Mór Jókai - Az arany ember

“Nincs senkije rajtam kívül! Én vagyok az egyedüli arc, melynek láttára búskomor arca felderül.”

Nem igaz! Szerelme, boldogsága van neki a világ rejtett zugában, hol téged megcsal, esküjét megszegi, hűségedet kigúnyolja!

“Én vessem meg azt, kit mindenki tisztel?”

De hát miért tiszteli mindenki? Mert nem ismeri!

Ha megismerné, ha felfedezné, mi lakik benne belül, mondaná-e ismét a nő: “Én viselném neve gyalázatát, mint viseltem ragyogását?”

Mondaná.

Timéa nem válik el soha.

Azt mondaná: “Ha boldogtalanná tettél, mármost szenvedj együtt velem!” Ez az angyalok kegyetlensége.

S ha valaki felfedezné előtte a senki szigetének titkát! Noémi történetét!

Azt mondaná rá: “Isten áldja meg, ki megadta neki azt a boldogságot, melytől én őt megfosztottam.”

Ez Timéa.

De hát Noémi!

Mit csinál most az a puszta, lakatlan szigeten, ahonnan nem lehet neki eljönni Timéa nagylelkűsége miatt? Egyedül a hangtalan téli kietlenben, egy kis félénk gyermekkel az ölében, miről gondolkozik az most? Nincs, aki egy vigasztaló szót szóljon hozzá; mint retteghet a sivár magányban rossz emberektől, rémektől, vadállatoktól! Mily szívnyomást kell éreznie, ha távol kedvesére gondol, és találgatja magában, hol jár ő most?

Óh! ha tudná!

Óh! ha tudná mind a két nő, mily átkozottul bűnös az, aki mindkettőjüknek ily szenvedést okozott!

Ha volna valaki, aki ezt nekik megmondaná.

Igaz!

Ki lehetett amaz idegen, aki mondott is ilyeneket már, akit az őrnagy ezért arcul ütött, főbe vágott? Idegen tengerésztiszt? Ki lehet ez az ő ellensége? Nem lehet megtudni, mert a kapott sebbel együtt eltűnt a városból.

Valami azt súgja neki, hogy ez elől az ember elől jó volna elfutni.

Futni! Hiszen ez az ő folytonos ösztöne. Nincs kényelmetlenebb érzés rá nézve, mint egy helyben maradni. Amint a senki szigetét elhagyja, azontúl nincs sehol maradása. Mikor utazás közben delelőre megállapodik, nem bír a vendéglőben várni, míg a lovakat etetik, elindul gyalog előre az országúton. Úgy sarkantyúzza valami.

Majd arra gondol, hogy elviszi Noémit Dódival együtt, fölül velük egy tengeri hajóra, s körülhajókázza a világot. El együtt minden ismeretlen világrészbe!

De hát Timéa!

Ez a név a hajótörés rá nézve.

Az óceánban egy meleg folyamár tódul fel az egyenlítőtől a sarkvidékig, s a sarkvidéktől jéghegyek úsznak alá az egyenlítőig: Timár arra gondolt, hogy nagy őrültség volt tőle egy ilyen óceánt fogadni be a keblébe.

És álom nem jött szemére. Zsebórája tizenkettőt vert. Még hét hosszú óra van reggelig. Azt végigtöprenkedni!

Mégis rátért, hogy gyertyát fog gyújtani. A szívháborgásnak van egy csillapító szere. Hatályosabb a mákony, a gyűszűvirág kivonatainál: a prózai elfoglaltság.

Akinek sok dolga van, annak nem ér rá a szíve fájni.

Kereskedők ritkán lesznek öngyilkosok szerelmi bú miatt. Az üzleti gond az az áldott lábvíz; mely elvonja a vért a nemesebb részektől.

Timár elővette a leveleket, mik asztalán egy bronzsárkány által lefoglalva álltak. Ide szokta főügynöke mindazon leveleket felhalmozni, melyek vagy tudomásul veendők voltak, vagy személyes elintézést igényeltek Timár részéről. Némelyike e leveleknek beutazta már Baját, Levetincet, Bécset, Triesztet, minden telepén megkeresvén a gazdáját, s úgy került megint vissza komáromi fő lakhelyére; tanúskodva afelől; hogy Timár fél év alatt egyik telepén sem fordult meg.

Ha csupa merő becsületes emberekkel nem lett volna körülvéve, keservesen meglophatták, megcsalhatták volna mindenütt. Némely levélre Timéa írta fel, hogy ő már intézkedett e tárgyban.

