Jászter Zoltán - Az újságíró. Újságírás kezdőknek, haladóknak és szerelmeseknek

– Ja, ez. – válaszolt a lány, előbb az asztalon lévő tárgyakra, majd Levire nézett.

– Nemcsak ez, már az is, ahogyan bejött. – mondta Levi.

– Az ültető néni szólt, hogy van elől egy hely. «Ott amellett a makacs úr mellett».

– Na, ne már. És mindezek után ide jött? – folytatta Levi. Nem zavarta, hogy az előadás már megkezdődött, és a színészek minden igyekezetükkel azon vannak, hogy a nézők szívébe belopják magukat.

– Mit csinált? – kérdezte a lány. De már nem hangozhatott el a válasz, mert a szomszéd asztaloknál ülők kérték őket, hogy némuljanak már el.

Az előadás így nekik is megkezdődött. Öt perc múlva a lány írt valamit a füzetébe, amit a keresztbe rakott lábain tartott jobb kezével. Bal keze az asztalon feküdt. Az írást megismételte többször az első felvonás alatt. Levi ezután már a színészek szemében és játékában is a lányt kereste. Szerencséjére azok bejátszották az egész teret, beleértve azt a részt is, ahol a nézők ültek, ezért nem kellett álcáznia, ha néha egy pillantást akart vetni a lányra.

Szerette a nézését a lánynak, ahogyan az a szemeivel követi a játékot. A lány szeméből visszacsillámló hatalmas színházi lámpák eszébe juttatták az aranyművest abból az utcából, amelyiket annyira szeret, és ahová szívesen eljár, és ahol órákig bámulja a mestereket munkaközben. Olyan szépek a szemei, gondolta, mintha foglalatba lennének elhelyezve. Két drágakő. Miközben bámulta a lányt, mentol és gyümölcs ízű cukorkát vett elő a zakója zsebéből. Vette a cukorkák egyikét, amit a sötét teremben csak úgy találomra kiválasztott és odanyújtotta a lánynak. A keze majdnem a lány kezéhez ért. Az meg máris csörtetni kezdett, és kicsomagolta. A szomszédok már megint pisszegtek és mormoltak valamit az orruk alatt. Mit sem törődve mindezzel, a lány folytatta. A tekintetéből látható volt, hogy örült a váratlan ajándéknak.

A szünetben összehaverkodtak. Laura, így hívják a lányt. Turisztikai főiskolán tanul, ahol az évfolyamán azt a feladatot kapták a diákok, hogy mutassák be a várost.

– A város lelkét nem ismered meg az utcán, sem a szállodában. Ahhoz legkevesebb be kell menned néhány színházba, vagy kocsmába. És te? – folytatta a lány.

Levi szívesen hallgatta volna tovább a lányt. De az a harmadik csengő, meg az ültető néni, aki már talán el is felejtette Levi arcát, vagy inkább a kora és tapasztalata lévén megbékélt vele, kedvesen ismét a színészekre terelték a vendégek figyelmét. Laura őszinte megjegyzései a színdarabról nagy benyomást keltettek Leviben. A lány, elmondta például, hogy látta már más társulat előadásában ezt a darabot, és pont az hiányzik belőle, ami szerinte ott megvolt.

Nem túl sok férőhelyes ez a terem. Összesen úgy ötvenen hatvanan lehetnek. Milyen más lenne az, ha itt tartaná a tanfolyamot. Levi elképzelte, hol állna, és hova ültetné a hallgatókat. Biztosan nem tudná megfizetni az árát egy ilyen teremnek. Az egyik reflektor lámpa kiégett. Még pukkant is. Mintha jelezte volna, nem kell már sokat szenvedniük a nézőknek. Amikor véget ért az előadás, a nézők egy része amint lehetett kifelé tódult a teremből. A lány nem sietett. Beszélgetést kezdeményezett.

– Máris többet tudsz rólam, mint az apám, aki 6 évesen ott hagyott az anyámmal. Te is mondhattál volna magadról egy s mást a szünetben. Míg leérünk a lépcsőn, valamit bepótolhatsz a mulasztásodból.

– Tudod, én ma ünnepelek. És ha kedved van, elmondom neked az okát. – mondta Levi.

A lány mintha erre a mondatra várt volna. Hirtelen hátra fordul és felnézett Levire, aki egy lépcsőfokkal feljebb állt nála és azt mondta:

– Tudok egy nagyon jó helyet. Nincs túl messze. Beülhetnénk oda.

Levi öröméhez pont ez hiányzott, és tessék, ezt is megkapta.

