Mór Jókai - Az arany ember

Úgy csinálta ki Timár, hogy nem fog “az” itthon végbemenni.

Megírta végrendeletét.

Minden vagyonát Timéának és a szegényeknek hagyta; és még olyan gyöngédséggel és előrelátó furfanggal bírt, hogy egy külön alapítványt tett, mely arra való volt, hogy ha Timéa az ő holta után férjhez fog menni, s ha Timéa utódai egykor szegénységre jutnának, az alapítványból ezer forint évdíj legyen számukra biztosítva.

És azután ez volt a terve:

Amint az évszak engedi, el fog utazni — híresztelés szerint Egyiptomba — voltaképpen pedig a senki szigetére.

Ott akar meghalni.

Ha Noémit is rábírhatja, hogy haljon meg vele, akkor ketten együtt.

Óh! Noémi bizonyosan rá fog arra állni. Hiszen mit csinálna ezen a világon Mihály nélkül?

Mit ér ez az egész világ már így, ahogy van?

Mind a ketten oda Dódi mellé.

A telet hol Komáromban, hol Győrben, hol Bécsben töltötte Timár; mindenütt terhére volt a világ.

A búkórban szenvedő embernek legnagyobb szerencsétlensége az, hogy mindenki arcáról azt véli leolvasni, hogy az most ezt gondolja magában: “ni! egy búkóros ember!”. Észreveszi minden ismerőse arcán és szavain, hogy valami változást sejtenek őrajta magán; hallja, hogy suttognak a háta mögött, hogy integetnek titkos jelekkel, mikor valahol megjelen; hogy remegnek tőle az asszonyok; hogy iparkodnak nyugalmat erőtetni a férfiak; és aztán megtörténik vele, hogy szórakozottságában olyan dolgokat tesz, mond, amik lelke bomlottságáról tanúskodnak, nevetséges dolgokat, s bosszantja végtelenül, hogy miért nem nevetnek hát azon az emberek. — Már félnek nevetni.

Pedig hiszen ne féljenek tőle. Még nincsen annyira, hogy felugorjék a helyéből, s a paprikát a szemközt ülők szeme közé szórja; ámbár valóban egyszer-egyszer előveszik olyanforma vágyak, hogy mikor például Fabula János uram meglátogatja, s mint egyházi vicekurátor komoly dolgokról kezd el perorálni előtte, mereven állva, mintha nyársat nyelt volna, olyankor úgy csiklandja valami Timárt, alig bír a vágynak ellenállni, hogy a két kezét hirtelen a vicekurátor úr vállára téve, annak a fején keresztülugorjék!

Volt a tekintetében valami, amitől az ember háta végigborzongott.

Ezzel a tekintettel találkozott Athalie is.

Gyakran, midőn szemközt ültek a családi asztalnál, Timár szemei folyvást Athalie arcára és termetére voltak éhezve.

Az ilyen kedélybeteg emberek tekintete úgy ki tudja fejezni az éhszomjat a női bájak iránt.

S Athalie rendkívüli szépség volt. Igazi Ariadne-nyak és —kebel. Mihály szemei e szép hófehér nyaktól meg nem tudtak válni, úgyhogy Athalie nyugtalanítva érezé magát e kecseinek tett néma hódolat által.

Igen, Mihály arra gondolt, hogy csak egyetlenegyszer lehetnél birtokomban te szép hófehér nyak, te bársonysima gyönyörű kebel — hogy egy szorításával acélmarkomnak beléd fojthatnám a lelket!

Ez a vágya volt, mikor Athalie bacchánsnői szép termetére bámult.

Csak Timéa nem félt tőle.

Timéa nem félt soha, mert nem volt semmije, amit féltsen.

Timár megunta végre a késedelmes tavaszt várni. Mi szüksége van a virágnyílásra annak, aki a fű gyökere alatt akar aludni?

Elindulása napján nagy dáridót csapott.

Összehítt magához boldogot-boldogtalant, akinek csak valaha hírét hallotta; egész háza megtelt vendégekkel.

A dínomdánom kezdete előtt azt mondá Fabula Jánosnak:

— Atyámfia az Úrban. Legyen itt mellettem, s majd ha reggel felé teljesen eláztam, s öntudaton kívül leszek, vitessen le a szekerembe, fektessenek az ülésbe, s aztán fogják be a lovakat, s hajtsanak el velem.

Úgy akart öntudatlanul eltávozni házától, szülővárosától.

