Mór Jókai - Az arany ember

— Hjaj, te Timéa — kezdé mesemondó ájtatossággal —, az nagyon szép dolog; hiszen majd meglátod.

— Egyszer már meg akartam lesni a templomajtóból — gyóná meg őszintén a leány —, odalopóztam, mikor egy olyan esküvő készült odabenn; de nem láthattam többet, mint mikor a vőlegény meg a menyasszony odamentek egy szép aranyos almáriom elé.

— Az az oltár!

— Akkor egy rossz gyerek észrevett, s kikergetett a templomból: “Kimégy innen, te török leány!” Én aztán elszaladtam.

— Hát tudod — kezdé a magyarázatot Zófia asszony, szemenkint hámozgatva s rakva a szájába a főtt kukoricát —, azután azt csinálják, hogy előjön a tisztelendő úr, a pópa, a fején van egy aranysüveg, a vállán nagy aranycsatos hímzett köpönyeg selyemből; kezében egy nagy kapcsos könyv. Abból olvas és énekel gyönyörűségesen. A vőlegény meg a menyasszony letérdelnek az oltár zsámolyára. Akkor aztán megkérdi a vőlegénytől meg a menyasszonytól, hogy szeretik-e egymást.

— S azután felelni kell?

— Hát persze! Nemcsak azt kell megmondani, hogy szeretem, hanem azután még abból a könyvből felolvassa a pap először a vőlegény előtt, azután a menyasszony előtt az esküvést, hogy ők egymást ezután is mindig szeretni fogják, soha el nem hagyják, holtig egymáséi maradnak, s megesküsznek az atya-, fiú-, szentlélekre, a boldogságos szűzre és minden szentekre, örökkön-örökké Amen. Az egész kórus énekli utána az Ament.

Timéa fázósan borzongott össze.

— Akkor azután a pap előveszi egy ezüsttálcáról a két jegygyűrűt, s az egyiket a menyasszonynak, a másikat a vőlegénynek az ujjára húzza, s azután a kezeiket egymásba teszi, azokat egy aranyos övvel bepólálja. Azalatt a kántor meg a kórus orgonaszó mellett éneklik, hogy “Goszpodi Pomiluj, Goszpodi Pomiluj”.

Ah! milyen bűbájosan hangzó szónak tetszett ez Timéa előtt! Goszpodi Pomiluj! ez bizonyosan valami áldást hozó bűvige lehet.

— Azután leterítik a vőlegényt is, a menyasszonyt is egy vég nehéz virágos selyemmel, tetőtől talpig, s azalatt, míg a pap rájuk olvassa az áldást, a két násznagy két ezüstkoronát tart a fejük fölött.

— Ah!

Zófia asszony kapott a gyermek érdekeltségén, s hozzálátott annak a képzeletét felgyújtogatni — az oltári gyertyákkal.

— Ezalatt folyvást énekli a kórus a “Goszpodi Pomiluj”-t. Akkor a pópa kezébe veszi az egyik ezüstkoronát, s odanyújtja azt a vőlegénynek, hogy csókolja meg. Mikor azt megcsókolta, szépen a fejére teszi, s ezt mondja hozzá: “Én tégedet, Istennek szolgáját megkoronázlak ezen Isten szolgálójának urává!” Azután pedig veszi a másik ezüstkoronát, s azt megcsókoltatja a menyasszonnyal.

— Azt is megkoronázza?

— Azt is.

— Hát annak mit mond?

— Annak meg azt mondja: “Én tégedet, Istennek szolgálóját megkoronázlak ezen Isten szolgájának asszonyává.”

— Nagyon szép! Az igen szép!

— Akkor azután a diakónus elkezd imádkozni az új párért, s azalatt a pópa megfogja a kezeiket, s háromszor körülkerüli velük az oltárt. Mikor az megvan, akkor a násznagyok leveszik róluk a selyemterítőt, amivel le voltak takarva mind a ketten. A tenger sokaság ott a templomban ezt mind nézi, s úgy suttogják az emberek: “Jaj, de drágalátos szép menyasszony! Jaj, de gyönyörű egy pár!”

Timéa szűzies ábránddal bólingatta fejét, mintha úgy találná, hogy ez jól is van így, s nagyon szép lehet.

Zófia asszony nagy lélegzetet vett a tovább mondandókhoz.

— Akkor aztán a pópa egy aranypoharat hoz elő, abban bor van. A vőlegény és a menyasszony isznak abból egymás után.

— Igazi bor van abban? — kérdé Timéa ijedten. A hajadoni irtózat a bortól, összekerült a mohamedán bortilalom emlékével egyszerre.

— Hát persze, igazi bor. Azt ki kell nekik inniok. A vőfélyek és nyoszolyólányok azalatt mézben főtt búzát hintenek reájuk. Abban van az áldás. Jaj, hallod-e, nagyon szép ez!

