Mór Jókai - Az arany ember

Brazovics úr egy szót sem tudott szólni erre. Ugyan kinek juthatott volna eszébe, hogy mikor már minden miniszter meg van hódítva, még egy Staatsrath is legyen a világon; s mikor mindenkinek érdekében van az államon eret vágni, egyvalaki lehessen, aki a saját érdeke ellen vádaskodjék?

Ez ellen nem volt semmi segedelem!

A bizonyosra várt százezer forint odavan; de oda még azonkívül a másik százezer forint is, amely haszontalan, keresetlen parlag szőlőföldekbe lett belepocsékolva, amik ez órában érdektelenné váltak. S e remény füstté váltára Brazovics úr minden fellegépítményét összeroskadni látta. A pompás emeletes úri lak, a Dunán evező terhes hajók, a kivilágított templom a fényes násznéppel, mind, mind délibáb csak, mely a monostori vár ködképével együtt csak egy szellőre vár, mely az szétfújja, csak egy felhőre, mely a napot eltakarja, s semmi sincs belőle többé!

Brazovics úrnak úgy tetszett, mikor a kormányzó szobájából kilépett, mintha az őrt álló silbaknak két csákó volna a fejében, két puska a karján, mintha a pavilon ablakai táncolnának, s az a hosszú folyó ott meredek hegyi lejtőnek magasodnék fel előtte, s a falak rá akarnának dűlni…

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Ah! itt, jön Timéa!

Végre-valahára kialudta magát; a lefüggönyözött szoba félhomályában nagy sokára fölébredt, s mint aki mély lázálomtól ittas még, gondatlanul felszedte ruháit, s azután, hogy senkit nem talált a közel levő szobákban, kitámolygott abba a terembe, ahol Athalie-t öltöztették.

Mikor a fényes szobába belépett, mely teli volt virágedényekkel, nászajándékokkal, akkor tért egyszerre magához, hogy hisz ma van az esküvő napja.

Mikor Kacsuka urat megpillantá a menyasszonyi bokrétával kezében, akkor villant át szívén, hogy hisz ez a vőlegény.

És aztán mikor Athalie-re tekintett, azt gondolá, hogy íme az az ő menyasszonyi köntöse.

Elbámulásában, nyitva feledt szemei, ajkai kifejezésében volt valami kinevetni— s valami megsiratnivaló.

A cselédek, a vendégek, Zófia asszony nem bírták visszafojtani jókedvüket.

Athalie pedig tündérnői fölénnyel lépett eléje, s a kisleány finom állát megfogta fehér kesztyűs kezével, azt mondá neki mosolyogva:

— Már mai nap, kedves kicsikém, majd csak én leszek az, aki az esküvőre megy, te pedig még járhatsz iskolába, s várhatsz még öt esztendeig, s akkor majd férjhez mehetsz, ha valaki elvesz.

De már e szónál a nők nem bírták visszatartani a kacajt. Hogy vihogott ifja, véne a rászedett bohó gyermeken, ki így meg hagyta tréfálni magát!

Timéa pedig ott állt elzsibbadtan, s két kezét összefonva ölébe csüggeszté. Se nem pirult, se haloványabb nem lett. Nevét sem tudta annak, amit most érez.

Athalie érzett olyasmit, hogy nem válik szépségének emelésére ez a kegyetlen tréfa; most már enyhíteni akarta azt.

— No jer ide, Timéa! — szólt a gyermekhez. — Látod, rád vártam. Jer, tűzd fel a fátyolomat a fejemre.

A menyasszonyi fátyolt!

Timéa megfogá zsibbatag kezével a fátyolt, s odalépett vele Athalie-hoz. Egy aranynyíllal kellett azt odatűzni Athalie kontyán keresztül.

Timéának reszketett a keze: a nyíl maga is ügyetlen szerszám volt. Nem akart a kontyon keresztülmenni. Egy türelmetlen mozdulatánál Athalie-nak a nyíl tompa hegyével könnyedén meg találta szúrni Timéa a szép menyasszony fejét.

— Ejh, te ügyetlen! — kiáltott izgatott kedéllyel Athalie, s hirtelenkedő kézzel ráütött Timéa kezére.

Timéa szemöldei e percben összehúzódtak. Megszidatni, megüttetni ezen a mai napon, és éppen ez előtt az ember előtt! Két nehéz könnycsepp tolult szemébe. A könnycsepp végiggördült fehér arcán.

