Mór Jókai - Az arany ember

— A Szent György-képnek sarkai vannak; a rejtek felől, mint az ajtószárny, kinyílik.

— Tehát ön bármikor Timéa hálószobájába juthat ez úton? — kérdé Mihály valami leküzdhetlen borzadállyal.

Athalie büszkén mosolygott.

— Nem volt rá szükségem soha, hogy rejtekúton lépjek be hozzá. Timéa nyitott ajtóknál aluszik, s ön tudja jól, hogy én keresztüljárhatok a szobáján. S ő mélyen alszik.

— Adja ön ide nekem azt a kulcsot.

Athalie kivette zsebéből a titkos zárószert, melynek vége olyan volt, mint egy csavar, s csak a fogantyú megnyomására ugrott ki belőle a toll. Megmagyarázta Timárnak, hogyan kell vele bánni.

Timárnak úgy súgta valami, tán védangyala, hogy ezt a kulcsot dobja bele az udvaron a mély kútba. Nem hallgatott rá; arra figyelt, amit Athalie suttogott fülébe.

— Ha ön holnap eltávozik hazulról, s aztán mikor a jeladást meghallja, visszajön, s rejtekhelyét elfoglalja, mindent meg fog ön tudni, amit tudni akart. Eljön-e?

— Itt leszek.

— Szokott ön magával fegyvert hordani? Pisztolyt vagy tőrbotot? Ön nem tudhatja, hogy mi fog történni. A Szent György-kép jobb kézről gömbölyű fogantyú nyomására nyílik fel. S mikor kinyílik, Timéa ágyát eltakarja. Ért ön engem?

A hölgy szenvedélyesen szorítá meg Mihály kezét, kárhozatos dühvel tekintve szemébe; s azután még valamit beszélt hozzá, de az nem volt hallható beszéd, csak az ajkai mozogtak, csak a fogai verődtek össze, csak a szemei forogtak; szavak voltak azok hang nélkül. Vajon mit mondhatott?

Timár maga elé merengett elkábultan, mint egy álomjáró: egyszer aztán felveté a fejét, hogy még valamit kérdezzen Athalie-tól.

Egyedül volt, nem állt előtte senki. Csak a kezébe szorított rejtélyes kulcs bizonyítá, hogy nem álmodott.

Ilyen kínt még nem állt ki Timár soha, mint e hosszú idő alatt, mely a másnap estétől elválasztá.

Úgy tett, ahogy Athalie tanácsolá. Otthon maradt délig; ebéd után azt mondta, hogy a Balatonra megy le, a halászatot, melyet bérben tartott, megtekinteni. Ahogy gyalog jött át a Duna jegén, úti poggyász nélkül, úgy vissza is mehetett. Utazókocsija ott várt a túlparton, azt még nem eresztették át a jégen; előbb a szekérútnak el kell készülni.

Szóba sem állt ügynökeivel; bele sem tekintett üzleti könyveibe. Pénztárából kivett egy csomó bankjegyet találomra, azt tárcájába tette, s azzal szökött hazulról.

Még mikor a lépcsőn lejött, a postakihordó elfogta az úton. Levelet hozott neki, melynek vevényét alá kellett írnia. Annak a kedveért sem tért vissza a szobájába. Mindig hordott a zsebében egy mesterséges szerkezetű tollat, melynek szára egyúttal tintatartó is volt; azt elővette, a recepissét a postás hátára tette, s úgy írta alá a nevét.

Aztán megnézte a levelet. Tengerentúlról jött az, rio-janeirói ügynöke küldé. Fel sem bontotta, eltette a zsebébe olvasatlanul. Mit gondolt ő most az egész világ lisztkereskedésével!

Rác utcai házában is volt egy külön szoba fenntartva a számára, melyet, amint a hideg napok beálltak, folytonosan fűtve tartottak. Ebbe a szobába külön, elzárt folyosóról volt a bejárás, s azt több üres szoba választotta el az üzleti irodának és hivatalnoki termeknek használt többi lakosztálytól.

Timár észrevétlenül jutott el az utcai szobába, s aztán leült az ablak elé, és várakozott.

A hideg téli szél, mely odakünn végigsüvöltött, cifra jégvirágokat rajzolt az üvegtáblákra, se ki, se be nem lehetett rajtuk látni.