Aztán reggel valamennyi vendég ki erre, ki arra dűlt el, Fabula János uram is horkolt édesdeden hátraszegett fejjel egy karszékben ülve, csak Timár maga maradt elázatlan.

A lélekkór úgy van a borral, mint Mithridat volt a méreggel: nem tudja magát megölni vele.

Csak magának kellett megindulnia, hogy szekerét fölkeresse, és útra keljen.

Fejében össze volt zavarva az élet és az álom; a képzelet és a mámor; az emlékezet és a hallucináció.

Úgy tetszék, mintha egy alvó, fehér arcú szent fekhelye előtt állt volna meg. Úgy tetszék, mintha e fehér szobor ajkát megcsókolta volna, s a szobor e csókra sem ébredt volna fel.

Talán csak mámor vagy képzelet volt az is.

Azután az a jelenet is jött eléje, hogy egy sötét folyosón egy ajtó mögött egy szép maenade-arc, buján göndörített hajfürtökkel, leskelődött elé; olyan ragyogó szemei voltak, piros ajkai közül tündökölt a gyöngy fogsor, amint az égő viasztekercset feje fölé tartá, s azt kérdezé a tántorgótól: “Hová készül ön, uram?”

S erre ő ezt súgá a bűbájos tündéralak fülébe:

— Megyek, Timéából boldog nőt csinálni…

Erre a tündérarc egyszerre Medúza-fővé torzult el, a göndör hajfürtök, hah! hogy alakultak át kígyókká!

Talán ez is csak hallucináció volt.

Timár csak délfelé ébredt fel szekerén, mikor új lovakat fogott be a gyorsparaszt. Már akkor messze volt Komáromtól.

Elhatározását mi sem változtatá meg.

Késő éjjel érkezett meg az Al-Dunára, hol a halásztanyán az előre megrendelt csempészbárka várt reá. Még éjjel átkelt a szigetre.

Egy gondolat kecsegtette. Hátha Noémi meghalt ezalatt!

Miért ne tehette volna azt? Most milyen tehertől volna ő megszabadítva. A szörnyű rábeszéléstől!

Ami az embernek kedvenc rögeszméje lesz, azt követeli a sorstól, hogy ne is lehessen másképp: annak már úgy kell történni, ahogy ő gondolta.

A fehér rózsabokor mellett már ezóta van egy másik rózsabokor, mely tavasszal pirosat fog virágzani: az Noémi. Most még egy harmadik jön a kettő mellé: az lesz sárga rózsa, az arany ember virága.

Ezzel az ábránddal szállt ki a sziget partjára.

Még éjjel volt, mikor megérkezett; a holdvilág sütött.

A félbenhagyott ház, mint egy kripta, állt a fűvel benőtt téren, ajtaja-ablakai be voltak takarva gyékénnyel, hogy hó, eső be ne verjen.

Mihály sietett a kis lak felé. Almira eléje jött, megnyalta a kezét, és nem ugatta meg, hanem megfogta a köpenye szárnyát, s odavezette az ablakhoz.

A kis lak ablakán besütött a holdvilág. Mihály benézett: a szoba egészen világos volt.

Láthatta jól, hogy csak egy ágy van a szobában, a másik hiányzik onnan. Azon az ágyon alszik Teréza.

Úgy van, ahogy ő kigondolta. Noémi a rózsafa alatt van már. Így van az jól.

Bezörgetett az ablakon.

— Én vagyok itt, Teréza!

A hívásra előjött a nő a veranda alá.

— Egyedül alszik ön, Teréza? — monda neki Timár.

— Egyedül.

— Noémi felment Dódihoz?

— Nem. Dódi jött le Noémihez.

Timár bámulva tekinte Teréza arcába.

Erre a nő megfogta a kezét, s ravasz komolykodással elvezeté a ház háta mögé, hol a kis lak másik szobájának ablaka volt.

Ez a szoba is világos volt; éji mécs égett benne.

Timár benézett az ablakon, s a fehér ágyon látta Noémit feküdni, fél karjával egy kebléhez simuló aranyhajú angyalfőt ölelve.

— Ki ez? — szólt Timár egyszerre suttogássá lenyomott kiáltó hangon.

Teréza szelíden mosolygott.

— Hát nem látja ön? A kis Dódi. Visszakívánkozott hozzánk. Azt mondta, hogy jobb itt, mint az égben. Azt mondta az Úrnak: “Neked úgyis sok angyalkád van; eressz vissza azokhoz, akiknek csak egy volt.” S az Úr visszabocsátá.