Mór Jókai - Az arany ember

Az üzletvilágban ez szemet szúrt. Mit akar ez ott? Ott valami aranybánya lesz?

Brazovics úr azt hitte, hogy helyes nyomra akadt; megrohanta Kacsuka urat saját odújában.

— No, fiamuram, most mutassa meg, hogy igazán hű emberem, hogy igazán apjának tekint. Vallja meg, hogy a kormány a Monostoron várat akar építeni. No, ne ellenkezzék. Én tudom, hogy ön a hivatalát kockáztatja, ha ilyen titkokat elárul. Én tudom, hogy ez becsületbeli dolog. De én becsületem szentségére esküszöm, hogy el nem árulok senkinek semmit. Csak nekem mondja meg igazán. Tüzes harapófogóval sem hagyom kicsikartatni magamból a titkot. Látja, ez a gazember Timár most ott vásárol telkeket nyakra-főre, ennek már elárulta valaki. Ne engedjük neki oda egészen a kövér falatot. No, ugye, hogy várat fognak építeni a Monostorra?

Kacsuka úr aztán csak ki hagyta magából szorongattatni, hogy hát igen. El van határozva a Hofkriegsrathban, hogy Komárom erődítéseit odáig kiterjesztik.

Óh! be kedves tudomány volt ez Athanáz úrnak. De sok szép százezer forintot besöpört ő hasonló alkalommal, mikor előre összevásárolta a kisajátítandó vityillókat, s eladta őket a kormánynak mint palotákat.

Csak még az erődítési tervet szerette volna látni; azért könyörgött nagyon szépen leendő veje urának, csak azt mutassa meg, csak egy pillanatra.

No hát meg hagyta neki nézni azt is Kacsuka úr.

Athanáz úr mindent megtudott aztán abból. Milyen darabot fog kisajátítani a kormány? mely telkek esnek az erődítési vonalba? Ez a gézengúz Timár csakugyan kikereste magának azt a helyet, ahová a fellegvár jön.

“És minő kulcs van megállapítva a kisajátítási árra nézve?”

Ez ám a fő kérdés.

De már ennek az elárulása Kacsuka úrtól csakugyan kriminalitás volt. Azt is elmondta Athanáz úrnak.

Az van megállapítva kulcs gyanánt, hogy a legutolsó vételárnak kétszeres összegét fizeti a kormány.

— Elég! — kiálta Athanáz úr, megcsókolva leendő veje urát. — Elég! A többi az én dolgom! A százezer forint itt lesz az asztalon esküvő napján. Elég!

Azzal rohant a munkának.

Pedig nem volt “elég”, amit megtudott, még valamit jó lett volna megtudakolnia Kacsuka úrtól; s azt a valamit Kacsuka úr el is mondta volna neki, ha már ennyit elmondott; de hát Athanáz úr nem kérdezte tőle, s így tudatlan maradt felőle, s aztán úgy járt, mint a vak légy, amelyik az ablaknak repül. A Kacsuka úr pedig nem kívánta már a százezer forintot sem, és ami vele jár sem. Ha meglesz, nem bánja, de ha nem lesz, sem bánja.

Brazovics úr azonnal vágtatott Új-Szőnybe, s járta sorba a szőlősgazdákat, hogy ki adja el a szőlőjét? Vette tőlük, ahogy adták, aki nem akarta adni, annak háromszoros árakat ígért. Hiszen annál jobb rá nézve, mentül drágábban veszi; a kisajátítási kulcs szerint ugyanannyi a saját nyeresége.

Hanem ez azután a többi spekulánsok figyelmét is megragadta. Jöttek a versenytársak is a szőlőkért árverezni; a szegény monostori sárfehér és juhfarkú soha el nem tudta gondolni, hogy lett őbelőle olyan híres bor, hogy még szüret előtt lefoglalózzák? A szőlőárfolyam végre ott állt meg, hogy amely telkekért a terv elárulása előtt legfeljebb százezer forintot fizetett volna a kormány, az új bevásárlók kezéből azokat most már ötszázezerért kaphatta meg. Maga Brazovics úr százezer forintig vásárolt belőle, pedig ugyan nagy kínnal szerezte a pénzt: potom árért adta a gabonáját; hajóin túladott, nagy kamatot fizetett, rábízott idegen pénzekhez hozzányúlt. Hanem hiszen ezúttal bizonyosra játszott. Timár is benne van a dologban! Az ugyan legrosszabbul járt, mert még ő nagyon olcsón vásárolt; keveset fog nyerni. De, mivel ő is benne van, a dolog bizonyos, s a spekulánsok még ez évben megkapják az egész nyereséget. Hisz az állam fizeti, annak pedig mi adjuk a pénzt; tehát tulajdonképpen csak a magunk pénzét vesszük vissza.