Ismét Timéa!

Mihály egymás után bontogatta fel és olvasta végig az üzleti leveleket. Mind szerencsés tudósításokat tartalmaztak. Eszébe jutott Polycrates, aki nem tud veszíteni, s végre rettegni kezd nagy szerencséjétől.

Gazdagsága folyvást növekedőben. Kezd terméketlenül heverni a megtorlott pénztömeg. A jótékonysági rovatok nem merítik ki a várakozáson fölüli túlnyereményt.

Minden, amihez kezd, sikerül. Minden, amire a nevét odaadja, arannyá válik. Az üres papiros értékessé lesz, ha cége rá van nyomtatva.

És mindennek a roppant sikernek mi az alapja?

Egy titok, amiről nem tud senki, egyedül ő!

Ki látta Ali Csorbadzsi kincseit a sötét kabinban szétomlani?

Csak ő maga — és a hold. Ez pedig jó cimbora. Látott az egyebet is.

Tehát a világrendnek az a hypomocliona, hogy az elkövetett bűn ne legyen tudva. Akkor aztán ami következik belőle, lehet mind fény, nagyság, erény.

Lehetetlen az!

Mihály érezte azt, mert mélyen gondolkodó, gyöngéd alapú kedély volt, hogy e túlságos szerencséjének, melynek magva oly rohadt, hamuvá kell lenni, mert ez az igazság a nap alatt! És örömest látta volna kincsei felét semmivé lenni; odaadta volna az egészet, azért, hogy azt hihesse, hogy számadása a sorssal be van fejezve. De érezte, hogy bűnhődése éppen abban áll, hogy ennyi gazdagság, hatalom, nagy hír és látszatos családi boldogság csak kegyetlen iróniája a sorsnak. El van ő azok alá temetve, hogy fel ne bírjon kelni arra az egyedül boldogító életre, melynek célja Noémi — és a kis Dódi. Mikor az első kis Dódi meghalt, akkor megtudta, hogy mi volt az rá nézve. Most a másodiknál még jobban érzi azt. És nem teheti őket magáévá. El van temetve egy aranyhalom alá, mely alul nem tud szabadulni; érzi azt ébren, amit a szigeten, mikor hagymázban volt, lázálmában látott; hogy elevenen eltemetve fekszik egy sírban, mely arannyal van megtöltve, a sír fejénél egy márvány, mely nagy tetteit hirdeti; a márványon egy alabástromszobor, mely nem mozdul onnan, az Timéa. Koldusasszony kisgyermekével jön a thymiánvirágot tépni a sírról: ez Noémi. Az élve eltemetett úgy erőlködik, és nem tudja e kiáltást hangoztatni: “Noémi, add kezedet, s vonj ki ez aranysírból engem!”

Timár folytatta a levelezések áttekintését.

Egy levél volt ottan brazíliai ügynökétől is. Kedvenc eszméje, a magyarhoni lisztipar, fényesen valósult meg. Becsület és gazdagság alapja lett az is.

Most jutott eszébe, hogy mikor a lépcsőn lejött, a postakihordó egy levelet adott kezébe, tengerentúli kelettel. Azt ő akkor zsebébe tette; egészen más gondolatok főttek akkor agyában. Most előkereste oldalzsebéből e levelet.

Ugyanazon brazíliai üzletfőnök írta azt is, ki az elébbi kedvező tudósítást.

A levélben ez volt:

Uram!

Legutóbbi levelem óta egy igen súlyos balvégzet érte üzletünket. Önnek pártfogoltja, Krisztyán Tódor galádul megcsalt és megkárosított bennünket. Nem tehetünk róla. Az ember éveken át oly hűségesnek, okosnak, szorgalmasnak mutatta magát, hogy a legnagyobb bizalmat kellett iránta gyakorolnunk. Fizetése és tantième-je is oly nagy volt, hogy abból nemcsak megélhetett, sőt félre is tett belőle, s tőkéjét nálunk hagyta kamatoztatni. Ez ez az ember a legnagyobb csaló és veszedelmes imposztor, aki csak valaha a világon létezett. Amíg nálunk látszólagos megtakarításból apró tőkéket hevertetett, addig üzletünket borzasztóan meglopta, pénzküldeményeket elsikkasztott, a számlákat meghamisította, nagyszámú váltókat hamisított cégünkre, ön által fel levén hatalmazva a prokuravezetéssel, úgyhogy az eddig kiderült kár felmegy tízmillió reisre.

Timár kiejté kezéből a levelet.

Tízmillió reis! Ez mintegy százezer forint.