Mór Jókai - Az arany ember

Pedig hiszen ott sötét volt, ahol állt, oda nem láthatott senki.

— Ekkor egészen átváltozott annak az embernek az arca, mint mikor az ember egy hunyászkodó ebnek hirtelen a farkára tapos. “Mit? — kiálta fel mindnyájunk hallatára —, hát önök azt hiszik Levetinczyről, hogy az egy gazdag ember, hogy híre nagy, esze csodálatos, hogy boldog családapa, hogy hű alattvaló? No hát én megmutatom önöknek, hogy ez az ember, ez a Levetinczy, harmadnapra, amikor én rátalálok, szökni fog innen, szökni fog a házától, a szép feleségétől, szökni az országától, szökni fog Európából, és soha hírét nem fogják hallani többet!”

Timéa keze akaratlanul a törött kard markolatára tévedt.

— Én válasz helyett azt az embert pofon ütöttem.

Timár félrekapta a fejét a leslyuktól; azt hitte, az ő arca kapja meg az ütést.

— Mindjárt láttam, hogy ez az ember megbánta, amit beszélt, s szeretett volna a pofon következménye elől akárhova elmenekülni; de nem bocsátottam. Elálltam az útját. — Ön katona, kard van az oldalán, tudja, hogy mit szokás egy ilyen találkozás után kezdeni. Odafenn a vendéglőben a tágas táncterem, meggyújtatjuk a gyertyákat, s aztán választ ön magának közülünk két segédet, én is kettőt, s elvégezzük a dolgunkat. — Egy percnyi haladékot sem engedtünk neki. A párbaj megkezdődött. Az ember úgy vívott, mint egy pirata egypárszor el akarta kapni a kardomat a bal kezével, akkor aztán megharagudtam, s olyat vágtam a fejére, hogy összerogyott. Szerencséjére a kardom lapjára fordult csapás közben, s ez okozta, hogy eltörött. Másnap, mint orvosunktól megtudtam, az ember elhagyta a várost; sebe nem lehetett veszélyes.

Timéa ismét fölvette a törött kardot, s megnézte annak lapjait; azután visszatette azt az asztalra, s némán nyújtá kezét az őrnagynak.

Az őrnagy gyöngéden fogta két kezébe, s ajkához emelte azt; alig volt észrevehető, hogy megcsókolta. Timéa nem vonta vissza kezét.

— Köszönöm! — suttogá halkan az őrnagy. Timár talán nem is hallá a szót rejtekodújában, de a nedves szemek is ugyanazt mondák: “köszönöm!”.

Azután hosszú percei következtek a hallgatásnak. Timéa visszaült kerevetére, s fejét tenyerébe hajtá.

Az őrnagy megszólalt:

— De én nem azért kértem öntől e találkozást, asszonyom, hogy itt ön előtt eldicsekedjem egy hőstettel, mely önre nézve kellemetlen, rám nézve pedig csak baráti kötelesség; nem is azért, hogy jutalmamat kérjem, amit ön oly jó volt nekem egy kézszorításban megadni. Ez sok volt, ez nekem igen nagy jutalom. De nem azért kerestem ily szokatlan módon, ezzel a törött kard küldésével, ami határos a nevetségessel, az önnel való beszélhetést, hanem egy igen komoly kérdés miatt. Asszonyom! Lehető-e, hogy abban, amit amaz ember mondott, valami igaz legyen?

Timéa mint egy villanyütésre rezzent fel erre a szóra. És azt a villanyütést megérezte Timár is, őbenne is összerándult minden ideg erre a kérdésre.

— Mit gondol ön, uram? — szólt Timéa indulatosan.

— Kimondtam, és feleletet akarok rá öntől nyerni, asszonyom! — szólt az őrnagy, felállva helyéből. — Ha ez az ember egyben hazudott, úgy mindenben hazudott; de ha egy igaz lehet szavaiból, akkor minden igaz lehet. Ezért jöttem önhöz. Őszintén, egyenesen, nyílt arccal intézem önhöz a kérdést, lehető-e az, hogy csak egy igaz szó is volt ebben a rágalomban? Nem mondtam el mindent, amit az az ember Levetinczyre szórt, minden cím benne volt abban, ami férfira nézve sértő. Van ezekben valami lehetőség? Hogy Timár élete azt a rettenetes fordulatot vehesse, amelyet e szerencsétlen ház egykori tulajdonosa halálával előzött meg? Mert ha az lehető, akkor nem tarthat vissza semmi tekintet, hogy az Isten irgalmára ne kérjem önt, siessen az összeomló ház alul menekülni, asszonyom! Hisz én nem engedhetem azt, hogy ön megsemmisüljön, én nem nézhetem azt hidegvérrel, hogy önt magával ragadja együtt az örvénybe valaki!