Timár pedig ezúttal is ravaszkodott. Ez egy kimért csapás volt tőle Brazovics Athanáz fejére.

Timár azt is tudta, amit Athanáz úr elmulasztott Kacsuka úrtól megkérdezni.

Mert az mind igaz volt, hogy a kormány a komáromi várerődítést nagy mérvben szándékozik kiterjeszteni, s ahhoz még ez évben hozzáfognak. Csak az volt a nagy kérdés, hogy hol kezdik el.

Mert az harmincévi munka!

Timár nagyon gonoszul tréfálta fel a versenytársait. Azok ugyan meg fogják átkozni.

Hanem mint jó kereskedőnek mindig gondja volt rá, hogy mikor valami olyan dolgot mível, amiért sokan elátkozzák, ugyanakkor egy másik olyant kövessen el, amiért még többen áldani fogják, úgy, hogy az átok és áldás mérlegének egyenlősítése után még mindig maradjon a részére egy kis “Saldo-Vortrag” az “áldás”-táblázatra.

Timár odahívatta magához Fabula Jánost.

— János! — monda neki — kend öreg legény már, meg van törve a sok fáradságtól; nem jó volna-e már valami pihenésre gondolni?

Fabula János egészen rekedt volt már, úgy beszélt, mintha a súgólyukból valami darabot súgna a színészeknek.

— Bizony, nagyuram, magam is azon gondolkozom már, hogy odahagyom a vizet, s valami földi foglalatossághoz látok. Nem jók már a szemeim. Legjobb szeretném, ha betenne nagyuram az uradalmába valami sáfárnak vagy kulcsárnak.

— Én jobbat tudok annál kend részére, János! Nem él kend meg már abban a rác világban odalenn. Itt meg hozzá van szokva a komáromi fehér cipóhoz. Legyen kend szekeresgazda.

— Az volna nekem jó; hanem hát kettő hiányzik belőle: a szekér meg a gazdaság.

— Majd megjön mind a kettő. Valami jutott eszembe. A város most árverezteti a Vág-Duna melletti régi marhalegelőt. Menjen oda kend, és vegye meg az egészet.

— Hohó! nagyuram! — szólt rekedt nevetéssel Fabula János. — Hiszen ha én azt megvenném, soha akkora kétszarvú állat azon a legelőn nem járt, mint amekkora én lennék. Hiszen puszta föld az, nem terem azon más, mint széki fű, herbaté; én pedig azt a patikában nem árulom; aztán meg iszonyú darab föld az; sok ezer forint kell ahhoz.

— No csak ne okoskodjék kend, hanem tegye azt, amit én mondok. Menjen oda. Itt van kétezer forint bánatpénz; ezt tegye le az árverésnél; aztán ígérjen rá, míg rajta marad; de senkinek másnak azt a darab földet át ne engedje; amennyiért rajta hagyják, annyiért tartsa meg; senkivel meg ne ossza, akárki ajánlkozik hozzá társnak. Amit majd fizetni kell érte, azt én kölcsönadom kendnek; megadhatja nekem, majd ha lesz, nem kérek tőle kamatot, sem a kölcsönről nem kérek írást; becsületre megy az egész alku. No hát csapjon a tenyerembe.

Fabula János nagyon csóválta a fejét.

— Semmi kamat; semmi írás; tenger sok pénz, rossz parlag föld! Mégiscsak az lesz ennek a vége, hogy engem elébb-utóbb becsuknak, s lehúzzák a lábamról a csizmát.

— Ne féljen kend semmit, János. Egy esztendeig kendé lesz az a föld, ami haszon lesz rajta azalatt, az minden bizonnyal a kendé marad.

— De hát mivel szántsam fel, s mit vessek bele?

— Sehogy sem szántja fel, s nem vet bele semmit; hanem most menjen, és végezze, amit mondtam. Azért lesz azon aratás. De ezt ne mondja senkinek.

Fabula János hozzá volt szokva, hogy Timárnak minden tettét és mondását a legnagyobb ostobaságnak tartsa a priori; de amellett mindent végrehajtson föltétlen engedelmeskedéssel, mivelhogy a posteriori arról kell meggyőződnie, hogy ezek a hallatlan ostobaságok mind válogatott bölcsesség következményeit szülik magukból. Azért ugyan ostobaságok maradnak; hanem hát ennek az embernek valami spiritusa van.