Előtte volt tehát, amit keresett, Timéa hűtlenségének bizonyítványa. Rég kívánta azt. Hogy lelkét megnyugtassa, hogy elmondhassa: most már kölcsönösen vétettünk egymás ellen, most már nem tartozunk egymásnak semmivel! Hogy meg tudja vetni, utálni, gyűlölni azt a nőt, kinek eddig a tisztelet homágiumával kellett adóznia, mint ahogy adózik a jobbágy az uralkodójának. Most már elűzheti őt e trónról, amelyről egy nő csak egyszer szállhat le. És azután, ha ily erős indoknál fogva elvált tőle, akkor magához emelheti Noémit, megadhatja neki azt a rangot, mely őt megilleti: boldog nővé, asszonnyá teheti őt, ahogy érdemes rá.

És mégis — és mégis úgy kínozta ez a gondolat!

Ha kiszínezte képzeletében az első, tanútalan találkozást e nő és a férfi között, vérének minden salakja felszínre került, s elhomályosította lelke világát.

A szégyen, a bosszúvágy, az irigység pokolbeli szomja epeszté.

A gyalázatot, a megcsalatást nehéz tűrni még a hasznáért is.

Most kezdte érezni, hogy Timéa milyen nagy kincs. E kincsről önkényt lemondani, azt visszaajándékozni önmagának, ehhez volt kedve; de ellopatni hagyni! ez fellázítá.

Mit fog tenni, azon tusakodott.

Ha Athalie mérge szívéig hatott volna, akkor annál a gondolatnál állapodnék meg, hogy gyilokkal kezében, orozva lépjen ki a szentkép mögül, s a hűtlen nőt a legforróbb csók közepett gyilkolja le kedvese karjai közt. Athalie-nak Timéa vére kell.

Hanem aztán a sértett férfi bosszúja mást beszél. Annak férfivér kell. Nem orozva, hanem szemtől szembe kiontott vér. Kard mind a kettő kezében, s aztán életre és halálra!

Mikor pedig a nyugodtan számító ember, a hidegvérű bölcs kerül felül, az azt mondja: “Minek volna itt bármi vérontás? Neked nem a bosszúra van szükséged, hanem botrányra. Előrohansz a rejtekből, összekiáltod cselédeidet, kiűzöd a házból a házasságtörő asszonyt csábítójával együtt. Ez az okos ember eljárása. Nem vagy te katona, aki karddal egyenlítse ki sérelmeit. Ott a bíró, ott a törvény!”

Hanem azért mégsem tagadhatta meg magától, hogy azt a tőrbotot meg azt a zsebpisztolyt, amit Athalie ajánlott, készen ne tartsa az asztalán. Ki tudja, mire kerülhet a dolog? A pillanat hevélye határozza majd el azt, melyik kerül felül; az orgyilkos bosszúálló-e, vagy a büszke férj, vagy a bölcs üzér, ki a “soll” rubrikába hidegvérrel jegyzi be a botrányos gyalázatot, ha a “haben” rovatába annak megfelelő nyereséget róhat?

Eközben beesteledett.

A sötét utcák lámpái megszaporodtak már. Levetinczy úr saját költségén tartotta fenn utcájában a világosságot. A jövő-menők árnyékai rajzolódtak futólag a jeges ablakon.

Egyszer egy ilyen árnyék megállt az ablak előtt, s halk kopogtatás hangzott az ablaktáblán.

Timárnak úgy tetszék, mintha a jégvirágok, amik a zörgetésre megrázkódnak, a tündérerdő zengő fái volnának, amik azt mondják: “ne menj!”

Gondolkozott. A kopogtatás ismétlődött. “Megyek”, suttogá az ablak felé, s pisztolyát és tőrbotját magához véve, kiosont a házból.

Csak egy futamodás a másik házig, amelyben fény és gazdagság van felhalmozva, s annak közepette a szép, halavány asszony.

Az egész úton nem talált szembe senkit. Üres volt már az utca.

De egy sötét árnyat vett néha észre, mintha előtte futna, el-eltűnve a félhomályban, s végre az utcaszegletnél besuhanva. Azt követte.

Nyitva talált maga előtt minden ajtót. Valami segítő kéz kinyitogatott előtte utcaajtót, lépcsőrácsot, még a falszekrény szőnyegajtóját is.

Legkisebb nesz nélkül jöhetett be.

Megtalálta a kihúzható csavart a polc alatt, helyébe tolta a kulcsot, a rejtélyes ajtó felnyílt előtte, becsukódott mögötte. Timár ott volt a rejtett üregben. Kém a saját házában.

Tehát még “kém” is!

Micsoda alacsonyság van még, amit el nem követett?

És mindezt azért, “mert a szegény ember komisz ember, a gazdag ember pedig oly dicső ember”. Itt volt a dicsősége.