A forró szavak Timéa keblét is áthevíték. Timár sóváran leste a nő lelki küzdelmét. Timéa győztes maradt. Összeszedte lelkierejét, s nyugalommal felelt:

— Ne legyen önnek aggodalma, uram! Én biztosíthatom önt róla, hogy az az ember, akárki volt, akárhonnan jött, hazudott, és rágalmainak semmi alapja nincs. Levetinczy úrnak vagyoni állását én alaposan ismerem, mert távollétében magam vezetem ügyeit, s minden iránt teljes felvilágosítással bírok. Vagyona rendben van; amit kockáztat belőle, az, ha mind elveszne is bármi véletlen baleset miatt, az házának egy oszlopát sem döntené ki. Azt is nyugodt lélekkel mondhatom önnek, hogy Levetinczy úr vagyona között nincs egy fillér, mely igaz úton ne lett volna szerezve; senki vagyonát el nem vette soha, hogy valakinek szemrehányásától rettegni legyen kénytelen valaha, hogy valami szerzeményének eredetét titkolni legyen kénytelen Isten és emberek előtt. Levetinczy úr gazdag ember, ki gazdagságáért nem tartozik pirulni…

Ah! mint égett Timárnak az arca ott a sötétben!

Az őrnagy felsóhajtott.

— Ön mindenről meggyőzött engem, asszonyom. Ezt hittem is. Amaz ismeretlen ember minden szava rágalom volt, mellyel Timárt mint üzlet emberét vádolá. De ő olyan szókat is ejtett ki, melyek önnek férjét mint családfőt gyanúsíták. Egy szót engedjen ön kérdenem: boldog ön?

Timéa mondhatlan fájdalommal tekinte rá, s tekintetében e válasz szólt: “Látsz, és mégis kérdezesz?”

— Kényelem, fény, gazdagság veszi önt körül — folytatá merész hangon az őrnagy —; de ha való az, amit én, becsületemre mondom, nem kérdeztem soha senkitől, de amit hívatlanul mondtak ki előttem, amire azt mondtam: “hazudsz”, s amiért a kimondón bosszút álltam: ha való volna az, hogy ön szenved, hogy ön nem boldog, akkor nem volnék férfi, ha bátorságom nem lenne önhöz így szólani: “Asszonyom, van még egy ember a világon, aki éppen úgy szenved, éppen oly boldogtalan, mint ön; — dobja el ön magától e szerencsétlen gazdagságot, s szüntesse meg két ember szenvedését, oly szenvedést, mely egy harmadikat, ennek okozóját, még a másvilágon is vádolni fogja az Isten előtt. Váljék el!”

Timéa keblére szorítá kezeit, s szemeivel, mint egy kínhalálra menő mártír, fájdalommal tekinte fel a magasba. Szívének minden fájdalma felébredt ebben a pillanatban.

Timár, midőn így látta őt, csüggedten üté homlokát öklével, s elfordítá arcát a Júdás-lyuktól, melyen leskelődött.

Nehány percig nem látott és nem hallott semmit.

Midőn a kínzó tudvágy újra visszavonta őt a sötétbe bevilágló fénysugárhoz, s a szobába áttekintett: már akkor nem látta maga előtt a mártírt; Timéa arca ismét nyugodt volt.

— Uram — szólt szelíd, lágy hangon az őrnagyhoz —, hogy önnek szavait végighallgatám, bizonyítja azt, hogy önt tisztelem. Hagyja meg nálam ezt az érzést, és ne kérdje tőlem soha azt, amit ma kérdezett. Fölhívom az egész világot, tudja-e valaki, hogy egy szavam, egy könnyem valaha panaszt árult volna el? Ki ellen? Férjem ellen, aki a legjobb, a legnemesebb ember a világon? Ő engem mint idegent, mint gyermeket megszabadított a haláltól; háromszor járta meg a vizek mélyét, a halál országát, hogy engem megmentsen. Mint bohó, mindenkitől kigúnyolt teremtést, ő védelmezett; miattam halálos ellensége házához naponkint eljárt, féltett, vigyázott rám. Mikor koldussá, földönfutóvá lettem, mint szolgálóleányt kezével, vagyonával megajándékozott, házában úrnővé tett. És midőn kezét nyújtotta, ezt komolyan tette, nem játszott velem.