Zoltán Jászter - Hazakísért a Hold. Nyár

Cover designer Ágota Veres

© Zoltán Jászter, 2021

© Ágota Veres, cover design, 2021

ISBN 978-5-0055-2486-7

Created with Ridero smart publishing system

Igaz történeteken alapuló írások, amelyekben a képzelet játszik a valósággal.

Az olvasó egy sorozat második részét tartja a kezében. Az «időközi lap» nyári száma, több emberrel és élménnyel bővült tovább. Olyan személyiségekkel, akik közül többen is, nemcsak írásaim, de az életem részévé váltak. A pillanatok mozaikdarabkáit szedegetem tavasztól télig, amelyekből végül egységes történet fog kikerekedni.

Ha az olvasónak jobban tetszik, tekintse a leírtakat kitalált történeteknek.

Az ajtó fölött lévő csengő hangjára, a galéria sietve adott életjelet magáról a külvilágnak. Ugyanezt minden alkalommal megtette, valahányszor betért hozzánk valaki, a Primus művészeti galériába.

Odakint esett az eső. Ilyen időben általában kevesebben jöttek be hozzánk. Aznap már volt néhány vendég, de nagy részük csak az eső elől menekült ide. Persze ilyenkor is örültem a betévedőknek. Mielőtt a bejárattól tovább engedtem volna őket, elmondtam hova rakják le az esernyőjüket, és ha szükség volt rá megkértem a vendégeket, hogy ácsorogjanak kicsit tovább a puha lábtörlőn.

Az óváros mindenki számára vonzó. Az épület, ahol már néhány hetet eltöltöttem, a hajdani városfalba olvad bele. Lenyűgöző a galéria nagy terme. A kőből épített házban menedéket talált lengyel, örmény, zsidó, osztrák, magyar, orosz, ukrán és megannyi más fajtájú nép az elmúlt évszázadokon át. Mindenki a saját mesterségéhez igazította az építmény egyes részeit. Volt itt kereskedőház, az udvarban istállóval, máskor meg papok és diakónusok lakhelye. Egyes források szerint ez volt az első stáció, ahol a kereskedők megállapították a városba érkező áruk értékét. Majd ahogy tovább szállították a portékáikat a Piactér felé, a kufárok és mások kezére kerülve, az áruk értéke utcáról – utcára egyre csak nőtt.

Tessa lépett be az ajtón. Persze, csak később tudtam meg a nevét, és azt, hogy két nappal ezelőtt érkezett Ausztráliából Európába. Magas, vékony, szőke lány. Könnyed mozgásával és gyönyörű mosolyával, azonnal foglyul ejtette a képzelőerőmet. Esőkabát volt rajta, és magával hozta a zápor utáni zöld rét frissességét, amely megváltoztatta nemcsak az aznapi, de az egész hetem ütemtervét is.

Bemutattam neki a tárlatot. A harmadik, vagy a negyedik festmény utána már nem feltétlenül csak a képek érdekelték a lányt. Igyekeztem végigcsinálni. Időben rájöttem arra, hogy nem kellene túlzásba vinnem az alkotások bemutatását. Ha sietnék, az olyan lenne, mintha a tudomására szeretném hozni, hogy ez csak egy program, ami néhány percen belül véget ér. Nekem eszem ágában sem volt, hogy megszabaduljak a lánytól.

Vannak vendégek, akiket az ember egyszerűen leráz. Csak úgy, rutinosan. Már a kiállítás megnyitóján megmutatkozik, mely arcok lesznek a «visszajárók». Jól érzik magukat művészemberek társaságában. Ők is alkotnak, gyakran magányos mesterek. Néhányuknak egy-egy kiállítás megnyitója az egyetlen lehetőség, amikor társaságban lehetnek. Egyikük Viktor, aki az ötvenes éveiben jár. Zenész, de a vele folytatott beszélgetésből nem derül ki egyértelműen, hogy hol, kikkel és milyen zenét játszanak.

Rendszeresen eljön egy hanyagul öltözött férfi is, aki körülbelül húsz évvel lehet fiatalabb Viktornál. Oldalán, egy teátrálisan öltözködő idős hölggyel látogatja a galériánkat. Minden festmény előtt megállnak, és hosszan diszkussziót folytatnak. Pontosan miről beszélgethetnek, azt nem tudom, csak azt látom, hogy miután végeztek, minden alkalommal magukkal visznek néhány egyforma szórólapot.

