Mór Jókai - Az arany ember

— Uram, ne vígy a kísértetbe! Most mindjárt megreped alattunk a föld, s elnyeli ezt a szitkozódót, mint Dáthánt és Abirámot. Ilyen hitre tanítod te azt a kisgyermeket is?

— Azt tanítja az, aki fiának fogadta.

— Kicsoda?

— Az, akit a gyermek atyjának nevez.

— S hogy híják azt az embert?

— Mihálynak.

— De hát a másik neve?

— Azt nem kérdeztem tőle soha.

— Nem kérdezted a nevét? Hát mit tudsz felőle?

— Azt tudom, hogy becsületes ember, és Noémit szereti.

— De micsoda? úr? paraszt? mesterember? hajóslegény? vagy dugárus?

— Hozzánk illő szegény ember.

— Hát aztán? Nekem mindent tudnom kell, mert ez énrám tartozik. Micsoda az az ember? Pápista, kálvinista, lutheránus, socinianus, unitus, disunitus vagy zsidó?

— Arra semmi gondom sem volt.

— Szoktál böjtöt tartani?

— Egyszer két esztendeig nem ettem húst, mert nem volt.

— Hát a gyermeket ki keresztelte meg?

— Az Isten. Mikor nagy zápor volt, s ő ott ült a szivárvány közepett.

— Óh! ti pogányok!

— Pogányok? — szólt keserűn Teréza. — Miért pogányok? hisz nem vagyunk sem bálványimádók, sem istentagadók. Ezen a szigeten még csak pénzre nyomtatott képet sem találsz, amit másutt a világban imádnak. Ugye, te is imádod a kétfejű sast, csak ezüstre vagy aranyra legyen nyomtatva? Nem úgy hívja-e minden ember a pénzt, hogy “Krisztus”; ha elfogyott a pénz, nincs “Krisztus!”.

— Isten nélkül való boszorkány, még tréfálni mersz ilyen szent dolgokkal?

— Igen komolyan beszélek. Engem Istennek legnagyobb csapásai értek, a legnagyobb boldogságból a legnagyobb ínségbe estem. Özvegy lettem és koldus egy napon. Nem tagadtam meg az Istent; nem dobtam el magamtól, amit ő adott, az életet. Eljöttem a pusztába, itt kerestem fel az Istent, és megtaláltam. Az én Istenem nem kíván cifra imádságot, énekszót, áldozatot, templomot harangokkal; csupán rendeleteiben megnyugvó szívet. Az én penitenciám nem az olvasóforgatás hanem a munka. Úgy maradtam a földön, hogy semmit sem hagytak számomra az emberek, s én azért nem mentem a föld alá erőszakkal, hanem csináltam a semmi földéből virányt. Minden ember megcsalt, kirabolt, kinevetett; kifosztott a törvényhatóság, megloptak a jó barátok, kinevettek a lelkipásztorok, és én azért nem gyűlöltem meg az embereket; itt élek idegenek, bujdosók útjában, s ápolom, táplálom, gyógyítom, aki hozzám folyamodik, s alszom nyitott ajtók mellett télen-nyáron; nem félek rossz emberektől. Óh, uram! én nem vagyok pogány.

— Jaj de sok hiábavalóságot össze tudsz darálni, te nyelves asszony. Nem kérdezem én ezt tőled, hanem azt kérdezem, hogy ki az az ember, aki itt lakik a kunyhódban, igazhívő-e vagy eretnek, s miért nincs megkeresztelve az a gyermek? Lehetetlen, hogy ne tudnád annak az embernek a nevét.

— Igen. Legyen! Nem akarok hazudni. Tudom a nevét, de egyebet semmit. Azt sem mondom meg senkinek. Az ő életének is lehetnek titkai, mint voltak az enyimnek. Az enyéimet elmondtam őelőtte, az övéi után nem fürkésztem soha. Nagy okai lehetnek rá, hogy azokat őrizze. De én őt jószívű, becsületes embernek ismerem, s nem gyanakodom benne. Emberek, jó barátok voltak, kik mindenemet elvették, nemesemberek és előkelő urak, csak a kis síró gyermekemet hagyták meg nekem. Én azt a kisgyermeket fölneveltem, s mikor ő volt az egyedüli kincsem, drágaságom, életem világa, akkor el hagytam őt venni egy embernek, akiről nem tudok egyebet, mint hogy szeret, és szerettetik. Hát nincs-e énnekem erős hitem az Istenben?

— Ne papolj te énnekem minduntalan a te hitedről. Az ilyen hitért a régi időkben ciherre vetették a boszorkányokat, s úgy égették meg az egész keresztyén világban.