Már csak néhány szék volt szabad a teremben. És a jelenlévők között nem gimnazisták voltak többségükben, ahogyan azt Levi korábban feltételezte. A gimnazista fiú el sem jött. Viszont érdekesnek találta, hogy eljött az a srác, aki a múltkor a barátnőjét kísérte el az első előadásra. Odament Levihez és azt mondta szeretne a továbbiakban is részt venni a tanfolyamon. A barátnője ma nem tudott eljönni, de ő semmiképpen nem akarta elmulasztani a mai alkalmat. Szerinte, ha valamit meg akarunk tanulni, akkor azt nem szabad félvállról venni, csak teljes odaadással lehet elérni a céljainkat. Levi helyeselte, a srác hozzáállását a tanuláshoz, és arra gondolt, hogy neki mindent meg kell majd tennie, a hallgatók érdekében, hogy azok ne csalódjanak abban, ami az előadások hatásosságát illeti. Az anyuka ma szintén egyedül jött, a kisfia nélkül. Levi úgy üdvözölte a jelenlévők egy részét, mint régi ismerősöket. Nem is leplezte az örömét, amikor meglátta őket. Megkérdezte minden rendben van – e velük és bemutatta őket az újaknak, akiktől rövid bemutatkozást kért. Már csak ketten maradtak hátra ahhoz, hogy elmondják kik ők, amikor a terembe belépett Laura. Hogy ne keltsen feltűnést, és ne mutasson tiszteletlenséget a jelenlévők iránt, amiért elkésett lábujjhegyén lépkedett. Az első szabad székre, amelyik az útjába esett máris letelepedett. Levi nem lepődött meg, hogy ő is eljött, de a gondolatai már nem a bemutatkozásokra összpontosítottak. Ez nem tiszteletlenség volt részéről, inkább hiányosság.

A gondolatainkat tudni kell megzabolázni. Az összpontosítást azt tanulni, és életünk végéig tudatosan gyakorolni kell.

Levi próbált az előadásának az első mondataira koncentrálni. És mivel ő már ismeri Laurát, természetesnek vette a jelenlétét. Ezért fel sem kérte, hogy a lány bemutatkozhasson. Valaki mulasztásnak számítaná be, de Laura inkább örült, hogy nem kell magáról beszélnie.

– Van önök között, aki vidékről költözött ebbe a városba? – mivel senki nem emelte fel a kezét, és nem adott más jelet sem, a következőket mondta. – Örüljenek, hogy a szüleik nagyvárosban, hozták világra önöket. – mindenki nevetett. – Lehet az itt jelenlévők között van, aki nem a fővárosban, de legalább olyan városban született, amelyik több százezer lakosú. Képzeljék el, mi lenne magukkal akkor, ha ez nem így történik. Mindenki a környezetükben hitetlenkedne abban, amit mi az álmainknak tekintünk.

«Újságíró szeretnék lenni». «Micsoda? Elment az eszed. Az nem neked való.» Sőt, talán még a szüleink is gúnyos megjegyzéseket tennének, mert szerintük túl nagyra tettük a mércét. És mindez, azért mert máshoz van tehetségünk, mint amit a környezetünk megszokott. Ha nem ellenkezünk velük, akkor mindenki tisztelni fog majd minket, és megnyugodnak rajtunk körül a jóakaróink, mert el hisszük nekik azt, hogy «a mi érdekünkben cselekedtek». Pedig szabadnak születünk mindannyian, és természetes, ha azok szeretnénk lenni, akik ott legbelül vagyunk.

Persze hogy szeretjük a szülőhelyünket. Ez tény és senki nem vitatja. Ki ne szeretné az otthonát, hiszen ott igazán szabadon mozgunk, barátkozunk és éljük a mindennapi életünket. De egy napon azt kérdezed majd magadtól, mi a célom az életemmel? És ha meghatároztad, mert ez az egyik legfontosabb lépés az álmaid felé, akkor hinned kell abban, hogy képes vagy elérni a célodat.

Szeretném, ha megértenének egy fontos tényt. Ahhoz, hogy realizálni tudjuk az álmainkat, ahhoz ott kell lennünk, ahol az megvalósítható. Vegyük például a színházakat. Ha nem törődnek bele a sorsukba és nemcsak a létük fontos, akkor azon fognak igyekezni, hogy a társulat nagyot alkosson és sikeresen működjön. Ehhez fontos, hogy nagy írók műveiből válasszanak darabokat a repertoárba. Nagy író lehet kezdő is, ha sikerül a közönséget megérintenie a mondanivalójával. Ugyanez igaz a te életedre is. Nagyot csak nagy dolgokkal lehetséges elérni. Mondhatnánk úgy is, hogy ne félj nagyot álmodni.