket.

Egészen fölélénkültek. Beszélgettek mindaddig, a mig csak tartott a lámpásban a bél. Elfogyott, hajnal lett, elaludtak.

Az azután következő napok rosszabbul teltek, mint az előbbiek. Fölfedezték a maguk nyomoruságát, fölmérték, lerajzolták, a képe ott volt előttük folyton. A hónap vége is elkövetkezék, uj szállitmány alma is érkezett…

Jisbi Bénob sok drága eledelekkel érkezett meg egy napon. A kovács-inas két butellia bort hozott utána.

Iszonyuan befütöttek a pléhkályhába.

Javában étkeztek már, a mikor valamelyiknek eszébe jutott megkérdezni:

– Hol loptad a pénzt, Sándor?

Mutató ujját – olyan volt, mint egy lécz – fölemelve, Bénob szólt:

– Titok, roppant titok!

Nagyon kiváncsiak voltak a titokra, mely olyan pompásan eresztett, hogy nem igen voltak szükségben többé. Hermus dupla sajtot ehetett, sőt a többiek is vacsorálhattak, habár csak otthon, papirról. A két keresztény néha – leginkább a képes ujságok kedvéért – elment valami belvárosi kávéházba és valami könnyü eledellel élt, a miért oszt’ nem tudott aludni egyikőjük sem. Ilyenkor felköltötték Jisbit, a ki szintén általjában könnyü álmu volt egy idő óta. Kártyáztak hármasban, fölirásra, elnyertek egymástól vagy egy pár százezer forintot, nevettek, lármáztak, veszekedtek, mig Hermus álmában fölmászott az üresen hagyott ágyba és ott folytatta álmát, felelvén gymnáziumbeli tanárjának:

– «Vade me liber, ibis in urbem…»

Megakadt, öreg arcza, fényes, nagy, szinte kopaszodó homloka is elhalványodott. Mintha a tanár rárivalt volna. Kétségbeesve nyögte az «urbem» – et, nem tudta tovább.

A fiuk megszokták már, hogy álmában hangosan bajlódott a fehér papokkal. Nem is vetettek rá ügyet. Nappal boszantották egy kissé, ámbátor mindent elnéztek neki. Különösen Jisbi szerette nagyon, egyszer egy egész partiturát hozott neki. Hermus majd megbolondult örömében, százszor is megszagolta a hangjegyeket, aztán nyomban lefeküdt az ágyra és fütyölve olvasta az operát.

Sőt egyszer jegyet is hozott neki az opera szinházba. «Kapta.» Össze-vissza forgatták a jegyet, Hermus félt, hogy kilökik vele, nem érvényes. De beeresztették, ott volt véges-végig, először életében. Nem lehetett vele beszélni, a mikor hazajött. Csak a Jisbi vállát, feje-búbját ütögette hálásan.

– Te, te, – mondá – még egyszer bezárnak valamennyiünket!

A másik kettő is gyanakodva nézett Bénobra. Az meg egyszerre elszomorodott.

– Miért? – kérdé.

– A jegy… a pénz… a vacsorák.

Mindnyájukat elkedvetlenitette ez a jólét, melyet társuk titkos módon szerzett meg nekik. Vratarits a lehorgasztott fejét vakarta:

– Csak azt mondd meg, hogy nem valami becstelenség…

– Ahogy felfogjuk a dolgot! – mondá Jisbi nevetve és elpirulva.

Megrémültek, faggatták, végre is megnyugtatta őket.

– Egy kis kölcsön, egy megbolondult rokonomtól, ne féljetek.

– Szamarak! – tette hozzá később igaz haraggal.

Ez a hang megnyugtatta őket egy kissé. Kevesebbet spionkodtak utána, egyszer éjjel mégis meglesték. Későn jött haza, izgatott és szótlan volt, hamar lefeküdt és valamit tett a párnája alá.