— Jó szerencse, hogy ezt a szigetet a török szultán fermánjánál fogva bírom.

— A török szultán fermánjánál fogva? — kiálta föl elbámulva az esperes. — S ki hozta neked ide helyedbe azt a fermánt?

— Ez a férfi, akinek a nevét nem fogod megtudni.

— De meg fogom tudni azonnal, mégpedig igen rövid úton. Beszólítom a sekrestyést meg a templomszolgát, félrelöketem velük innen a nyoszolyádat veled együtt, s bemegyek az ajtón; hiszen zár sincs rajta.

Timár a mellékszobában minden szót hallott. A vér zúgott agyában annál a gondolatnál, hogy ez a főpap eléje fog lépni, s azt fogja mondani: “Ah! ön az, nagyságos Levetinczy Mihály, királyi tanácsos úr!”

Az esperes kinyitotta a külső ajtót, s beszólította a két szolgálattevő markos legényt.

Teréza szorongatott helyzetében azt a török szövetű tarka gyapotszőnyeget vonta keblére, mely ágytakarójául szolgált.

— Uram! — szólt kérlelő hangon az espereshez. — Hallgass meg még egy szót, hogy meggyőzzelek, mennyire erős az én hitem az Istenben, hogy nem vagyok pogány; nézzed: e gyapotszőnyeg, mellyel takarózom, Brussából való. Most hozta azt egy átutazó palikár, s nekem ajándékozta. Lásd, énnekem olyan nagy a hitem az Istenben, hogy éjente ezzel a szőnyeggel takarózom; pedig tudva van, hogy Brussában négy hét óta dühöng a keleti dögvész. Vajon közületek van-e valakinek ilyen erős hite? Ki mer hozzányúlni ehhez a nyoszolyához?

De már erre a kérdésre nem volt, aki válaszoljon. Arra a felfedezésre, hogy az a gyapotszőnyeg Brussából való, ahol a pestis pusztít, egymás hátán rohant ki a kunyhóból a három istenfélő ember, otthagyva a pokolnak és az ördögnek martalékul az egész puszta szigetet és veszendő lakóit. Az elátkozott helynek egy rossz hírével több akadt, ami a sokáig élni akaró embereket távol tartsa tőle.

Teréza kibocsátá a mellékszobából elrejtett családját.

Timár megcsókolá a kezét, s azt mondá neki: “Anyám!”

Teréza halkan suttogá: “Fiam”, és mélyen a szemébe nézett. E szemek azt mondák: “Ráemlékezzél arra, amit ebben az órában hallottál!”

És mármost készüljünk a mi utunkra!

Teréza úgy beszélt közelgő haláláról, mint egy elutazásról.

“A szép október hónapban fogok elköltözni, abban a kedves időben, amit úgy hínak, hogy »vénasszonyok nyara«. A bogarak is akkor mennek aludni téli álmukat, a fák is akkor hullatják le leveleiket.”

Kiválasztotta magának az öltönyt, amiben eltemessék, s a szemfödelet, amiben eltakarják. Koporsó nem kell neki. Közelebb éri az édes anyaföld.

Kivezetteté magát Timár és Noémi karjába kapaszkodva a szép sík mezőre, s kiválasztotta magának a helyet, ahova eltemessék.

— Ide a sík róna közepére! — monda Timárnak, s kivette kezéből az ásót, s maga kihantolta előtte a négyszögű helyet. — Dódi házát már elkészítetted, most készítsd el az enyimet. Aztán ne rakjatok fölém dombot, ne tegyetek oda fejfát: se zöld fát, se bokrot ne ültessetek fölém. Szépen azt a helyet takarjátok be eleven pázsittal újra. Legyen a többi mezővel egyenlő. Én úgy kívánom. Én nem akarom, hogy mikor valakinek öröme van, belébotoljék a síromba, s elszomorodjék.”

S Timár elkészítette Teréza házát.

És Teréza sohasem kérdezte tőle: “De hát ki vagy te mégis? Én már rövid napok múlva megválok ettől a világtól, s még nem tudom, hogy Noémit kire hagytam itt.”

Egy este aztán elaludt örökre.

Úgy temették el, ahogy ő kívánta.

Szép fehér gyolcsba takarva, ágyát ott lenn megvetve illatos diófalevelekből.

És azután betakarták a helyet zöld pázsittal simára, ahogy elébb volt.

Mikor másnap reggel Timár és Noémi a kis Dódit kézen fogva kimentek a mezőre, a sík rónán nem látszott semmi jel. Az őszi pókfonál mint egy ezüst szemfödél vonta be azt egyformán mindenütt. S az ezüst szemfödélen milliárd gyémántként ragyogott a napban az őszi harmat.