És bizonyára ez a két csepp könny alányomta azt a mérlegserpenyőt, melyet egy igazságosztó kéz tart, és méri rajta a boldogságot és a szerencsétlenséget.

Athalie heveskedését lázas izgatottságával akarta érthetővé tenni. Az utolsó órában a menyasszony lehet szeszélyes, ingerült. Íme a násznagyok, a nyoszolyók már itt vannak, és az örömapa még késik.

Mindenki nyugtalan már, csak a vőlegény bír elég önmérséklettel.

A templomból is ideüzentek már, hogy a pópa készen várja az esküvőket; be is harangoztak már, mint szokták nagy patrónus tiszteletére. Athalie keble liheg az ingerültségtől, hogy atyja mégsem érkezik. Egyik futárt a másik után küldik a várba Brazovics úrért.

Végre meglátják az ablakból közeledni üveges hintaját. Itt van végre.

A menyasszony még egyszer a tükör elé áll, megtekinteni, jól állanak-e fátyola redői; megigazítja karpereceit, a gyöngysorokat junói nyakán. Azalatt a lépcsőkön sajátszerű dübörgés támad, mintha sok ember jönne fel egyszerre nehéz tappogással. Arra odakinn a teremben ijedelmes hangok hallatszanak, minőkben az elfojtott elszörnyedés hal el, mielőtt kitört volna; az emberek nyugtalanul tódulnak kifelé.

Athalie szobájából is kisietnek a nyoszolyók, a barátnők, megtekinteni, mi van odakünn. És csodálatos, hogy egy sem jön vissza hírt mondani.

Athalie sikoltozni hallja Zófia asszonyt odakünn. No de hisz ez mindig sikoltozik, mikor csendesen beszél is.

— Nézze meg ön, mi baj van? — szól Athalie vőlegényének.

A kapitány is kimegy, s a menyasszony egyedül marad a szobájában Timéával.

A titkolt, fojtott rémsuttogás odakinn egyre növekedik. Athalie-t nyugtalanítja ez már.

A vőlegény visszaérkezik.

A kinyitott ajtóban megáll, és onnan szól a menyasszonyának:

— Brazovics úr meghalt!…

A menyasszony rémülten kap kezeivel a légbe, s azzal eszméletlenül vágja magát hanyatt. Ha Timéa fel nem fogja estében, fejét szétzúzza a márvány mozaik asztalon.

A büszke szép menyasszony arca most fehérebb, mint Timéáé.

És Timéa, midőn Athalie fejét ölében tartja, azt gondolja: “No lám, a menyasszonyköntös hogy hever a porban!”

A vőlegény ott marad az ajtóban állva, és nézi sokáig Timéa arcát, s aztán megfordul, s a támadt zűrzavarban elhagyja a házat.

Még csak fel sem emelte menyasszonyát a földről.

“Hogy hever a porban a menyasszonyi köntös!…”

A menyegző helyett következett a halotti tor.

S a menyasszonyi hímzett öltöny helyett jött a gyászruha.

Az a fekete szín, amiben a szegény és a gazdag egyenlővé lesz. Athalie és Timéa egyforma ruhát kapnak: feketét.

S ha még a fekete ruha viseléséből állna a gyász!

De Athanáz rögtöni halálával a balsors egész vészmadárserege lepte meg a házat, mint ahogy nagy téli zivatar előestéjén végig ülnek a háztetőn a fekete varjak…

A legelső hollókárogás az volt, hogy a vőlegény visszaküldte a jegygyűrűt; még csak a temetési szertartáson sem jelent meg, hogy az ájuldozó menyasszonynak karját nyújtotta volna, mikor az a koporsót a temetőig kíséri; mert ebben a kis városban megkívánják a gyászolóktól, hogy akár úr, akár szegény: alázatos, fedetlen fővel kísérje gyalog a temetőig a maga halottját.

Akadtak is, akik ezért Kacsuka urat nagyon megrótták, és nem tartották golyómentes mentségnek azt a praktikus indokolást, miszerint Brazovics úr nem tartván meg a maga feltételét, a százezer forintnyi hozomány előre átadását, a vőlegény is jogosan föloldva érezheté magát kötelezettségei alul. Az emberek elég szűklelkűek ilyen visszalépésre nem fogadni el semminemű mentséget.