Nem aludt el egyikéjük sem, visszafojtott lélekzettel várták, mi lesz.

Jisbi Bénob éjfél felé felült ágyán és hallgatódzott. Aztán párnája alól kivette az ismeretlen tárgyat, meggyujtott egy gyufát, annak a világánál nézte. A fiuk a paplan alól sunyin lesték, hogyan élénkültek meg savószinű szemei, mint szikráznak, majd mint telnek meg könynyel, a mint az ismeretlen tárgyat – az arczképet nézi. Most meg – ni! – küzködik magával, hogy mit tegyen, végre is az ajkához viszi… megcsókolja.

Bazsó paplana alatt nem tudott elfojtani egy rövid vihogást. Bénob elordítá magát.

– Gazemberek! És hamarosan párnája alá akarta rejteni a fotografiát. De késő volt, Hermus rávetette magát, mint egy macska, megfogta kezeit.

– Megöllek! – kiáltotta Bénob, lelökve magáról, de abban a pillanatban Vratarits ott térdelt a lábain. Bazsó meg lámpát gyujtott. Egy kissé megrettentek, Jisbi nem vette tréfára a dolgot, szemei vérben forogtak, az erek kidagadtak hosszú nyakán!

Egyre-másra dobálta le a fiukat magáról, ökölcsapásokat osztott fejre, mellre, jobbra, balra. A Bazsó foghúsa már vérzett és ez dühbe borította őket, megint csak rámásztak, hogy elvegyék tőle az arczképet. Nevettek, káromkodtak, kiabáltak:

– Mutassad… megmutasd!.. Lássuk a donnát.

Kimerült végre is. Egész testében elhalva, ajakát véresre harapva, meztelen szőrös mellével ugy feküdt ott, mint egy legyőzött, szomorú faun. Az arczkép kihullott a kezéből a földre. Diadallal vették föl a fiuk és odavitték a lámpáshoz. Tartották egyszerre mind a hárman. Az első pillanatban meg voltak lepetve.

Egy gyönyörű szőke leányzó ragyogott rájuk a fekete arczképről. Az egyszinű fotografia ezer szint játszott az éjben előttük. A kicsiny, finom arcz vakító fehér volt.

Világos-szőke, puha hajerdő vetett rá rózsaszinű árnyat. A nagy, világos szemekből a túlvilági élet sejtelmes képei sugárzottak ki. Valami csodálatos jóság, átszellemültség, különös, a sugárnál fényesebb, a fehérnél fehérebb fényt vetett az arczra. Csak ajkai körül, állán ült valami szomorú komolyság.

A legyőzött tehetetlen ember kérőleg, szomorúan nézett feléjük, mint egy kutya, a mikor ütni akarják.

– Ne félj, Jisbi, nem eszszük meg! – mondá Vratarits, egészen ellágyulva. Megfordították az arczképet, Herman olvasta, a mi a hátára volt irva: «Sándoromnak, az enyémnek. Ida.»

Két fiu komoly maradt. Bazsó vinnyogott egy kissé: «Hm, hm, haj, hó!» Csendesen nézték ujra az arczképet. Közelebb vitték a lámpáshoz és a mint nézték, nézték, az ábrándos, vakító fej körül meglátták az egy kissé elfödött, de azért egészen jól látható púpot.

– Egy púpos leány! – ordított föl, mint egy vad ember, Hermus.

Egyszerre röhögték el magukat.

– Adjátok ide! – szólt Jisbi Bénob, csendesen.

Vratarits odaadta neki, elhallgattak, el is szomorodtak egy kissé. Vratarits egészen elkedvetlenedett:

– Ez úgy látszik, egészen komolyan veszi a dolgot, ezt az izét. Kár volt bántani.

Azon igyekeztek, hogy kibékítsék. Könnyen ment, tulajdonképpen nem is haragudott rájuk.

– Az ember fiatalember; – mondá. Én is úgy tettem volna.