Timéa szemei a delejes álom látnoki tüzével ragyogtak. Végigképzelte ezt a titokteljes jelenetet, mely félig vallási misztérium, félig szívbeli talány, s egész alakja remegett tőle.

Zófia asszony pedig úgy nevetett magába befelé, s fojtogatta a nevetés vágyát főtt kukoricával.

Jó mulatság volt ez nagyon.

Kár, hogy félbeszakítást szenvedett. A konyhaajtóhoz férfiléptek közeledtek, s egyenesen benyitott valaki.

Minő rémület! Ez a valaki Kacsuka úr volt.

Huh, be megijedt Zófia asszony. Merthogy csak papucs volt a lábán, s a köténye tele kukoricával. Mit rejtsen el hamarább?

De jobban megijedt Timéa; pedig neki nem kellett semmit elrejteni.

— Bocsánat! — szólt Kacsuka úr családias otthonossággal —, oda elöl minden ajtót zárva találtam, azért kerültem a konyha felé.

— Igen ám! — sikoltozék Zófia asszony —, a leányom elment vizitába a barátnéihoz. A cselédeket eleresztettem a templomba; csak magunk vagyunk itthon ketten. Azért ülünk itt a konyhában, amíg a cselédek visszajönnek. Engedelmet kérünk a kapitány úrtól, hogy ilyen neglizsében vagyunk.

— Nem tesz semmit, Zófi mama — szólt a kapitány nyájasan —; hát akkor én is itt maradok a konyhában.

— Óh! kérem, azt meg nem engedhetem. Itt a konyhában! Az sincs, ahová leültessük a kapitány urat…

Zófia asszony igazán nagy zavarban volt. A vizitszobába nem vezetheti a kapitányt, mert ő maga nagyon konyhához van öltözve, Timéát nem küldheti be vele, amíg maga átöltözködik, mert az nem illenék; hanem a kapitány ügyes hadfi volt, minden helyzetbe beletalálta magát.

— Sohase ceremóniázzon velem, Zófi mama, itt van, leülök erre a kannára, nagyon jó hely ez.

S leült a kannára Timéával szemközt.

De mármost még a kukorica volt a nagy baj . Abból is kisegítette Zófia asszonyt a kapitány.

— Zófi mama tán bizony kukoricát majszol? So’hse restellje. Jó az vasárnap délután. Adjon nekem is ide a sipkámba egy marokkal, én is szeretem.

Zófia asszony tökéletesen le volt főzve a kapitány által, mikor azt látta, hogy ez a sipkájába töltött népies csemegét csakugyan megeszi, mégpedig hámozatlan és egész marokszámra. Ez egészen népszerűvé tette a kapitányt a nagyasszony előtt.

— Hát éppen arról beszéltem Timéának — kezdé a társalgást Zófia asszony —, hogy Timéa azt akarta tőlem megtudni, hogy vajon milyen lehet az a — keresztelés.

Timéa már futni akart, ha Zófia asszony az igazat megmondja; hanem Zófia asszony nem azért volt eladó leány mamája, hogy a véletlenül belépő látogató előtt ex tempore másra ne bírja fordítani a beszédet.

— Azt magyaráztam neki, hogy milyen az a keresztelés. Attól van most megijedve. Nézze, hogy remeg! Mert azzal ijesztgettem, hogy bepólálják őtet is egészen, mint a kisbabákat, mikor keresztelni viszik, s azután sírni kell neki is. No ne félj no, nem úgy lesz. Csak tréfából mondtam. Azért van legjobban megijedve, mert azt tudja, hogy a kereszteléssel egészen elrontják a frizuráját.

Jó lesz egy szóval megemlékezni Timéa frizurájáról is.

Gyönyörű haja volt, hosszú és tömött. Athalie-nak az a tréfás mulatsága volt ezzel a szép hajjal, hogy a fodrásznőjével mindenféle csodásnál csodásabb csavarítmányokat készíttetett belőle. Egyszer magasra felfeszíttette az egész haját Timéának, simára kent halántékokkal, s felül tornyot építtetett belőle; másszor széthúzatta kétfelől, szárnyformára, denevéralakra, majd meg kétfelől kosszarvakat csavartatott hajából, hátul kuszán hagyva a fejét s minden haját a füleire tapasztva; hordatott a gyermekkel olyan hajdivatokat, aminőket soha senki sem viselt, nevetséges, furcsa, felötlő ékítményeket, és ezeknek létrehozásában nem kímélték a forró vasat, a sodronytekercset, a papillot-kart, a kefét, a viaszkenőcsöt. Ez mind rokoni szeretet fejében ment, s a gyermek nem tudta azt, hogy ez neki mind rosszul illik.