Van, aki sokkal bátrabb, és meg sem nézi alaposan a kiállítás megnyitóján a képeket. Azonnal az italokkal, szendvicsekkel és egyéb apró süteményekkel megterített asztalhoz megy, és esze ágában sincs elmozdulni onnan, amíg a terítékre kerülő utolsó csöpp italt is fel nem hörpinti a poharából. Viktor, miután gyorsan, mindent elmondott, arról, hogy mit gondol a művészetről, jó partnere lett az asztal melletti társaságnak.

A fentebb említett csoport közül a legjobban is kitűnt, nemcsak a vékony magas termete miatt, egy rövid frizurás, idős nő. A hóna alatt egy feltűnően sárga színű sétaernyőt szorított. A festményekhez egészen közel hajolt, és hosszan állt a képek előtt, mintha nagyítólencsével vizsgálná a vásznakat. Viccesnek tűnt, és néhány napnak kellett eltelnie, mire megértettem kivételes viselkedése okát.

Ezek az arcok, jól kibővítik a társaságot egy kiállítás megnyitóján. Nélkülük talán a kiállítás szervezői csalódottak lennének, és úgy következtetnének, hogy nincs érdeklődés a művészet iránt. Meg, hogy az értékek sem értékek már. A galéria személyzetén, a művészen és a potyázó közönségen kívül, számos akadémikus, és művészeti szövetségek tagjai, meg azok elnökei, valamint más szakértő kollégák is látogatják a galériát. Ez utóbbiak többsége a zajos megnyitó utáni napokban keresi fel a tárlatot.

Amikor a soron következő kiállítást szerveztem, nem tudtam meghatározni előre, hogy az mennyire lesz gyümölcsöző. Annyi összetett dologtól függ a siker. Nárcisz természete miatt nem hagy nyugodni maga körül senkit és semmit, míg ki nem viszi a végső akaratát: mindenki figyelmét magára terelni.

Napokkal a kiállítás megnyitása előtt megérkeztek a festmények. Egy nappal a kiállítás előtt a művésznő is megérkezett. Őt elkísérte egy remek újságíró nő is, aki később cikket írt a tárlatról. Mindenki hozzátett valamit a kiállítás sikeréhez. A délután folyamán azon igyekeztünk, hogy a képek a helyükre kerüljenek. Ennek megvan a szakmai misztériuma, és valamennyi jól menő galéria féltve őrzi ennek a titkát.

Amikor végre minden mű, nagy alapossággal a helyére kerül, beindul a masina. Két héten keresztül jönnek-mennek a látogatók, akiket néha egy-egy gyűjtő, vagy vevő is elkísér majd. Ez utóbbiak közül néhányan egészen kiválóan tudják leplezni szenvedélyes tervüket. Mire válaszul, én is megtanultam álcázni eladói szándékomat. Amikor a két törekvés találkozik, az olyan komoly – ilyenkor, állítom, hogy ünneplő ruhába öltöznek a lelkek —, annyira szépen és elegánsan egyesül az üzletkötésben a két akarat. Végül kimondják a «boldogító igent», majd mindenki elégedetten vesz búcsút a másiktól. Ez annyira lelkesítő!

A kiállítást megnyitottuk, néhányan méltatták a művésznőt, mások meg ettek és ittak.

Szerencsésnek tartottam magamat, amiért eltölthettem néhány napot a művésznő és a kísérete társaságában. Sokat beszélgettünk és azt gondolom Pieria síkságán barangoltunk újonnan szerzett barátaimmal.

Tessának megígértem, hogy megmutatom a várost. Munka után találkoztunk. Az örmény templom felé vettük az irányt. Tessa a várost én meg őt szerettem volna jobban megismerni. Itt nincsenek egyforma házak. Ő mindegyik épület előtt meg akart állni. Nem engedtem. Ezért aztán hozzá kellett érnem. Megfogtam a kezét. Előbb csak, hogy magammal húzzam, mert tovább akartam haladni. Aztán már nem csak azért. A kikövezett utcákon sétaközben jókat nevettünk. Tudtam hova megyek, és biztos voltam benne, hogy neki is tetszik majd az étterem. Én farkaséhes voltam. Ő meg boldog. Másnap is. A harmadik, majd a negyedik nap is. Munka után.